Magyar Hírek, 1969 (22. évfolyam, 1-26. szám)
1969-01-25 / 2. szám
MINDENE A DAL, A PODIUM Csendes beszélgetés múltról, jóséról Hemeri Júliával Polony Elemér Budapesten A modern tündérmese azzal kezdődött, hogy Hamari Júlia 1966-ban még főiskolás létére Budapesten a nemzetközi dalverseny győztese lett. Utána szerezte meg a diplomáját, aztán Stuttgartba utazott, ahol egyéves ösztöndíjat kapott énekművészete továbbfejlesztésére. Az egy évből kettő lett, az ösztöndíjat meghoszszabbitották. És most itt beszélgetünk végre megint Budapesten. Amióta elment hazulról, minden héten hallottam rendkívüli sikereiről. Beszéltem Abbadóval, aki rajongott érte, Lovro Mattaciccal, aki azt mondta, az utóbbi évek egyik legtehetségesebb oratóriuménekesnője, Giulinivel, aki örült, hogy együtt muzsikált vele... A német, az olasz, a spanyol, az angol kritikusok a fölfedezés örömével írnak róla, „angyalhangját” emlegetik, és stílusérzékét Fischer-Dieskauéhoz hasonlítják. Mindez két év alatt történt. Hamari Júlia ma huszonhat éves. S megmaradt olyan kislányosnak, mint akkor volt, amikor hazulról elindult a világhír felé. A pesti kávéházi asztalnál ott ül mellette a férje — mert közben férjhez is ment! —, Richard Anlauf, német basszbaritonista, ugyancsak neves dalénekes. — ö az én legszigorúbb kritikusom! — mondja Hamari Júlia. Most, hogy hazalátogatott a házaspár, Richard Anlauf ismerkedik felesége szülővárosával, Julika mutogat-magyaráz az itthoni viszontlátás örömében.. Bécsből érkeztek Budapestre, Hamari Júlia előző este és aznap délelőtt még az osztrák fővárosban énekelte a Karácsonyi Oratórium altszólamát, a rádió is közvetítette, — Bécsben most az az öröm ért, hogy a plakáton a nevem alatt ezt olvastam: Budapest. Egyébként is mindenki mindenhol úgy ír rólam, hogy „a magyar énekesnő”. Sőt úgy is hívnak: „Juliska aus Budapest”. Volt egy régi-régi sláger, azt idézgetik: „Juliska aus Buda-Buda-Budapest.. Életcélja a daléneklés, a pódium, de azért olykor kirándul az Opera színpadára is. Karaján fedezte föl elsőnek, ő hívta meg tavaly nyáron a salzburgi ünnepi játékokra, hogy a Carmenben Mercedes szerepét énekelje. Az előadást filmre is fölvették, alighanem Budapesten is bemutatják majd... Ebben az évadban Hamari Júlia magát a Carment is elénekelte, mégpedig a stuttgarti operában, Carlos Kleiber vezényletével, és viharos sikert aratott. — Operához nem szerződöm sem most, se később. Csak egy-egy szerepet szeretnék olykor-olykor elénekelni. A sevillai borbély Rosináját tanulom és a Cosi fan tutte Dorabelláját... Dalestjének műsorán igen gyakran szerepelnek Bartók és Kodály dalai. LAjtözelebb a nyugat-berlini rádió Hamari Júliaf élórás műsorát rögzíti hangszalagra, csupa Bartókot és Kodályt énekel, köztük Bartók gyönyörű Adydalait is. A fiatal énekesnő rengeteget fejlődött az elmúlt két év alatt, hangterjedelme is sakkal nagyobb lett, mint volt, ma már két és fél aktávot énekel „színpadképesen”. — Ahogy múlik az idő, jóformán naprólnapra mindinkább tudatossá válik bennem. milyen sokat köszönhetek a budapesti Zeneművészeti Főiskolának és milyen sokat tanultam tanáromtól, dr. Sipos Jenőtől... A világ legkiválóbb karmestereivel szerepelt együtt Vittorio Guitól