Magyar Hírek, 1969 (22. évfolyam, 1-26. szám)
1969-11-15 / 23. szám
QREQÚSS „PROFESSZOR ÚR" AZ ÚJ VILÄQBAN Felszabadult madártömő. A szegedi tudományegyetem volt rektora. Nyolc gyermekes tornyai asztalos fia. A világon fellelhető 550-féle fenyő nemzetközileg elismert legnagyobb élő tudósa. Az Aradi Atlétikai Club egykori futballcsapatának volt kapusa. A biológiai tudományok doktora és a szegedi tudományegyetem növénytani tanszékének Munka Érdemrenddel háromszor kitüntetett, Kossuth-díjas nyugalmazott professzora. Képgyűjtő — Csók, Szőnyi, Mednyánszky, Glatz Oszkár — és a világ legteljesebb fenyőfametszet-gyűjteményének a tulajdonosa. A 101-es gyalogezred volt bakája, az első világháborús katonaezred indulójának egykori szövegírója s olyan tudós, akinek Mr. Manfred, a New York-i egyetem növénytani tanszékének professzora egyszer azt írta: „Mivel nagy csodálója vagyok az ön személyének, csak annyit kérek, hogy küldjön egy autogramot nekem ...” Volt tornyai asztalosinas, az aradi tanítóképző hallgatója, volt növénygyűjtő a Retyezátban, a Máramarosihavasokban, Európa számos országában és Afrikában, volt — 1913-ban — aranyéremmel kitüntetett főiskolai bajnok az atlétikai bajnokság összetett versenyében s néhány esztendővel ezelőtt még a szegedi egyetem természettudományi karának oktatóiból alakult futballcsapat kapuját védte a szegedi nyelvészekkel szemben folyó barátságos labdarúgó-mérkőzésen. ötven évig tanított, tizenhét tankönyvet írt, ő teremtette meg a szegedi füvészkertet s nyolcvanadik születésnapjához közeledve is nap mint nap látni szegedi kis kertjében, amint ás, gondoz, növényeit ápolgatja, hajladozik és eltűnődik a növények csodálatos életén. Nem tévedek? Ugyanaz az ember a felszabadult madártömő, a szenvedélyes futballkapus, a katonainduló szövegírója, a nyolcvanéves kertész, akinek fenyőmonográfiáját tankönyvként használják a világ egyetemeinek növénytani tanszékein? Teljes élete... volt? A nyugdíjas professzor ma is mindennap fél hétkor kel, háromnegyed nyolcra bemegy a növénytani intézetbe, déli egyig itt dolgozik, délután mint botanikus kertjét ápolja, este tíz előtt nem fekszik le — és az ötven esztendő alatt, míg tanított, egyetlen tanítási napot, s egyetlen oktatói órát nem mulasztott. Ez a portré, úgy érzem, már fokozhatatlan. Ha még meg lehetne tetézni, azt írnám ide, hogy fenyőfametszeteit, az Antarktisz kivételével, valamennyi világrészAz egyetem bői gyűjtötte össze, hétszázötven külföldi tudóssal áll levelezésben s mikor kérésemre a New York-i Manfred professzor említett levelét keresi ki, a dolgozószoba egyik könyvtárpolcáról leemeli az amerikai tudósok leveleinek egyik kötetét, amely a hátlap feljegyzése szerint a G betűtől az O-ig terjed. Azt már alig merem megírni, hogy rajzoló is, meg szobrász, aki hatalmas tudományos művei legkényesebb növényrajzait maga készítette és ő formálta az egyetem gipsz növényminta gyűjteményének egy részét is. Teljes élete ... volt? Teljes élete van! Nagyon is a jelenben él az a professzor úr, aki kérdésemre — Min dolgozik e pillanatban? — így felel: — Tíz új tudományos munkán. Egyszerre? Igen. Ezek közül a legfontosabb, a fenyőmonográfia második kötete már az Akadémiai Kiadónál van. Nem magas termetű, rendkívül mozgékony, fehér bajuszos férfi, minden megjegyzésének sava-borsa, sajátos fűszere van. Mikor felvetem — 1889. december 31. — születési dátumát, ezt jegyzi meg: — Mikor Tornyán, Szilveszter napján délután hatkor megszülettem, édesapám, hogy a katonaköteles kort elérve majd hamarabb kerüljek sor alá, sietett