Magyar Hírek, 1969 (22. évfolyam, 1-26. szám)
1969-11-15 / 23. szám
i Nem kapnak a halak (IMA-PARTI És egyszerre ránk zúdul a régmúlt, a tegnap és a tegnapelőtt minden emléke, a lélek mélyéből, eltemetett mélységeiből újra vihar kavarog. Mert emlékezni kell, mert nem lehet nem emlékezni! Hiszen csak néhány napja, november 4-én múlt 25 éve, hogy vilégos nappal zsúfolt villamosok robbantak a Margíthídról a Dunába, mert a németek már akkor aláaknázták a hidat. S jött utána a töméntelen kín. Még néhány nap, néhány hét és ártatlan emberek holttestei akadtak fel a hídroncsokon. Mert vízbe hullottak mind a drága hidak. Széchenyi hídjának láncai is, amelyeket egykor, Buda ostromakor Hentzi martalócaitól maga Clark Ádám, a hídépítő mester menekített meg, holtként hullottak a mélybe, az új hentzik kezétől. Túl az Országházon, ahol most oly csendes a víztükör, és az augusztusvéget hazudó napsütésben szerelmesek ülnek a lépcsőkön, állt a csúnyácska Kossuth-híd — fél Budapest segített építeni —, az első újra szilárd kapocs Pest és Buda között. Azóta lebontották, s története emlékké nemesedett. De ahol valaha pilléreit mosta a víz, lent a mélyben, a Duna alatt már lélegzik a Metró alagútja. Ott a platánok tövében, a Batthyány téren lesz első budai állomása, oda fut majd be a meghoszszabbított vonalú, mélybe süllyesztett helyiérdekű is. A Lánchíd után — az innenső és a másik parton is — egy idő óta minden változóban. Már mélyítik, építik a majd újra hegyre kúszó sikló ágyát, a kecses, új Erzsébet-híd, Európa egyik legszebb hídjának forgalma sem fut neki többé a Gellérthegy tövének, az autók sora lágy ívelésű kacskaringón száll alá a Tabánba. De az igazi változásnak a pesti part a tanúja. Üjra épek a Vigadó fehér kőcsipkéi, a nemzeti kegyelet teljes pompájában akarta látni Feszi romantikus remekét, a helyet, ahol egykor Liszt és Brahms hangversenyezett. S e kegyelet nevében is dúlt és dúl a vita, amióta a tehetséges, fiatal építőművész, Finta József 14 emeletes, csupaüveg, minden szobáját a folyóra nyitó Duna-Intercontinental szállója a magasba emelkedett. Hogy elnyomja a Vigadót, hogy tönkre teszi a Belvárost, hogy súlyos tömegével idegenként robban bele a Duna-partba, így mondták, ezt mondják. De a szálló léte már döntött, lenyűgöző látványa lassan Pest részévé nemesedik, létezése nagy argumentumával hömpölyögteti tovább a vitát, befolyásolja a fejlődést: a Duna-partra ne építsenek égnek szökkenő felhőkarcolókat, amelyek szűk szurdokká mélyítenék a Duna vonalát, de igenis kellenek az ilyen, horizontálisan elterülő, középmagas, modern épületkolosszusok — további szállodasor, lakóházak —, amelyek körülölelik, kontrasztjukkal kiemelik a Vigadót is, és tömegükkel, magasságukkal a Duna szélességéhez illő keretet adnak a partvonalnak, a hatalmas víztükörnek, végig Budapesten. Végig, mondottuk, szóval egyszer majd túl a Szabadság-hídon is, ahol a Közgazdaságtudományi Egyetem masszív tömbje néz szembe a Műegyetem városnegyednek is beillő hatalmas tömegével, és túl a Petőfi-hídon is. Mert a budai part, a Gellért Szállóval, az egyetemi és diákváros, a Lágymányos zöld parkjai, az új lakónegyed idesejlő vonalai már a világvároshoz méltó külsőt adnak eme résznek is, de a ferencvárosi part csak nehezen küszködik ugyancsak megérdemelt rangjáért. Még raktárházak csúfítják, csúnyácska házak pettyezik, de azért ne becsüljük le értékeit, küzdelmét. Miként ama ridegnek tűnő partszakaszét se, amely a Petőfi-hidat és a déli összekötő hidat elhagyva húzódik messzire, a Kvassay-zsilip egyvelegével, a parthoz tapadó Kelenföldi Erőművel, idegen földekről ideszakadt uszályaival, a Szabadkikötő csikorgó, nyüzsgő forgatagával, Csepel füstbe és koromba bújó, munkát idéző látványával. Mert az is Budapest. Csatár Imre Az Or.s7ágház klasszikus tömbjét ideiglenesen a metróépitkezés ..csúfítja” Uszályok partmentében. Lent: Kilátás a Vízivárosra a Lánchíd alatti kis „kapuból” (Vámos László felvételei) Daruk erdeje a Szabadkikötdbrn
