Magyar Hírek, 1969 (22. évfolyam, 1-26. szám)

1969-09-20 / 19. szám

FALU A MÉLYBEN, S A MAQASBAN

Falusi riportsorozatunk végéhez közeledve, z-betűs utolsó megyénkbe, Zalába érve, böngészni kezdtük a megyetérképet. Melyiket szeressük, melyiket válasszuk, melyik falujában horgonyozzunk le? Kisrada és Nagyrada tűnt fel elsőnek a megyetérkép szélén. Eszünkbe jutott a „radai rosseb” megfogalmazású ékes mondásunk, vajon e „rosseb”-et Kisradáról vagy Nagyradáról keresztelték el?

• Ahogyan futott tovább ujjunk, s ceruzánk Zala kies térképén, a két Rada mellett fölfedeztük a bűbájos és ördöngős garabonciás diákra emlékeztető Garabonc falunevet, s miután neveknek erős a hívásuk, s egy puszta falunév játékossága képes íölcsigázni az érdeklődést, képzeletbeli vitorlánkat Garabonc felé irányítottuk, s a kedvező zalai szélben hamarosan föltűnt egy falu a mélyben, s a magasban.

Lapályos mélységben, tölgyesek, diófák foglalatában szunnyadt a szép falu, amelyet a dombos magasban szőlőteraszok és fehér falú présházak karéja szegélyezett.

Miután rám esett a feladat, hogy feltérképezzem a falu múltját, társadalmát, régi és mostani földviszonyait és mai életét, bekopogtattam a falusi tanács titkárához, szót váltottam tekintélyes garabonci — és nem garabonciás — polgárokkal, elkértem és átolvastam a falu monográfiáját, amely történeti leírást Magyarország felszabadulásának közelgő huszonötödik évfordulója alkalmából minden magyarországi helység vezetőinek illik elkészíteni, végül végigsétáltam a mintegy ezer lakosú árnyas, gazdag falun, s most, idehaza, íróasztalom előtt eltűnődöm az elsuhant évszázadokon, meg a mai falusi társadalmon, s azon, milyen élete is volt Garaboncnak a mélyben, s milyen élete lett a magasban.

A nagyon régi falu múltjára egy sajátos visszavándorlás a jellemző. Az száz és ezer magyar falu népével megtörtént, hogy nádasokba, mocsaras beretvákba, hegyi fészkekbe, védett várakba menekült a török elől, s másfél száz esztendő múlva, a török kitakarodása után, az ivadékaik visszatértek az elpusztult régi falu helyére és felépítették a régi falu új változatát.

Garaboncon más történt.

A garabonci nép a török elől elmenekült a megközelíthetetlen mocsári és

nádi világba, szalmából, sárból, fából fölépítette rejtekező Ófaluját, még iskolát is emelt, csak templomot és teme tőt nem, s úgy élte át a törökvilágot, hogy éjszakánként szöktek be a garabonci templomba az úristennel szót váltani, és titokban, éjjelenként temették el holtaikat a garabonci régi temetőbe.

Mikor elmúlt a törökvilág, ott maradtak Ófaluban, nem tértek vissza az unokák, dédunokák Garaboncra. Csak körülbelül kétszáz esztendővel a török kimenetele után, a múlt században, 1850 és 1861 közt, jöttek haza a leszármazottak a régi faluba és vályogból, szalmatetőből felépítették az új Garaboncot.

Meg akartak kapaszkodni az ősi földbe, de az ősi föld nem volt az övék, annak nagy részén a veszprémi káptalan uralkodott. Szőlőt telepítettek, állatokat tartottak, s mikor a veszprémi káptalan fölparcellázta, eladta és elhagyta a határt, kialakult egy sajátos osztálytársadalom, amelynek vagyoni viszonyai és határai az elmúlt évtizedek során egyre mélyültek. Voltak, akik ki tudták fizetni a káptalani parcellákat, s azokhoz — másoktól vett — újabb földrészeket ragasztottak. Mások nem tudtak fizetni, azoknak a földjeit, házát dobra verték. A gazdagok tovább gazdagodtak, a szegények még jobban elszegényedtek, a nincstelenek a Zsellér utcában laktak, a módosak a Fő utcában, és a vasúttól, közlekedéstől, autóbuszforgalomtól elzárt faluban kialakult • a jómódú gazdák és a földtelen zsellérek világa és társadalma.

A két világháború közti időben Garabonc már gazdag, módos, állattartó, szőlőmívelő falunak számított, rendre épültek kőházai s a felszabadulás idején olyannyira elmélyült az osztálytagozódás, hogy a falu népe, földvagyonát tekintve, így oszlott meg:

1— 5 hold: 186 család

5—10 hold: 70 család

10—20 hold: 40 család

20—40 hold: 4 család

A falu felett — ők bérelték a falus) határ jó részét, ők ültek bent á falusi elöljáróságban, ők vezették az iskolaszéket, övék volt a mezőgazdasági gépek jó része, ők voltak a legnagyobb munkaadók — ez a négy család uralkodott.

Milyen társadalmi képlet rajzolódik ki napjainkban Garaboncon, miután a felszabadulást követő időkben a határban felosztották a veszprémi káptalan erdeit is a szegény sorsú lakosság között, s miután a falusi nép végigélte társadalmunk építésének tektonikus rengéseit, az első termelőszövetkezet megalakulását, meg feloszlását, a szigorított beadások kemény éveit, a beszolgáltatás eltörlését, az új termelőszövetkezet megalakulását, a szőlő- és bortermelés fellendülését és a nagy háztáji jövedelmeket biztosító szerződéses állattartásokat?