Karajanig, és fellépett Európa minden nagy fesztiválján. Meghívták Rio de Janeiróba két hangversenyre, és 1970-ben a New York-i Carnegie Hallban énekel Abbado vezényletével. Most tavasszal Karl Richter vezényletével érdekes lemezfölvételre készül: Händel „Julius Cézár” című operájában Cornéliát énekli és Fischer-Dieskaunak lesz a partnere. Valahol azt olvastam róla, hogy Brahms Alt Rapsodiájának Hamari Júlia a magyarnémet—olasz specialistája. Nevet: — Csakugyan mind a három nyelven énekeltem a művet. Ezzel debütáltam Rómában, Guival három évvel ezelőtt, akkor német szöveggel énekeltem, azóta is többször szerepeltem vele. S most, mielőtt hazajöttem, Cataniában megint csak az Alt Rapsodiára került sor. Erre az alkalomra megleptem Vittorio Gui-t és megtanultam kívülről az olasz szöveget. Nagyon elcsodálkozott, amikor a pódiumra kotta nélkül mentem ki. De lesz ebből lemez is, csak még nem dőlt el, ki dirigálja majd a három nagy közül: Karajan, Kubelik vagy Abbado... Szép névsor... S Budapesten mikor halljuk legközelebb? — Az első meghívásom: Lehel György vezényletével a János passió! Boldog vagyak, hogy végre valahára megint a hazai közönségnek énekelhetek! Tudom, hogy itthon várnak tőlem a legtöbbet és itthon akarok a legszebben énekelni... Hazahozni mindazt, amit külföldön két év alatt elsajátítottam . Gách Marianne Hamari Júlia Budapesten ... Húsz esztendős távoliét után először látogatott haza, Magyarországra Polony Elemér, az Amerikai Egyesült Államokban élő festőművész. Látogatása alkalmából felkereste a Magyarok Világszövetségét is. Ebből az alkalomból készült az alábbi interjú. Polony Elemér (Novotta Ferenc felv.) — Először talán arra kérnénk, hogy pályafutásáról beszéljen olvasóinknak. — 1938-ban végeztem Budapesten, a mesterem Rudnay Gyula volt. Mint az évfolyam legjobbja, kitüntető érmet nyertem. Egy évvel később elnyertem a Szinyei-díjat, több egyéni kiállításom volt, és részt vettem közös kiállításokon is. Két ösztöndíjat is nekem ítéltek, de ezek közül végül egyik sem realizálódott. Olaszországba utaztam és Rómában állították ki képeimet. Ekkor elnyertem egy olasz ösztöndíjat, s ezzel Firenzébe jutottam, ahol két csodálatos esztendőt tölthettem az olasz ég alatt. Innen kerültem 1951-ben az Egyesült Államokba, Kansas Citybe, ahol az egyetem két nagyobb kép megrendelésével tisztelt meg. — Ez így biztos és sima pályafutásnak tűnik ... — A dolgok így elmondva, szépen hangzanak, pedig sokkal küzdelmesebb volt minden. ötvennégyben átköltöztem Clevelandba, ahol rajziskolában tanítottam, és kiállításom is volt. Cleveland azonban nem hatott inspirálóan művészileg, ezért elhatároztam, hogy elmegyek a világ — művész számára — legnehezebb városába, New Yorkba, és ott fogok megkapaszkodni. Úgy estem a metropolisba, mint légy a tejbe... Azok nagyon nehéz idők voltak, sok mindent, nem hivatásom szerinti állást is kellett vállalnom ... ötvennyolcban azután kezdett rámsütni a nap. Megpályáztam egy országos mozaikpályázatot és elnyertem az első díjat. Egy nagy szociális intézmény helyiségébe került a 30 X 8.5 láb méretű mozaik, amelynek ünnepélyes leleplezésén a város polgármestere is megjelent. A mozaik nagy visszhangot keltett, elismerően írt