Magyar Hírek, 1969 (22. évfolyam, 1-26. szám)
1969-09-20 / 19. szám
A titrdl határok azóta se tágultak ki... ^mhoM ü mayyxuwk Mindjárt az elején elnézést kérek az olvasótól: a franciaországi magyaroktól. A velük való találkozásról csak elfogódottan tudok írni, de még beszélni is. Magam is sok évig grenoble-i magyar voltam, s a visszalátogatás — talán érthető ez — elérzékenyitett. Mentségemre legyen mondva, hogy serdülő gyermekeim, akik viszont mindig hazai magyarokként éltek, ugyancsak meghatódottan emlegetik a hosszú idő óta kint élő magyarokat, akikkel turistaútunkon találkoztunk. E sorokat pedig azért írom le, hogy az emigrációé hagyományok között feltétlenül fennmaradjon valahogy a Grenoble melletti Viscose-gyári magyar kolónia esete is. Gyermekkori emlékeimben élt a Viscose-gyári lakótelep, ahol akkoriban, 25—30 évvel ezelőtt, száz magyar család lakott. Azóta megtudtam a tömeges kitelepülés történetét is. A „Viscose” francia—belga érdekeltségű müselyemet gyártó vállalat volt, s egyik üzeme Vas megyében működött. Jó gondolat volt ez: a magyarországi szegényparasztokénál olcsóbb munkaerőt nemigen találhattak Európa-szerte. Hanem az 1929-es nagy gazdasági válság tönkretette a jó üzletet: az itteni üzemet be kellett zárni. A talpraesett tulajdonosok azonban megpróbáltak a csapásból is hasznot húzni. Felajánlották a munkásoknak, hogy családjaikkal együtt kiviszik őket franciaországi gyárukba. Ott is elkelt akkor a franciánál olcsóbb és igénytelenebb munkás. Az itteniek nagy része pedig a reménytelen jövő helyett belevágott a nagy útba. Így történt, hogy egy vonatnyi félig még paraszt, félig már munkáscsalád, gyerekestül, cókmókostul, kivándorolt Vas megyéből lsére megyébe. Amikor megismertem őket — tíz évvel áttelepülésük után —, úgy éltek az idegen országban, mint egy magyar falu. A gyár lakótelepet épített számukra, minden egyformán szürkére festett egyemeletes házban 4 család lakott. Fürdőszoba ugyan nem volt, de mindenkinek jutott egy tenyérnyi veteményeskert is. Paradicsomnak tűnt ez akkor, abban a földéhes. munkanélküli világban. A telepen akkoriban a mieinken kívül hozzávetőlegesen ugyanannyi lengyel és néhány francia család is kapott munkát és lakást.. Hanem az utcáról minden gyerek ízes „vazsmegyei" tájszólásban kiáltott fel a konyhaablakba: édesanyám kész-e már az ebéd? Az ebéd készült is, mert a főtéri üzletsorban berendezkedett francia fűszeres, mészáros, de még a trafikos is kénytelen volt megtanulni a lisztet, a disznózsírt, pörköltnek valót — magyarul. A Horthy-állam királyi magyar követsége „nem hagyta magukra" a messzire szakadt magyarokat. Papot és misszionárius nővért küldött utánuk. Csütörtökön iskolába, vasárnap misére hívták egybe a magyarokat. Am a 30-as évek közepén a magyarok már nem azok voltak, akik egykor elhagyták a hazát. Megértették, hogy sztrájktörő, bércsökkentő szerepet szántak nekik, és ezt nem vállalták. Addigra már inkább a mellettük dolgozó francia, lengyel, olasz munkást érezték testvérüknek, mint a „kenyéradó gazdát". Az 1935—36-os nagy sztrájkokban, a gyári sztrájkőrségben edződtek igazi munkásokká. Az asszonyok pedig vitték be az ebédet