Magyar Hírek, 1969 (22. évfolyam, 1-26. szám)
1969-11-15 / 23. szám
Mészáros Márta RIPORTER: A női játékfilmrendezők közül ki az, akinek számon tartja filmjeit? MÉSZÁROS MÁRTA: A francia Agnes Varda, a cseh Hithylova, az amerikai Shirley Clark, és Larissza Sepityko szovjet rendezők. Valamennyi filmjüket ismerem, és azért soroltam fel éppen négyüket, mert őket nemcsak mint filmrendező nőket, hanem, mint filmrendezőket tartják számon. Én mindkét értelemben számon tartom őket; mert ők azok, akik a filmművészetben nemcsak új hangot hoztak, hanem arra vállalkoztak, hogy mint nők új érzékenységgel közelítsék meg a filmet. Például Varda, aki a finom női pszichológiát teljes árnyaltságában képes bemutatni. Vagy például Hithylova páratlan tehetséggel tudja ábrázolni a női butaságot és ravaszságot úgy, ahogy arra egy férfi képtelen lenne. Vagy Clark, aki olyan érzelmi töltéssel csinál politikai filmet, amit egy férfi ugyancsak nem utánozhat. Általában az a véleményem, hogy ma, amikor majdnem mindenki jól tudja a szakmát, a filmrendezőnőnek vállalnia kell, hogy nő. Ezáltal új színekkel és mélységekkel gazdagíthatja a filmet. Ez azért is jelentős, mert a filmekben már kialakult a nő ábrázolásának sablonja. Ennek a sablonnak a feloldására talán a tehetséges női rendezők a legalkalmasabbak. RIPORTER: Egy filmrendező egyszer azt mondta nekem: „Nézd, filmet csinálni jó. Még vacakot is”. Néhány nappal ezelőtt Jancsó Miklóstól megkérdeztem, mi a tapasztalata erről. Most önt kérdezem. MÉSZÁROS MÁRTA: Filmet csinálni válóban jó. Hozzáteszem: én annál kényelmesebb vagyok, hogy „vacakot” csináljak, mert a filmkészítés azért igen bonyodalmas és fárasztó. „Vacak” film pedig nekem nem éri meg a fáradságot. RIPORTER: Két játékfilm előtt hány kisfilmet csinált? ■ Melyiket tartja a legjobbnak? Melyiknek volt legnagyobb sikere? MÉSZÁROS MÁRTA: Körülbelül huszonöt-harminc kisfilmet csináltam. Legjobbnak a Ságváriról szóló kisfilmet tartom. Ennek egyáltalán nem volt sikere. Sikere A kamaszváros és a Szentendre című kisfilmjeimnek volt. RIPORTER: Két játékfilmje közül melyiket tartja jobbnak és miért? MÉSZÁROS MÁRTA: A másodikat, a Holdudvart tartom jobbnak. Első filmet könnyű készíteni, ha az embernek valami kis képessége és gondolata van. Az majdnem mindig siker. A második film sokkal nehezebb. Második filmem mélyebb, összetettebb. És ebben, úgy érzem, már szerepelnek stílusjegyek. Különben itthon az első filmemet tartják jobbnak. Külföldön éppen fordítva. RIPORTER: ön szerint mi a művészi tehetség leglényegesebb tartalma? MÉSZÁROS MÁRTA: A tisztesség és az őszinteség. Következetesen tisztességesnek lenni saját magunkhoz. RIPORTER: Nos, melyik az az önnel kapcsolatos kérdés, amelyet elkerültünk? MÉSZÁROS MÁRTA: Szerintem kettő van. Az egyik, hogy apám Mészáros László, a másik, hogy férjem Jancsó Miklós, ök ketten határozták meg emberi és művészi magatartásomat. Az az érdekes, hogy halott szobrász apám stílusához közelebb állok, mint Jancsó stílusához. Bizonyára apámtól örököltem képességeimet, aki realista volt. Gondolatait nem, csak műveit ismerem, mert nagyon korán halt meg. Jancsó a