Magyar Hírek, 1969 (22. évfolyam, 1-26. szám)
1969-11-15 / 23. szám
N DR PUSKÁS JULIANNA: Magyarok Amerikában AZ AMERIKÁBA VÁNDOROLT MAGYAROK TÖRTÉNELMÉNEK ÚTJA VII. Táplálkozási viszonyok Egyre többet hallunk és beszélünk róla, de valljuk be, ismereteink a külföldre szóródott magyarokról gyérek és esetlegesek. A legszélsőségesebb becslések, fantasztikus számok keringenek például az idők folyamán külföldön megtelepedett magyarok számáról. Nagyon különböző és egymásnak ellentmondó vélemények alakulnak ki helyzetük, múltjuk, jelenük és jövőjük várható alakulásáról, valamint arról is, hogy milyen legyen a magatartásuk, mik a feladataink (vannak-e egyáltalán ilyenek?) irányukban. , Mindezek a társadalmi igényt jelzik a magyarországi kivándorlás, emigráció, a külföldön megtelepedett magyarok történetének módszeres feltárása és megismertetése iránt. Közvetlenül vagy közvetve ezzel az igénynyel találkozhatunk azokban a cikkekben is, amelyekben az utóbbi időkben a külföldi magyarságnak egyik vagy másik problémáját vetették fel. Ennek adott hangot Váci Mihály „Az oldott kéve” — Meditáció az amerikai magyarok kultúrájáról című cikkében, amelyből a Magyar Hírek — a Népszabadság nyomán — részleteket közölt. Váci Mihály sok megszívlelendő javaslata a körül a fájdalmas kérdésfeltevés körül csoportosult, „hogyan maradhatnak ezek a milliók kapcsolatban hazájuk, népük nyelvével, jelen kultúrájával, hagyományaival, népi megtartó erőivel”? Elsődleges eszközként a magyar nyelv ápolását, fennmaradásának elősegítését, a magyar iskolák támogatását, magyar nyelvű irodalmi termékek hozzájuk eljuttatását sürgeti. , Az Amerikában megtelepedett magyarok történetére vonatkozó kutatásaink alapján az első nagy kivándorló nemzedék történelmi főútvonalának rövid bemutatásával kívánunk hozzájárulni ahhoz, a Váci Mihály és mások által sürgetett, felmérési munkához, amely alapul szolgálhat a külföldre vándorolt magyarokkal kapcsolatos feladataink kialakításához. AZ ELSŐ GENERÁCIÓ MAGYAR MARADT A kivándorlóknak első nemzedéke a gyors külsődleges asszimiláció ellenére alapjában megmaradt magyarnak. E nemzedék tagjai egymás közt szerettek élni, a többségük nem is sajátította el a befogadó ország nyelvét. Kialakították anyanyelvű egyházaikat, betegsegélyző, önképző stb. társadalmi egyleteiket, sajtójukat, felépítették templomaikat, mellettük gyakran az „iskolákat” is, amelyekben a gyerekek szombati szabadnapon, vagy nyáron anyanyelvű oktatásban részesültek. Az első bevándorolt nemzedéknek a szoros etnikus közösségekben való elhelyezkedése általában jellemző volt valamennyi bevándorolt népességre. Az első nemzedékek tehát nemzetiségi közösségek burkán belül próbálkoztak az új környezetbe beilleszkedni, ezeken belül éltek tovább magyarul, meg lengyelül, szlovákul, olaszul. Így jött létre „Magyar Amerika” vagy „kis Olaszország” élete. A nagy amerikai kohó olvasztó munkája tehát ezt a nemzedéket csak felszínen érintette, a nemzeti érzések fennmaradtak, sőt olykor erősödtek is, a beolvadást a bevándorolt nemzedék elkülönülése előzte meg. , A bevándorolt első nemzedék munkája során alapozódtak meg és virágoztak a különböző magyar társadalmi egyesületek. A közösségi hátvéd szükségérzete egyletek, egyesületek szervezésére