a gyárfoglaló munkásoknak: hadd kóstoljanak egyszer a többiek is jó magyar kosztot. A népfrontért való küzdelmektől már csak egy lépést kellett megtenni a német megszállókkal szemben vívott antifasiszta ellenállásig s ezt a lépést is sok Viscose-gyári magyar vállalta, a kockázatokkal és megpróbáltatásokkal együtt. A felszabadulás után lassanként felbomlott a magyar kolónia. Sokan hazajöttek, mások tovább vándoroltak, jobb megélhetést keresve. Az akkori gyerekek szétszéledtek, elházasodtak a gyári telepről. A telep azonban ott van, ugyanúgy, vagyis ma már igen‘ szegényesen, s ugyanaz a sajátos gyári gázszag veszi körül, mint 40 éve mindig. Ma is lakik ott még 25 idős magyar. Olyanok, akik már ott is maradnak, mert életük nagyobbik részét ott élték le, gyerekeik, unokáik odakötik őket. ök azok, akikről nem lehet meghatódottság nélkül beszélni. Hogy mégis elkerüljem az érzelgősséget, inkább csak tényeket sorolok ezután. A Vas megyei magyar beszéd teljesen ép Franciául viszont az öregek ma sem beszélnek jobban, mint 30 éve. Az unokák is tudnak magyarul, ha nem is jól. Ebből csak arra lehet következtetni, hogy a telepi magyar házaknál ma is csak magyarul szokás szólni egymáshoz. A kis ház körüli veteményeskertben, otthonról hozatott magról, paprika, paradicsom, és többi kerti zöldség, gyümölcs — még petrezselyem is. Azt mondják, a gyökere másmilyen mint a kinti. A verandán kovászos uborka érik, a szekrény tetején sorakozó lekváros üvegeken címke jelzi: szilva, barack, vegyes lekvár Józsi bácsi a magyarok felelőse. Az apácáéktó örökölt „könyvtári szekrényben" Ady, József Attila, Jókai, régi és új könyvek. Meg Magyar Hírek, Magyarország, Tükör. Józsi bácsi panasz kodik, hogy az öregeken kívül más nem visz könyveket. A magyar tánccsoport és kórus már csak a fényképalbumban látható, de ott igen. Szívesen és gyakran látogatnak haza. A fran cia menyek, vők és unokák állítólag nagyon jó érzik magukat „odahaza”. A fizetés, a nyugdíj nem sok, a lakbér, az adó viszont eléggé. Nem lehet tudni, hogy ezért nem vettek-e azóta sem fürdőszobát és új bútort vagy pedig azért, mert „mindig úgy volt, hogy talán mégis hazamegyünk egyszer”. Ami itthon történt, még 40 éve és azelőtt, an nak a meséje tele van pontos dátumokkal, cí mekkel. Talán sokszor gondolták végig életük nek azt a rövidebbik felét. A hazulról jött vendégnek nyíltszívű fogadta fásban és sok kérdésben van része. A kérdések egy része arról szól, hogy ahol akkor az kávéház, trafik, vagy műhely állt, ott most m van, másik része pedig arról, hogyan haladunk előre. Ezt is, azt is szigorúan számon tartják. Es Echirollesban, ahova a Viscose-gyári telep is tartozik, minden választás baloldali többsége hoz. Pécsi Ann A könyv így ír: „A tardi hatér szántóterületének (5149 told) csaknem a tele <2150 hold) a Coburgiltbizományhoz tartozik, 2999 hold szántóterület van a falubeliek birtokában. Összesen ennyi földbirtoka van 2092 őstermelésből élő tardi lakosnak... E kicsiny határ már maga bizonyos mértékig meghatározza a falu gazdasági és szociális helyzetét; munkába, napszámba küldi a tardiakat, hogy keresett pénzzel, búzával szerezzék meg a másik