gondolati tisztasággal és következetességgel hatott rám. RIPORTER: Köszönöm a figyelmét és az idejét. Salamon Pál EXCLUSIVIDADE EXPORT IMPORT BODOLAY TELEFONE 22-1672 Tokaji aszú Tokaji szamorodni édes Tokaji szamorodni száraz Badacsonyi kéknyelű Badacsonyi szürkebarát Egri bikavér Pecsétes barackpálinka Pecsétes szilvapálinka Hubertus Baracklikőr és még számos kiváló minőségű magyar bor és szeszesital különlegesség Brazíliában Raszkolnyikov, a legcmbertelenebb tett elkövetője, alapjában színom moralista. Végtelenül ingerll a kiégett, cinikus Szvidrigajlov, aki különös örömét lelné benne, ha lealjasíthatná magához. Raszkolnyikov: Ütő Endre, Szvidrlgajíov; Radnai György ARCKÉPEK A MÁBÓL JlUsicárm JtLái'ta FILMRENDEZŐ \>J MAQYAR OPERA BEMUTATÓJÁRÓL Raszkolnyikov a dosztojevszkiji „megváltás”- gondolat letéteményeseként vállalja, mint végső menedéket, a megtisztító beismerést. Az opera záróképe: Raszkolnyikov megvallja a világnak bűnösségét RIPORTER: Egy kérdést — amelyet azt hiszem, vár — nem fogok feltenni. A beszélgetés végén megkérdezem majd, hogy ön szerint melyik ez a kérdés. Melyik az első emléke? MÉSZÁROS MÁRTA: Első emlékem, hogy apámmal sétálok egy parkban. A parkban pávák sétálnak és a pávák kicsinyei. Én elkezdem kérni őt, hogy fogjon nekem egy kis pávát. Apám futni kezd, hogy teljesítse a kérésemet. Futás közben elesik, piszkos lesz a ruhája. Majd egy pofont ad nekem. Ekkor körülbelül hároméves voltam. Ez a park, mint utóbb megtudtam, Nápolyban volt. RIPORTER: Hozzávetőleg hány filmet látott eddig? Kérem, sorolja fel azokat, amelyekre, mint élményre emlékezik. Számon tart-e olyan filmet, amely az ön számára „A film”? Ha igen, melyik az? MÉSZÁROS MÁRTA: Rengeteg filmet láttam. Egy ideig minden országban, ahol jártam, minden filmet megnéztem. Válogatás nélkül. Az utóbbi három évben már nem megyek el mindenáron moziba. E rengeteg filmből élményként a Csapajev, a Kronstadti matrózok és egy olyan szovjet film maradt meg, amelyet a Szovjetunióban is csak később játszottak, mert éppen a háború kitörésekor készült el. A címe Másenyka és egy orosz lányról szól, aki nagyon boldogtalan és keresi a szerelmet és a boldogságot. Ezt a filmet Rajzman készítette. A lány névtelen hős, csúnya, jelentéktelen, és ez a lány, akit annyi férfi visszautasít, hős tud lenni. A nagy élményeim, pontosan három kiemelkedő élményem: Jean Vigo L’ Atalante című filmje, amelyet 1934-ben készített, én az 50-es évek végén láttam; a másik a Hamu és Gyémánt, amelyet tizenkétszer láttam, a harmadik Antonioni Az éjszaka című filmje. RIPORTER: Jancsó Miklós kérdésemre azt felelte, hogy a filmet nem tartja művészetnek. Azonos erről a véleménye? MÉSZÁROS MÁRTA: Véleményem erről nem azonos Jancsó Miklóséval, mert én a filmet művészetnek tartom. Mostanában divatos az elképzelés, ' hogy minden film, amely valamelyes indulatot, gondolatot, őszinteséget — bárhogyis — kifejez, az már film és művészet. Számomra az a rendező, aki nincs birtokában a szakma összes fortélyának — nem lehet filmművész. Vagyis az a film, amelyik nincsen jól megcsinálva: nem film. A művészet mindig a kort s társadalmát