róla majd minden jelentős New York-i lap. A kép tárgyát az emigrációs életből merítettem: hogyan hatott az amerikai életre morálisan, kulturálisan a bevándorlás... Széles összefüggést kellett találnom a bevándorlók érkezésétől a gyökérverésig. Utolsó jelenete a Hálaadás Ünnepének motívumából alakult. Figuratív kompozíció, 32 alak van rajta. — Mai szemmel visszatekintve, hogyan ítéli meg ezt a munkáját? — Szeretem, mert nemcsak terveztem, de magam is raktam fel. Hat hónapig dolgoztam rajta, és az opálüveg anyagtól, melyből készült, vérzett a kezem. Elmondhatom tehát, hogy véremet adtam érte... A siker azután meghozta a további megbízásokat. New York város nevelési tanácsa bízott meg, hogy csináljak mozaikot egy iskola számára. Így építészekkel, dekoratőrökkel kerültem kapcsolatba és újabb megbízásokhoz jutottam. Azóta, a festészettel párhuzamosan készítem a mozaikokat, amelyeket már úgy kiismertem, hogy múzeumi szakértőnek is felkértek. — Mondana valamit művészi felfogásáról is? — A művészi felfogás az évek során változik, mint változik maga az ember is. Naturalizmussal kezdtem pályámat. A natúrén keresztül ismeri meg az ember a mélyebben emberit. A tanítómesterek egész életre szóló hatással voltak rám. Később az ember elkezdi szélesiteni a horizontot, s a jelenben gyökeredzve, iparkodik a jövő felé haladni... De ez göröngyös út. Telve van belső kételyekkel, vajon jó-e az, amit csinál? Mégis, mindig úszik, csinál egy tempót, és tudja, hogy valahol előtte ott a rév, s ő egyszer el fogja érni. A naturalizmus már szűk lett nekem. Olyan 'kifejezési eszközt, módot kerestem, amellyel az elvontat is ki lehet fejezni. Megkíséreltem az elvontabb vonalat összekapcsolni a színnel, hogy együtt alkossanak. Nem szakadtam el teljesen a természettől, a figurát sem vetettem el egészen. Nagy segítségemre voltak a 12—13. századbeli sienai festők, akiknek megjelenítésében a világban a szellemi sokkal dominánsabb, mint az anyagi. Azt a tanulságot vontam le, hogy ha egy transzcendensebb valóságot akarok megjeleníteni, akkor őket kell követnem. Aztán még tovább: szétvetni minden korlátot, eldobni a figurát... A formában jelentkező nonfiguratív valóság felé mentem. A makro- és mikrokozmosz valóságát megjeleníteni — most ebben a stádiumban vagyok. Megtaláni azt a hangot, amely a végtelen nagyot és végtelen kicsit megjeleniti... Kép nélkül erről persze nagyon nehéz beszélni... Valóban, kép nélkül nehéz. Sajnos, Polony Elemér képei a fekete-fehér nyomdai reprodukcióban nem érvényesülnek, s így mi sem t’idjuk őket másként bemutatni, mint alkotójuk szavain keresztül. A magyar közönség azonban remélhetőleg hamarosan láthatja őket, mert ezt az első látogatást nem csupán továbbiak terve követi, hanem egy önálló kiállításé is, amelyen a festményeken kívül, legalább vázlatokban és reprodukciókban bemutatásra kerülnek a művész legjobb mozaikjai is. E kiállítás reményében köszönjük meg Polony Elemérnek, olvasóink számára adott interjúját. A fiatal énekesnő férjével, Richard Anlauf német dalénekessel látogatott haza ... (Laczkovich László felvételei) Az expresszlevél december 10-én íródott. Az édesanya közölte bécsi ismerősével: kilenchónapos kisfia életveszélyes állapotban