felét a kenyérnek, melyből a tardi határon belül nem terem meg elég. A faluban terem; búza, rozs, árpa, zab, csalamádé, bükköny, lóhere, szemestengeri, burgonya, görögdinnye, lencse, kender, mák, takarmányrépa és mint melléktermény bab, tök... Ha a nagybirtokot is beleszámítva az öszszes tardi szántóföld arányosan osztódna el a tardi családok között, akkor se Jutna több egy családra őt holdnál...” A tardi határok azóta se tágultak ki. Az 1960-as népszámlálás adatai szerint a község összes területe 7548 katasztrális hold. Ebből a Béke Termelőszövetkezeté 4404 hold. Szántó 3149, rét és legelő 1125, erdő 41, gyümölcsös 24 hold, az utak és dűlők 65 holdat emésztenek föl. A 4404 holdnak 523 gazdája van, 471 termelőszövetkezeti tag és 52 alkalmazott. A rendszeresen bedolgozók száma mintegy ötven. Tehát 750 tardi lakos él közvetlenül a földből. És, hogy róluk se feledkezzek meg: az egyéni gazdálkodók öszszesen 154 holdat mondhatnak a magukénak. A dolgozó lakosság egyharmada, mintegy 350 férfi, úgynevezett ingázó. Buszra ül reggel, utazik Kövesdre vagy Miskolcra hajnalban-reggel, és érkezik délután-este; vagy elutazik hétfőn és hazaérkezik péntekenszombaton. Erre mondta az orvos: A summásság máig se szűnt meg, csak a képe változott. Hát nem summás az, aki egyszer egy héten jár haza, távol él a családjától, házától, falujától, a kosztja se különb, mert az üzemi konyha főztjét nem veszi be a gyomra, sajnálja is rá a pénzt, tehát visz hazulról egy tábla szalonnát, hétszámra azt eszi, s csak idehaza jut meleg ételhez?! Hogy igaza van-e — majd meglátjuk. Az azonban tény, hogy a tsz jelen állapotában nem tud több kéznek állandó munkát adni, s a többi között ez is oka a fiatal férfiak ingázásának. De hagyjuk egyelőre a Tardról eljárókat! Amikor a termelőszövetkezet felé indultam, útbaigazítást kértem egy szembejövő férfitől, merre keressem. Visszafele ismét találkoztam vele. Megkérdezte: — Megtalálta? ft.Y «0 MAC.VAR Hot KAI CA7DA WATO KANAK tK'.YtS TAO.IAI A tARIM HATARKAN „Némelyik fulubeli gazda csaknem ugyanannyi Időt tölt azzal, hogy a földjei között Jár, mint azzal, hogy műveli és töri a főidet.” (Egy 30 magyar holdas gazda birtokának egyes tagjai a tardi határban, 1935-ben; fotókópia Szabó Zoltán A tardi helyzet című könyvéből; 331. o.) Terpesztett lábú, széles vállú óriások ... birtokviszonyok — Meg. — És tudott beszélni az elnökkel? — Nem. Amikor megérkeztem, éppen indulnia kellett a borsóba. A fiatalember elnevette magát — Megjósolhatom: nem tud úgy odamenni, akárhányszor is kopogtat, hogy az elnöknek ne támadjon hirtelen dolga a borsóban vagy egyebütt. Próbálja csak ki! Nem értettem a dolgot, csak akkor kezdett tisztulni a világ, amikor Diós Ábel, a szövetkezet főkönyvelője sorolta: — őszi búzát termelünk 1323 holdon, takarmánygabonát 530-on, kukoricát 300-on, cukorrépát 64-en, borsót 150-en, napraforgót 230-on, mákot 50-en, dohányt 10-en, lucernát 280-on, vörösherét 165-ön, silókukoricát 110-en. — Kertészet? — Tavalyelőtt még volt, de nagyon munkaigényes, nem győzte a tagság. Most azt tervezzük, hogy egy akkorka kertészetet létesítünk, amekkora a községet ellátja. — És a gyümölcsös? — Nem