Magyar Hírek, 1969 (22. évfolyam, 1-26. szám)

1969-11-15 / 23. szám

1

—• A"** **""

r 1/ 1,11 iw-A Lánchíd, a Mátyás-íemplom és a Halászbástya panorámájával

I' rni a Duna-partról, a pesti Dunáról? Elég csak megcsillantani az ötletet és végeszakadatlan árad, zúdul, búvóhelyéről a felszínre tör a sok emlék, emlékkép, nagy századok és gyászos évek történelmi adaléka, a gyerekkor élményfoszlányai, és későbbi keserűségek, öröm és bánat, mindaz, ami szülővárosomhoz, Budapesthez fűz. Mindenről szólni ? Lehetetlen. Ó. nemcsak a helyhiány miatt. Elsősorban azért, mert mindenekelőtt a mát szeretnénk olvasóink elé tárni. De vajon lehet úgy beszélni a máról, hogy szavaink — miként a Duna-part, a város is — ne kötődjenek a múlthoz? Sétáljunk hát végig a partok mentén és nézzük meg, mit mutat a jelen. S ahol a feltoluló kérdés, mintegy magyarázóként, a tegnapra utal, villantsuk fel egy-egy pillanatra a múltat is.

A KAPU

Itt még nyugodtan, a hosszú száraz ősz által ugyan megtépázva, mégis szélesen elterülve hömpölyög medrében. Hogyne, hiszen a hegyek messzire maradtak, sík terepen visz az útja, és a Szentendrei-sziget is véget ért, egyesült újra a két ág. Csendes a nagy víz, nagyon csendes. Életet csak a szél teremt. Feltúrja tükrét, és a vizcsillámok odacsalják az őszi nap sugarait Pedig néhány hónappal ezelőtt de más volt errefelé a táj! A folyam hátán csónakok cikáztak, komp kocogott oda-vissza, és mindkét parton embersereg. Mert ez a jobb parti szakasz, ahol a sudár jegenyék őrt álló sora mögött — a Szentendrei-sziget csúcsától az újpesti összekötő vasúti hídig, úgy öt kilométer hosszan — víkendházak, üdülők meg strandok sorakoznak, a főváros népének egyik üdülőcentruma, a Római-part. Örökös viták és egymásba gabalyodó tervek terepe. Mit lehet tudni, talán már a rómaiak óta. Mert annyi bizonyos, hogy a Csúcs-hegy oldalában római villát találtak, és a Római-lürdő 14 forrását, amely egy tóban egyesül, már a rómaiak is ismerték. Azért mondom, talán már ők is melengettek egy tervet, hogy e tájat üdülőparadicsommá varázsolják. Miként mi is ezen törjük a fejünket, vagy ötven éve. No, azért nem minden eredmény nélkül. Mert a főváros népe — amúgy nomádok módjára — egyrészt réges régen birtokába vette ezt a 250—300 méteres partsávot, másrészt a mi Római-partunk mostanában a szemünk láttára cseperedik bódék sorából nagyvároshoz méltóvá. Lám, a Pünkösdfürdő és a Római-fürdő még e kietlen őszi magányban is szemet gyönyörködtető, s máris alaposan konkurrálnak vele a saját medencével rendelkező új vállalati üdülőházak. Autóbusz, helyiérdekű, autókaravánok, hajók öntik a népet nyaranta, s egyszer bizonyára azt is megérjük, hogy a déli szakasz — a Lidó és a most épülő négyemeletes touring-hotel meg a környéke — mintájára széles autóút, modern üdülősor, s a dunai árhullámokat visszaverő védgát keretezi végig a Rómait.

S szemben a pesti part hosszában az a tar erdőrengeteg talán már Újpest? Nem, Újpest túl van a fákon — az Egyesült Izzó új irodaházának teteje ki is villan a gallyak fölött —, az a kihaltnak látszó vidék, a Palotai-sziget. Mikor gyerek voltam, még a Palotai-sziget is serdülőkorát élte. A keskeny folyóágat átúszva érhettük el csak partjait. Azóta a Palotai-sziget is megemberesedett, fái erdővé tömörültek, és lassan összeolvad Újpesttel. Mondják, minden évben nő egy-két métert. A Duna „szigetépítésből” tart itt iskolát, a szemünk láttára.