ösztönzött olyan embereket is, akik szülőföldjükön még csak nem is hallottak egyleti vagy egyesületi életről, tagsági díjakról. Ezeknek a szervezeteknek a segítségével igyekeztek átplántálni régi hazájukból azt a hagyományanyagot is, amelyeket értékeknek tartottak, és amelyekhez akár érzelmeik révén is kapcsolódhattak. Hazai történetírásunk adóssága az erőfeszítések méltatása, amelyekkel ez a teljesen magára hagyott első nemzedék ebben az időben megszervezte a maga közösségi életét. A kivándorlók nagy tömege egyszerű emberekből állott, óhazai emlékeik alig terjedtek túl falujuk határán, hiszen a nagy út előtt sokan még a szomszéd városig sem jutottak el. Érezték magyarságukat, de itthoni körülményeik következtében az óhazáról, hétköznapjairól és ünnepnapjairól érdekes, áttekintő képet nem tudtak gyermekeiknek továbbadni. AZ „ÁTMENETI NEMZEDÉK’ A második generáció „átmeneti nemzedék” lett az asszimiláció útján. Ez a generáció már az új világban született, amerikai iskolában nevelkedett, amerikai kultúrán növekedett. A magyar „iskolák” heti egy oktatási alkalmukkal (az amerikai iskolákban a szombat szabad nap) vagy nyári kurzusaikkal nem ellensúlyozhatták az amerikai iskolák hatását. Ez a nemzedék otthon szüleivel még magyarul beszélt, de kinn az utcán és az iskolában már angolul társalgott. A szülők „bevándorló” idegenségétől megszabadulva az átlag amerikai életét élte. Eszményeit, ideáljait az amerikai környezetből választotta, kulturális élményeit e környezettől kapta. Szülei „vidékiessége”, „bevándorló” mivoltából eredő bizonytalansága, érzelmi alapokon nyugvó viszszaemlékezései az óhazára, annak valamelyik kicsi falujára nem keltettek e nemzedékben olyan érdeklődést, amely az óhaza megismerésére különösebben ösztönözte volna. Vissza a múltba már csak azért sem tekintettek szívesen, mivel az amerikai társadalomban mély gyökeret vert a bevándorolt nemzetek rangsorolása, s ennek folytán a közép- és keleteurópai bevándorlók lenézése. A második generációt „tragikus nemzedékként is emlegetik. E nemzedék tulajdonképpen még gyökértelen volt; oda még nem, ide már nem tartozott. Harc folyt értük egyfelől a szülők, a magyar egyházi és társadalmi szervezetek, másfelől az amerikai környezet között. Az ifjúsági szekciók a magyar egyletekben, vasárnapi iskolák, énekkarok az egyházi közösségekben a második generáció érzelmi kapcsolataink élesztgetésére, a magyar etnikum hagyományanyagának továbbplántálására törekedtek. Nem lehet meghatódás nélkül forgatni a pittsburgi magyar ábécés könyvet, amely az 1930-as években az egyik magyar egyesület kiadásában jelent meg, vagy lapozgatni azokat a magyar kalendáriumokat, amelyek a magyar ünnepségekről őrzik a képeket, amelyeken a fiatalok magyar ruhákban magyar táncokat mutatnak be. A szülők és a magyar társadalmi szervezetek erőfeszítései nem sok eredménnyel jártak; ebben — az elmondottakon kívül — nagy szerepe volt annak is, hogy a hazai társadalom, a magyar kormányzatok közömbösen elfordultak a kivándorlóktól, sorsukra hagyták őket. Nem elemezték reálisan a második generáció jellegét, amely már amerikai volt ugyan, de még nem feledhette el magyar származását; az amerikai statisztika is külön, a bevándorolt nemzetek csoportosításában vette