érdemes róla beszélni. Húsz holdon van málnánk, de elöregedett, ki kéne szántani. Van 4 hold szilvánk, és az ősszel meggyet telepítünk 55 holdon. Majd ha az termőre fordul... A háztáji föld 416 holdjából viszont 101 hold szőlő és 100 hold veteményes, konyhakert, burgonyaterület, a többi 215 holdon kukorica terem. A földbirtokviszonyok tehát kétszer is változtak az elmúlt 25 esztendőben: a nagybirtok fojtogatásában sínylődő törpebirtokrendszer a földosztáskor kis- és középbirtok-rendszerré alakult, majd a termelőszövetkezet létesültével létrejött az egységes nagyüzemi gazdaság. A termelési szerkezet azonban „átvészelte” e változásokat, a falu ugyanazt termeli most, mint 1935-ben, azzal a különbséggel, hogy a leginkább munkaigényes műveleteket a gép végzi: szánt, vet, arat. A maradi-külterjes gazdálkodás az okozója, hogy az év két-három hónapjában kevés a munkáskéz, a többiben meg sok. „Ha a nagybirtokot is beleszámítva az ösz- 8zes tardi szántóföld arányosan osztódna el a tardi családok között, akkor se jutna több egy családra 5 holdnál... A 10—15 holdas birtok már elérhetetlen álom a tardlak nagy része számára, helyzetük javítására a faluban alig akad lehetőség, a fiatalok már kifelé tekintenek, a város felé. Inkább a munka, az elvándorlás felé, mint a hazai földre” — írja Szabó Zoltán 1935-ben. Valóban, a mintegy 650 családra számolva a termelőszövetkezeti szántót és a gyümölcsöst, ma is öt-öt hold jutna egy-egy családra. Sok? Kevés? Attól függ, mit termelnek rajta. És ettől függ az is, hogy a fiatalok maradnak-e vagy elkívánkoznak. Mert n szövetkezet jól fizet: 46 forintot ad részben pénzben, részben, sőt nagyrészben terményben egy-egy munkaegységre. A termény árát átszámítva önköltségi árról piaci árra, a munkaegység értéke 46 forintról 60 forintra nő. A fiatalok a városban se keresnek többet, sőt! De ott — ahogyan mondják — több fantázia van a munkában. Gépen lehet dolgozni, szakmát lehet szerezni, biztosított egész esztendőn át a foglalkoztatottság. — A termelőszövetkezet rosszul dolgozik, bármennyit fizet is! — heveskedik az orvos. — Itt az terem csak, amit isten ad. Elvetik a búzát, árpát, mert ott a sok gép, ha érik, learatják, ismét csak géppel. Lett volna nekem egy ötletem. Itt szalagozik mellettünk a hármas műút. Alig akad hely, ahol gépkocsival meg lehetne állni, pedig mekkora a forgalom! Mi se lenne egyszerűbb, mint a műútnál a patakot egy kis retesszel mesterséges tóvá duzzasztani, a turisták halászhatnának, csónakázhatnának, a tó szélére föl kellene húzni egy kontyostetejű csárdát, benne akár népművészeti remekeket is árulhatnának az erre húzó cseheknek, lengyeleknek. Mit mondjak? Dőlne a szövetkezethez a pénz, de nem csinálják. A jó ég tudja, miért. Talán kérdezze meg az elnököt, hátha megmondja... Amikor a szövetkezetből jövet találkoztam útbaigazítómmal, értettem csak meg, miért kísérte az orvos javaslatát, „kérdezze meg az elnököt”, szkeptikus mosollyal. Szegedy Barna, a másik elnök, a tanács vezetője, amikor szóba hozom előtte a szövetkezet elnökét, azt mondja: — Nagyon rendes ember, de... Győzködnöm kell, hogy a „de” folytatását halljam. — Tudja, hogy