EQY VÁLTOZÓ TÁJ

S aztán magunk mögött hagyva a csendes partokat, a Vízművek kútjait, Újpest sziluettjét, túl az összekötő vasúti híd traverz-ketrecén, hirtelen kitárul a panoráma, és egyszerre egészen más kép fogad. Átlépünk a kapun. Ez már Budapest. Balra Angyalföld, jobbra a Hajógyári-sziget hajóktól nyüzsgő környéke,

és az óbudai part. Ha a változás, a napról napra formálódó új tanúi akarunk lenni, keresve se jöhetünk jobb tájékra. Itt nincs őszi nyugalom, nincs csend, és nincs pihenés. A Szentendréről érkező helyiérdekű az Árpádhidra — ezt is vagy fél századon át ígérgették, mígnem 1950-ben felépült — és a Fő térre önti meg-megujuló embertömegét, a Hajógyári-sziget kis dokkjában éppen lavírozik egy különös formájú, vadonatúj hajó, és az apró házak erdeje fölött szinte a hegyek lábáig látni. De már nem mindenütt, és főleg nem sokáig. A Fő tér és környéke, az ódon Zichy-kastély, ez a barokkból, a Krúdy járta macskaköves utcákból álló mag rezervátumként itt marad, hanem minden más eltűnik. Az első házgyár készítette, világoszöld tömb máris áll. Óbuda megújul.

S elhagyva a Flórián teret, ahol a Rózsadomb a Dunához közelít, az átmenet még erősebb. Letarolt térség közepén az ódon zsinagóga klasszicista műemlékkincse, aztán esőverte palánkok, dűlöngő raktárházak sora, odébb a Goldberger-gyár „háta”, s egyszerre, minden átmenet nélkül, az Árpád fejedelem útjának modern házsora, amely egybeolvad a Császár- és a Lukács-fürdő, a Malomtó parkegyüttesével és a Rózsadombra kapaszkodó villákkal.

A pesti parton Angyalföld mutatja kamaszként megújuló ábrázatát. Mert az öreg munkásnegyed tekintélyes része ugyan még szürke és ódon, de ami ide látszik, a változás ezernyi titkával teli. A messzeségben a Szúnyogsziget, a hajókkal zsúfolt öböllel, a Váci úti hajógyár sójaterével, még a régi, s az a hepehupás parti bozótos is. De mögötte új magasházak valóságos erdeje tör előre, hogy egy nap összeölelkezzék az „Üj-Lipótváros” modern palotáival. A közvetlen parti változás pionírja: a „Dagály”, a húsz éve naggyá serdült meleg vizű strand színes tablója. De hátrább — Újpestig — még kopár a vízpart, és előtte — a Szent István parkig — még háború tépte sebek és grundok, sivárság, ócska házak. Egy napon mégis — az angyalföldiek már látni szeretnék —, mint meghosszabbodott széles korzó, vidám parksáv fut majd ki Újpestig. Méltán a Margitszigethez, amelylyel ez a partszakasz jódarabon szembenéz.

Az ám, a Margitsziget! Mint hatalmas hajó — óhatatlanul újra és újra ez jut az ember eszébe —. úszni látszik a folyam közepén. Nagyszerű pihenőhelye az ideges pesti népnek. Az ma is, és holnap még inkább azzá lesz. Mint heves szélvihar tört ki a vita, amikor fölröppent a hír, toronyszállót építenek a Sziget pesti csúcsára. Felbillenti egyensúlyát, felkiáltójelével tönkreteszi, elfödi a Rózsadomb, a Víziváros lágy emelkedőjét, tovább zsúfolja a Szigetet, így érveltek a vitázók. Nem valami ódon konzervativizmus, a nyugalom, a városkép esztétikumának védelme élesítette a vita hevét. Mert íme, a szakszervezetek enyhén félkörívesen, horizontálisan elnyúló szép szállója ellen, amely néhány hete már koronaként ékesíti a Rózsadombot, senkinek egy szava sem volt.

BIRKÓZÁS A MÓLTTAL

S íme, itt a Margithíd, az Y alakú, a Dunát 150 fokos fordulattal átívelő, a Körút forgalmával zsúfolt szép hidunk. S mögötte feltűnik az Országháza impozáns klasszikus tömbje, tegnapig az egyetlen épületkomplexus, amely a múlt század és a századelő alacsony, háromnégy emeletes, vegyes ízlésű palotasorai között nagyságával méltón keretezi be a belvárosi Dunát. S aztán a távolból is ide látszik a kecses finomságú Lánchíd, a messzeségből az Erzsébet-híd, a Szabadság-híd árnya is, amott a Víziváros dombra kapaszkodó házai, a Várhegy ismét ép aprócska palotái, a romjaiból megújult Várpalota, amely most már örökre a nemzeti kultúra otthona lesz, s a középkor felszínre menekített kincsei.