számba őket. Számszerű alakulásukat az amerikai népszámlálások a következőképpen mutatják: I'VKk bevándoroltak első generáció második generáció együtt 1900 145 709 81 897 227 606 1910 495 600 215 295 710 895 1930 274 450 316 318 590 768 1940 290 228 371 840 662 068 1950 268 022 437 080 705 102 1960 245 252 456 385 701 597 Az adatok szerint a második nemzedék már 1930-ra többségbe került, s azóta aránya fokozatosan növekedett. Létszáma miatt sem lehet közömbös, hogy ez a generáció a maga eredetét öntudatosan vállalja-e vagy szégyenkezéssel takargatja. Számukra pedig az nem mindegy, hogy zökkenőmentesen vagy lelki töréssel megy-e végbe az eltávolodás apáik népétől. Végleg, hátra sem tekintve hullanak-e ki nemzeti közösségünkből, vagy pedig érdeklődésük, érzelmi-kulturális vonzódásuk révén segítenek-e a népek közeledésében. A MAGYAR NYELV SZEREPE Ahol a magyar kultúra eredményei utat találtak és találnak hozzájuk, ott érzelmi kötődések alakultak és alakulhatnak ki körükben. Fontos társadalmi feladat itthon is keresni azokat az utakat, amelyeken kultúránk eredményei eljuthatnak nemcsak a külföldre szóródott magyarokhoz, hanem gyermekeikhez is. Közismert, hogy a kulturális vonzódás legközvetlenebb eszköze a közös nyelv. Nem lehet tehát közömbösen sorsukra hagyni azokat, akik az anyanyelv iránti ragaszkodástól vezettetve küzdenek a magyar nyelv fennmaradásáért. Látnunk kell azonban, hogy a második nemzedékhez szólni már nem elég csak magyar nyelven, mivel ez a generáció, még ha beszéli is a magyar nyelvet, egy vékony réteg kivételével azon írni-olvasni már nem tud. A harmadik generáció már egészében asszimilálódott nemzedéknek tekinthető. Nincsenek is számba véve a bevándorolt nemzetek szerint. Érdeklődésük a múlt, az európai „őshaza” iránt olykor nem kisebb, sőt erőteljesebb, mint a második generációé. Mint teljesen gyökeret vert amerikaiak tekinthetnek eredetük felé; ez irányú érdeklődésüket nem zavarják bizonytalan, szorongató érzések, mint a második, az „átmeneti” nemzedéket. Kielégíteni ezt az érdeklődést úgyszólván már csak az „anyanyelvűkké” vált idegen nyelven lehet, szélesebb körben csupán e nyelven tudjuk körükben népünk sorsát, küzdelmeit, nemzeti kultúránk eredményeit megismertetni, sőt, a magyar nyelv iránti ragaszkodást, tanulására való törekvést ösztönözni, elősegíteni. „Ha bemegyek a bableves csárdába, sárgarépa ott füttyönget magába, krumplileves veri össze bokáját, kalarábé mondogassa nótáját.” Ezzel a Tardon följegyzett versikével kezdi Szabó Zoltán könyve második részének (A szociális helyzet) harmadik fejezetét. Nos, lehet, hogy a bableves-csárdában valóban fütytyönget a sárgarépa és nótázik a kalarábé, de az, hogy én, a falut keresztül-kasul járva, nem találkoztam velük egyetlen egyszer sem, legalábbis főzelék alakjában nem, az bizonyos. És amikor aprólékosan végigtanulmányoztam 28 iskolásgyerek heti étlapját — ugyanúgy dolgozatot írtak, Mit ettem a múlt héten címmel, mint 35 évvel ezelőtti iskolás elődeik —, meggyőződhettem róla: a főzelékfélék ma se sokkal népszerűbbek Tardon, mint Szabó Zoltán falukutatása idején. De nem szeretnék elébevágni a dolognak. Lássuk mindenekelőtt, mit ír Szabó Zoltán a tardiak táplálkozásáról általában : „A mindennapi kenyér