mit fizet a szövetkezet? — Igen. Negyvenhat forintot munkaegységenként, ami azonban hatvanat is megér. — Hetvenet ér. Ráadásul úgy hoznak ki ennyit a földből, hogy nincs egy szál szakemberük se! ötezer holdas gazdaságot egy hat elemivel rendelkező ember igazgat! Tudja, kik vezették a Coburg-birtokot? Volt egy egyetemet végzett főintéző, három egyetemet vagy főiskolát végzett intéző és egy hadseregnyi segédtiszt. Kétezer holdra! És mintha az orvos visszhangja volna: — Elvetik a búzát, napraforgót, kukoricát, cukorrépát, mákot — ez minden. Kövesden meg 16 forint a paradicsom kilója, mert csak a bogácsi és a kövesdi tsz foglalkozik zöldségtermeléssel. A szövetkezet főkönyvelője a következő visszhang: — Primitív kultúrákat termelünk, alacsonyak a termésátlagok is. Állítom, hogy a 46 forintos munkaegységet két-három év alatt meg lehetne kétszerezni, ha... Nézze: mi ugyanazokat a növényvédőszereket alkalmazzuk, mint másutt, ugyanazokat a munkálatokat végezzük el, mint másutt, csak nem akkor és nem úgy, ahogyan kellene. Mert nincs szakemberünk. A főagronómus — csak technikus, két hónapja egyébként is beteg. Főállattenyésztőnk esztendeje nincs. — És miért nem fogadnak szakembert? — Mert úgy tartják, nincs rá szükség. Régebben csak az jött ide, aki másutt nem tudott elhelyezkedni. Ebből aztán levonták az Itteniek a tanulságot, hogy nem kell. Különben se bíznak az idegenekben. Eszembe jut, mit mondott az orvos: — Ha valaki idejön, egy értelmiségi, hogy megcsináljon valamit, amit az itteniek nem tudnak, rámondják: „jöttment”. Volt itt egy tanító, 42 éves tardi szolgálat után halt meg, ő is jöttment maradt, utolsó pillanatáig. Ez az oka, hogy nem ragad meg itt egy szakember sem. Az orvos általában csak két-öt évig bírja. És a szövetkezeti elnök „szökik” a látogatók, az idegenek elől. A borsóba, a kukoricába — oda, ami éppen eszébe jut. Mert jótanácsot mindenki ad, de ki valósítsa meg az ötleteket? Fölírtam néhányat, amit itt-ott, tanítótól, tanácsi embertől, szünidős gimnazistától, városban dolgozó fiatalembertől összeszedtem: — A szövetkezet egy-egy turnusban 10 000 csirkét nevel. Föl lehetne emelni a kvótát 30 000-re, akkor 15 fiatal, értelmes lányt lehetne állandóan foglalkoztatni... — Hazajönnék én, ha kertészetet telepítenének, de melegágyasat, hogy kora tavasztól adjon munkát... — Itt ez a tardi patak, van benne víz mindig, még nyáron is. Ha megcsinálnák, mint Sályon, a víztárolót, 2—300 holdat öntözhetnénk ... — Ha belevágnának a szőlőbe... De nem mertek belevágni, mert féltek a hiteltől, hogy mi lesz, ha nem válik be... Most már, hallom, vezetőségi ülésen is beszélték: vágjunk bele. Igen ám, de most már kisebb az állami támogatás, és a környék szemfülesebb volt, mint mi, lefoglalták a piacot. — Segédüzem kellene, gép, ahol a szakmámat hasznosíthatnám. Trágyát hányni nem jövök haza! így kaptam meg később, a fiatalokkal meg a „jöttmentekkel" beszélgetve, italboltbeli kérdésemre — „Miért ez a nagy elkívánkozás?” — a választ. Munkaviszonyok... Hiszen már rég benn járunk, a legközepében! Garami László (folytatjuk) A dolgozó lakosság agyharmada buszra ül reggel.. .(A szerző felvételei)