tükrözi. Bizonyos korszakok problematikájának kifejezésére egyes műfajok jobban, mások kevésbé látszanak alkalmasnak. Az úgynevezett nagyregények például a kritikusok s a közvélemény által is időszerűtlennek, nem korunk életstílusához méretezettnek ítéltettek, s hasonló felfogás vált általánossá, mint műformáról, az operáról is. Az operaelőadások régóta reformra szorultak, egy-egy klasszikus mű új rendezésben, új előadásban való felélesztése tanúskodik részint valóban az elavultságról, részint arról az erőfeszítésről, hogy modern rendezői elvekkel, s modern játékstílussal az elavultat konzerválják, sőt frissé, élvezetessé tegyék. Arról azonban, hogy új opera látna napvilágot — a műfaj köré tapadó általános válság-atmoszférában — csak vajmi ritkán hallunk. És íme nálunk, Magyarországon az elmúlt évek folyamán több új opera született. Vajon mit bizonyít ez? Hogy nincs érzékünk a „korszellemhez”? Azt hiszem, sokkal inkább azt, hogy az igazán jó művek — bármilyen műfajba tartozzanak — nincsenek korhoz kötve. Ezt bizonyította Szokolay Sándor Vérnász című operája, s ezt Petrovics Emil egyfelvonásosa, a C’est la guerre, amely után most ismét a kiváló fiatal zeneszerző jelentkezett, új háromfelvonásos operájával: a Bűn és bűnhődéssel. Külön izgalmassá teszi a vállalkozást, hogy Petrovics témáért a világirodalom egyik remekművéhez fordult. Megszoktuk és természetesnek tartjuk, hogy Beaumarchais neve Mozarttal, Shakespeare és Schiller neve Verdivel forrott össze a zeneirodalomban. Annál meghökkentőbbnek éreztük első pillanatra, hogy a mai magyar zeneszerző és a tizenkilencedik századi nagy orosz regényirodalom klasszikusa találkozzék, s közös művet teremtő párt alkosson. A meghökkenés az előadás első pillanatában feloldódik. A magasfeszültség, amelyet szöveg és zene együtt létrehoz, azonnal érezhetővé teszi, milyen mélyen s élményszerűen igaz Petrovics Emil válasza arra a kérdésre, mi vezette alkotói útján a Bűn és bűnhődéshez? „Az, hogy mainak érzem” — így hangzott a meglepő, ám magával a művel sokszorosan igazolt válasz. Az eszme és cselekvés összefüggésének vizsgálata, az individualista „külön-világ” s a valóság ütköztetése, a cselekménnyel párhuzamosan a pszichológiai elem, a belső történés, belső dráma ábrázolása — megannyi sajátosan s izgalmasan mai kérdés, amelyet Petrovics operája mai megfogalmazásban tár elénk. Sőt: a regény epikus hömpölygésével szemben a sűrített drámai felépítés s a dinamikus zenei anyag rádöbbent a múlt századi mű korszerűségére. Egyúttal persze többet is tesz, mert valami újat, és hisszük hogy — más síkon, más közegben, más kifejezési eszközökkel — hasonlóképp nagyot teremt belőle. De e teremtés nemcsak a zeneszerző és az író műve. Operaházunk egész gárdájának, a rendezőnek, a fojtogatóan dosztojevszkiji, s egyben a modern kaffkai „elidegenedés” lidércnyomását idéző díszlet tervezőjének, a különösen bonyolult zenei feladatot megoldó énekeseknek — együttes munkája emeli az új magyar operát igazi élménnyé. Soós Magda Raszkolnyikov: Ütő Endre Szirmai Márta, mint cselédlány Egy koldusasszony szerepében Déry Gabriella (Vámos László felvételei)