gyorsan bejegyeztetni a plébánián. Így történt, hogy másnap reggel már egyéves voltam, pedig még nem voltam egynapos sem. Miután tudományos intézetek, papírgyárak, bányák messzi országokból is hozzá fordulnak, hogy adjon tanácsot, határozza meg egy-egy kövülettel kapcsolatban a fafajtát és a fa korát; miután fakutató intézetek, növénytani tanszékek tőle kérdezik meg, hogy egy-egy fenyő a világ 550-féle fenyőfajtái közül hova sorolható, önként adódik a kérdés: — Hol látott professzor úr, emlékezete szerint, életében először fenyőfát? Ez a férfi a Kaukázustól a Pireneusokig majdnem valamennyi európai országot beutazta, a világban Kanadától Afrikáig járt, gyermekkorában végiggyűjtötte az egykori Csanád megyét s ifjúsági díjakat nyert gyermekkori útleírásaival, amelyek a Retyezátról, a Máramarosi-ha vasokról szóltak. Azt vártam, hogy egy hegyóriást említ majd. — Fenyőfát életemben először édesapám tornyai asztalosműhelyében láttam és első sikeremet iskolai kiállításon egy fafaragással arattam. Ha még meg lehet tetézni a megtetézhetetlent, akGreguss professzor kor hozzá tehetném ehhez a megjegyzéshez, hogy a madártömő, a katonadalíró, a főiskolás bajnok, a tankönyvíró, az egyetemi tanár, a híres futballkapus, akinek műveit külföldi egyetemeken tankönyvként tanítják, voltaképpen fafaragó szobrászként indult. S első nagy könyvsikerét Móra Ferencnek köszönheti. Móra egyik ásatása során olyan fakövületet talált, amelynek korát szerette volna tudni. A kormeghatározásra Greguss Pált kérte fel, aki átadta jelentését, amelyhez kéziratot mellékelt. A növények csodálatos élete című kéziratos művét, amelyet Móra ásatások közben, kutatóárkok szélén olvasott végig, s annyira el volt ragadtatva, hogy előszót írt ahhoz, a mű megjelent s még a minap is kapott egy levelet Greguss Pál egy Ausztráliában élő magyar tudóstól, aki levelében megjegyzi: „Még ma is őrzöm A növények csodálatos életét”. A növények csodálatos életének írója huszonöt éven át, 1940-től 1965-ig volt a szegedi tudományegyetem professzora, s mikor megkérdezem, hogy ezen belül melyik — a régi vagy az új — korra esik-e tudományos működésének legjelentősebb szakasza, azt feleli: — Jelentősebb műveim 1945 után jelentek meg. A régi világ professzora ura az új világban azzal kezdte, hogy a semmiből teremtette újjá híres növénytani intézetét és a szegedi fűvészkertet. Nem tűnődött a pusztuláson, hanem cselekedni kezdett. A fűvészkertben még lovakat és teheneket legeltettek, még vagdosták ki a nagy fahiányban a csodálatos nyárfákat, mikor a professzor úr a szarvasi Papi-kertből, Borza gróftól már teherautókon és vasúton szállította el a csemetéket, hogy benépesítse az elpusztult fűvészkertet. Az új vízvezetéket saját pénzén építtette meg. Térdig járt az elpusztult gyűjtemények romjai közt a növénytani intézetben, és úgy kezdett dolgozni benne, hogy minden tanórát ő tartott, s ő készítette az egyetemisták jegyzeteit is. S mikor romjaiból bontakozni kezdett egy új kor, s társadalma, olyan művek írásához kezdett, amely szétrepítette nevét és munkásságát négy égtáj felé. Magyar és idegen nyelveken írta, illetve jelentette meg fenyőmonográfiáját, a világ összes csipkeharasztjának — ezeknek az „átmeneti fáknak” — a törzseit, leveleit, s epidermiszét (a levelek „bőrét”) dolgozta fel egyik művében, egy másik munkájának tárgya a Magyarországon talált megkövesedett fák elemzése és kormeghatározása volt, a fák tudósának a felszabadulás utáni munkássága olyan visszhangot keltett a világban, hogy Elwood B. Ehrle, a pennsylvaniai egyetem