van — egyik veséje egyáltalán nem, a másik pedig rosszul működik —, s az orvosi vélemény szerint már csak egyetlen gyógyszer segítségében lehet bízni, egy angol gyógyszerben, amely azonban nálunk sa,:egyelőre nem kapható... A mellékelt recepten a bécsi gyógyszertár bélyegzőjének kelte: december 13-a. A távirat pedig, amely tudatta a szülőkkel: a gyógyszer a Gellért Szálló szobafőnőkségén átvehető — december 14-én érkezett. A kérés és a gyógyszer átvétele között tehát mindöszszr négy nap telt el — az országhatárok, a gyógyszer különlegessége, Bécsben is nehezen kapható volta ellenére is. Hogyan vált lehetségessé mindez? A kritikus mozzanatok felidézése nyomán összeáll a történet. Az édesanya — Szabó Józsefné grafikus —, könnyes szemmel, karján a kisgyermekkel emlékszik a levélírást megelőző napokra: — Szegénykémről már az orvosok is lemondtak. Mindkét veséje felmondta a szolgálatot ... Három napon át úgy látszott, nincs segítség! ... Aztán — hála a kitűnő orvosnőnek, dr. Visy Máriának, a II. számú Gyermekklinika vese-specialistájának — az egyik vese. ha gyengén is, újra működni kezdett. Ekkor azt mondta az orvosnő: „Van egy angol gyógyszer, a negram, csupán néhány éve ismeretes az orvosi gyakorlatban. Ha ezt meg tudják szerezni, reményünk lehet a gyógyulásra." Gondolkozni kezdtem külföldi ismerőseimről. Herbert Tersek osztrák mérnök jutott eszembe nyomban, akivel a legutóbbi ipari vásáron ismerkedtem meg. Az Amp henol-Tuchel, elektronikus kapcsolóberendezéseket gyártó amerikai—nyugatnémet cégnél dolgoztam német tolmácsként. Itt ismertem meg Herbert Terseket, aki ennek a cégnek az osztrák képviseletében vett részt a vásáron. Azonnal megirtam neki, milyen fontos lenne nekünk ez a gyógyszer... Es négy nappal később: a távirat és a gyógyszer szinte egyszerre érkezett! A postai út, a vámkezelés — a leggyorsabban is — sokkal több időt vesz igénybe négy napnál. Hogyan jutott mégis ilyen hamar Budapestre a várva-várt gyógyszer? — Hegyeshalomra mentem Kanadából érkező magyar vendégeink fogadására — mondja Kozári Zoltán, a Magyarok Világszövetségének főmunkatársa. — A vámvizsgálatkor egyszeresük odalépett hozzám egy határőrszázados. és megkérdezte, elvinném-e ezt a kis csomagot Budapestre. Gyógyszer van benne — magyarázta. Egy magas fiatalember, az osztrák autóklub tagja kocsival hozta Bécsből idáig, és megkérte őt, mielőbb juttassa Pestre, a Gellért Szállóba, ahol egy súlyos beteg kisfiú szülei várják izgatottan a különleges gyógyszer érkezését... Három gyermekem van, egy 18 éves lányom, meg egy nyolc és egy két és féléves fiam. Egészen természetesnek éreztem, hogy segítsek. Elvettem hát az izgatott fiatalembertől a csomagot, s amint Pestre értem, első utam a Gellért Szállóba vezetett. Egyikünk sem ismerte és azóta sem ismeri a címzetteket. Mindez, a néhány napba sűrített drámai történet jó érzéssel tölti el az embert, akkor is, ha természetesnek érezzük. Mint ahogy magától értetődő az is, hogy valamennyien tovább izgulunk a kis Szabó Előd életéért. Az élet ugyanis még nem győzött a kegyetlen halál felett, az emberség, a bajba jutott emberen való ösztönös segíteni akarás azonban — határon túl, határon innen — már igen — a közöny felett H. I 10