legtöbbjüknél ténylegesen csak kenyér, néha szalonnával, sokszor anélkül. Hogy amit esznek, nem elég tápláló, alig tudják. Hogy étlapjuk itt, a termőföld közelében, teljesen egyhangú és változatosság nélküli, alig veszik észre ... Végtelenül Ebéd az iskolai napköziben. Az étlapon: bableves, pampucka (fánk) lekvárral igénytelenek, a nagyobb gazdák étlapja is csak táplálóerőkben gazdagabb, mint a szegényebbeké. ízletesnek alig izletesebb, több fogásból vagy változatosabb ételekből ez sem áll... Az évszak csak annyiban befolyásolja a tardiak étlapját, hogy rendesen minden évszakban más okból szegényesek az ebédek és a vacsorák... A széles rétegek ételei: a krumpli, káposzta is többnyire csak egy-kétféle módon készülnek el.” Említettem már, de itt ismét vissza kell rá térnem: a tardiak java része — mármint az idősebb generáció — azért haragszik A tardi helyzet szerzőjére mindmáig, mert országvilág elé tárta, orvoslást követelve „kikiabálta”, az itt élő szemérmes nincstelenek iszonyatos nyomorát. Helle Balázs fogatos: — Szabó szörnyen megbántotta a falu büszkeségét ! — Olvasta a könyvet? — Én nem. A legtöbben nem olvastuk. De hallottam, mi van beleírva. — Mi? — Hogy eladtuk gyerekeink elől a tejet vagy hogy a borjúval itattuk föl, meg hogy éheztünk... — És nem így volt? — Nagyrészt így volt. Csakhogy tehetett erről a falu?! A háború után voltunk, hadisarcot kellett fizetnünk, nem volt munka, mindenünket elvitték adóba ... Miért kellett akkor a szegény népet megszégyeníteni? — Én olvastam Szabó Zoltán könyvét, nem is egyszer. Tudja, Balázs bátyám, hány helyen dicséri a tardi népet, hogy dolgos, munkabíró, becsületes, igyekvő? Nem magukat hibáztatja ő, dehogy magukat! — Hanem a hadisarcot, ugye? — Azt sem. Hol volt már akkor, majd’ húsz esztendővel a háború után a hadisarc?! A kormányt, az urakat, a földbirtokosokat hibáztatja. — A földbirtokosokat? Hisz azoknak is nehéz volt a soruk. Az a sok adó meg kamat... — Balázs bátyám a Coburg-uraságnál béresgazda volt. Mondja meg: úgy élt az uraság vagy akár az intézője, mint maga vagy mint a béresei? És a hadisarc: a második világháború után talán nem fizettünk jóvátételt, talán nem volt még jobban elpusztítva az ország, mint 1918—19-ben? Mégis, végig jobban éltek és főleg élnek, mint a húszas-harmincas években! A barátságos vitatkozás a dohánypajta felé döcögő — dűlőúton hajtunk — hintó „kormányosával” még nem bizonyít semmit. Hogy nyolc-tíz házban, ahol megfordultam, belekukkantottam a lábasokba, fazekakba; hogy megkérdeztem jó néhány tardit, milyen elemózsiát visz a batyujában vagy táskájában; hogy a kerítésen át figyeltem, mit tízóraiznak az iskolásgyerekek — mindez csak néhány adalék a tardiak táplálkozásának leírásához, de nem statisztikába foglalható, általánosítható ténysorozat, adattömeg. Amit azonban a 28 hetedik osztályos tanuló írt, az már följogosít néhány következtetés levonására. Elöljáróban az összesített adatok: A 28 dolgozatíró mindegyike napi négy étkezésről (reggeli, tízórai, ebéd, vacsora) ad számot; az 1969. szeptember 8-tól 14-ig terjedő hét napjain fogyasztott étkekről tudósít. 