botanikus professzora arra kérte Greguss Pált, küldené el műveit, mert egyetemi tankönyvek lesznek az amerikai katedrákon. A Francia Botanikai Társaság pedig százéves fennállása alkalmából, az évfordulón, ennek a vidéki magyar egyetemnek a professzorát tüntette ki emlékérmével. A minap, a XI. nemzetközi botanikai kongresszus alkalmával, amelyet az USA-ban, Seattle-ben rendeztek, a kongresszus egyik tagozatának elnökévé Greguss Pált kérték fel. A szegedi növénytani tanszék mai vezetője, Horváth Imre professzor, valamikor Greguss-tanítvány volt, s az egykori tanítvány rendezi majd azt a nagy egyetemi kiállítást, amely Greguss Pál életművét fogja bemutatni a professzor úr nyolcvanadik születésnapja alkalmából. 4 F Elsírni EMBERI LÉTE A fák tudósa dolgozószobája egyik falán kicsiny fényképet őriz. Szülőházát ábrázolja, amely szegényes és nádfedeles. Két fia, s öt unokája van. Egyik fia, Greguss Ákos vegyészmérnök a feltalálója a Magyarországon és már külföldön is híres szegedi halászlé-kockának. Másik fia, ifjabb Greguss Pál fizikus, aki két esztendőre, feleségével és két lányával együtt, Ford-ösztöndíjjal utazott Amerikába és a New York-i orvosi egyetemen dolgozik és tanul. Az apa pedig tíz új könyvét írja, kertjében kapál és permetez, és labdarúgómeccseken az új kapusok vetődéseit figyeli.' Ruffy Péter ejt Én azt hiszem, az ember gazdagodása nem csupán az anyagi javak bőségében nyilvánul meg. Igaz, mindennel ,ami épül, növekszik a változás alapja, de benne a változás teljessége nem mindig mérhető. Ha jelsorolnám azokat az üzemeket és gyárakat, amelyek az elmúlt 25 esztendőben Szegeden épültek, vajon úgy beszélnék-e ennek a tájnak a fejlődéséről, hitelt érdemlően ahogyan érdemes? Valóban. Szegeden éppúgy, mint az ország más tájain az elmúlt esztendőkben rohamos iparosodás ment végbe — a vidék jellegétől függően —, egymás után épültek, bővültek a különböző könnyűipari létesítmények, szövő- és ruhagyárak, kender-, lenfeldolgozó és konzervüzemek. Most mégsem ezekről akarok közvetlenül szólni, hanem arról, ami elképzelésem szerint az ország felszabadulása óta eltelt 25 esztendő legeredendőbb és legnagyobb „létesítménye”. A régi Sz.rgpd a.* ember változása, az embersors, embertudat gyarapodása, az addig legalulvalóbb rétegeknél is. Ez a változás természetesen függvénye az előbbinek, hiszen kapcsolatos a fokozódó jóléttel, de ez a jólét itt nem csupán a termelésben, hanem az ember boldogulásában is jelentkezik. Amiről az alábbiakban szó lesz, az nem létrejötte, hanem megszűnése valaminek, de itt ez a negatív bizonyítási mód nem mesterséges, nem is öncélú, csupán a körülmények, a tények és hangulatok teszik szükségessé. Szegedtől mindösze 7 kilométernyire terül el az ország legnagyobb cigánytelepe. Több mint 400 ember élt itt a század elejétől kezdődően olyan körülmények között, amelyek a kívülálló számára elképzelhetetlenek. A környéken semmiféle munkalehetőség nem volt, s a Szeged-vidéki kolompárok nem is értettek semmihez, nem konyítottak a zenéhez, a teknővájáshoz, nem ismerték a szegkovács mesterséget, de még a vályogvetést sem. Egy-két szerencsésebb vagy módosabb embernek közülük lova volt és szekere, az olykor fuvarozást vállalt, a többi szó szerint a semmiből élt, koldult, kéregetett, ha alkalma nyílt rá, lopott. Az átlag életkor 30— 35 év volt a cigánytelepen, a csecsemőhalandóság megközelítette az 50 százalékot. Szinte hihetetlen adat ez, minden második gyermek meghalt, alighogy meglátta a napvilágot. Természetes volt a dögevés, s még ennél is természetesebb az éhség.