196 reggelit, ugyanannyi ebédet és vacsorát jegyzett föl a 28 gyerek, valamint 168 tízórait (amit hétköznapokon az iskolában fogyasztaHelle Balázs fogatos: „Szörnyen megbántotta a falu büszkeségét!" nak). összesen 756 étkezés 778 fogásáról adnak tehát képet a dolgozatok. Hogy reális-e a kép, és hogy jellemzi-e a 650 család táplálkozási keresztmetszetét? Azt hiszem, igen. Nagy József iskolaigazgató ugyan óvott: bánjak csínján a dolgozatokkal, mert előfordulhat, hogy a gyerekek — enyhe szülői ösztönzésre — szépítenek majd (íme, még 35 esztendő után is kísért a Szabó Zoltán íratta dolgozatok országos visszhangjának utóhatása!), de a „lakkozásnak” úgy próbáltuk elejét venni, hogy névtelenül írattuk meg a dolgozatokat. A gyerekek által leírtakat egyébként igazolták a személyes „szúrópróbák” és beszélgetések, sőt azt hiszem, éppen az ellenkezője történt annak, amitől Nagy József tanár úr tartott: a gyerekek igyekeztek minél előbb túl lenni az írásbeli megpróbáltatáson, és néhányan ezért túlontúl tömören fogalmaztak (például; „leves”, „krumpli”, „tészta”), és e lakonikus meghatározásokból bizony nem sok derül ki. Kiegészíti és megerősíti a dolgozatokból összegezhető következtetéseket a község mezőgazdaságának termelés-szerkezete, a háztáji gazdaságok állatállománya, a boltok forgalma és egyéb adatok. Ezzel a sokoldalú vizsgálódással, gondolom, sikerül majd követnem Szabó Zoltán szkémáját: , „Amiből a tardiak élnek, és ami meghatározza, hogy mi kerülhet az asztalra: 1. A termés. 2. A háziállatok. 3. A kereset... A termésből kerül ki a kenyér, és nagyrészt a háziállatok adják a húst... A tardi kereskedők listái mutatják, hogy mit vásárol a falu a keresetén ... A termés, a háziállatok és a kereset adják azt a keretet, melyben a falu életének szintje mozoghat. Az étkezések listái mutatják a helyzetet, melyet a szűk lehetőségek teremtettek.” Ez a Szabó Zoltán-i szkéma 1969-ben két összetevővel bővül, hogy a valós helyzetet tükrözhesse. A termésen, a háziállatokon, a kereseten kívül beleszól a tardiak táplálkozásába munkabeosztásuk is, valamint az,hogy építkezni akar-e, építkezik-e vagy építkezett-e valaki. És még egy különbség a szerkezetben: A tardi helyzet szerzője különbséget tett — 1935- ben helyesen — a 20 holdasnál nagyobb, a 20—10 holdas, a 10—5 holdas, az 5—1 holdas gazdák és a nagybirtokon alkalmazott summások táplálkozási viszonyai között. 1969-ben az ilyen osztályozásra — szerencsére — nincs szükség. Ma a „táplálkozási típusok” a következők : 1. A termelőszövetkezetben aktívan dolgozók és a naponta el- és hazajáró ipari munkások, kubikosok vagy alkalmazottak. 2. A távolabbi helyeken dolgozó férfiak, akik csak hetenként egyszer járnak haza. Altípusaik: a) az üzemi konyhán naponta egyszer vagy kétszer étkezők (ehhez a típushoz sorolhatók a kollégiumban lakó középiskolások is); , b) a száraz koszton élők. 3. Az iskolásgyerekek. Altípusaik: a) az iskolai napközi otthon konyháján étkezők; b) az otthon étkezők. Ez utóbbiak, kis eltéréssel, az 1. típus szokásos „étlapját” eszik. Garami László (Folytatjuk) „Megkérdeztem jő néhány tardit: mit visz a batyujában?” (A szerző felvételei) Ezúton üdvözöljük lapunk kedves olvasóit, az Erős házaspárt. Már régebben kitelepült családtagjaik kérésére vándoroltak ki Svájcba, ahonnan nagy szeretettel gondolnak a szülőhazára, s ahol most ünnepelték ötvenedik házassági évfordulójukat