Napjainkban Garabonc a járás és a messzi vidék legmódosabb faluja. A faluban már csak egyetlen vályogfalú régi ház áll, annak is kihalt az utolsó lakója. A falusi tanács titkára és a volt iskolaigazgató említett olyan nagy állattartó családokat, amelyeknek több mint százezer forint az évi jövedelme. A Fő utcában, s nemcsak ott, rendre épültek és épülnek a nagy, családi kőházak, amelyeknek udvarain nem egy gépkocsi parkol. A régen elzárt, a vasúttól távol eső faluban mozit, művelődési házat, s az elmúlt esztendőkben orvoslakást és rendelőt és állatorvosi lakást építettek. (És természetesen ... falusi .,espresso”-t is.) Olyan boltokat létesítettek, amelyek megkímélik a vevőt attól, hogy nehéz kilométereket autózzanak vagy szekerezzenek, ha tartós fogyasztási cikket akarnak beszerezni. Miután pedig földet venni nem lehet, a gyarapodó jövedelem házfalakba, személygépkocsik, televíziós készülékek vásárlásába menekül, olyan életformákba, amelyek az emberi létezést könynyebbé, szebbé és kellemesebbé teszik.

Garaboncon is kiderült a kezdet nehéz, szorongásos, kemény esztendei után az, hogy a szocializmusban is lehet — persze tisztesen — módosodni, nemcsak úgy, hogy mások munkáját kérjük köl-Jellcg/etes garabonci ház

Ahol a falu visszatért

csőn, s a más földjének megszerzése árán válunk módosabbá.

Egyetlen kérdésem azonban megválaszolatlan maradt. Senki sem tudta megmondani, hogyan született, miből keletkezett e falunév, Garabonc?

A magyar nyelv történeti-etimológiai szótára szerint a garaboncia, garabonca görög vagy olasz eredetű jövevényszavunk, a garabonciás értelme szertelen, hirtelen, általában agyafúrt fickót jelent. Igen ám, de Pais Dezső nagy nyelvészünk, már túl a nyolcvanadik életévén azt derítette ki, hogy a garabonciás szavunk a barboncásból ered, az meg a Brabant földrajzi névből, s a latin brabantiones eredetileg a brabanti származású zsoldosok neve volt. Gárdonyi Az én falumban még barboncás diákot emlegetett.

Egy tekintélyes, jómódú garabonci gazda házában összejöttünk, tanakodtunk, nevetgettünk azon, poharazá közben, honnan is ered ez a falunév? A tanácstitkár, meg a volt iskolaigazgató azt mondta, hogy a szláv Grabovcse magyarított formája, mert az ősi falu neve valaha a szláv Grabovcse volt. S hogy mikor lett Grabovcséból Garabonc, annak sehol nyoma nincs. Fiatal pályatársunk, aki már a mai egyetemi bölcsészkaron tanult, amellett kardoskodott, hogy a falunév a török idők elköltözésével áll összefüggésben, mikor a falu népe felszedte a sátorfáját, a grabanc-át•

— Akár olasz eredetű a szó, akár a Brabant-ból ered, akár a szláv Grabovcséből vagy abból, hogy a falu népe szedte a grabancát — fejezte be végül a volt iskolaigazgató —, annyi szent igaz, hogy bárhova kerüljön egy garabonci ifjú iskolába, gimnáziumba, kollégiumba, egyetemre, az első naptól kezdve garabonciás diák a neve.

Pedig szelíd-szorgos emberek a garabonciak, s nem hallottam róla, hogy vándorlásaik közben a boszorkánnyal, az ördöggel cimboráinak, vagy halottat idéznek s értenének mindenfajta vajákossághoz.

A munkához, a gyarapodáshoz azonban értenek nagyon, ezt jegyeztem föl abban a faluban, amely a mélyben épült, s a magasba tör.

Ruffy Péter

ZALA MEGYE -AZ ELHAQ'

Garaboncon igen sok szép ház van. Szépek az új kőlábas, sárga redőnyös, magas tetős házak és szépek azok az öt-hatnyolc ablakkal az utca frontjára néző, régies, ám derekas módon ápolt házak, amelyeket Schmidt Károly építőmester és az édesapja, valamint a nagyapja épített még a múlt században, megteremtve ezzel a sajátos homlokzatú házzal a török hódoltság menedékéből, a berekből visszatért Garabonc egyéni arcát.

Ezeknek, a szép házaknak a sorában, a Fő utca 76. szám alatt egy elhagyott ház áll. Ügy kiütközik ez a lakatlanul roskadozó, pókhálós ablakaival befelé tekintő vén parasztház a Schmidt Károly és az újabb építőmesterek házai közül, mint egy ünneplő, vagy tisztes hétköznapi gúnyába öltözött gyülekezetből egy vak, rongyos, lesántült kéregetö. A papsajttal benőtt árokpartról nem vezet ösvény a kiskapuig, amely egyetlen rongy drótszegen csüng a korhadt kapufán. A ház előtt megszakad az úttest és a házak között, az árok mentén húzódó kitaposott gyalogösvény, a keskeny csapást felverte a fű, mintha a gyalogos lépések elkerülnék az elhagyott házat.

A fiatal tanácstitkár

A ház a tökéletes magány és pusztulás állapotában van. A drótszegen csüngő, megtépett kisajtót egyetlen lökéssel be lehet taszítani, ebben a házban és ezen az udvaron már semminek sincsen ellenállása emberi erővel és az idővel szemben. A pitvar mélyebben van az udvar szintjénél, a döngölt agyagpadlaton döglött kismacska nyújtózik pontosan abban a kéjes, elégedett tartásban, amelyben a kismacskák álusmak, amikor az anyjuk megszoptatta őket.

Két vén ajtó nyílik a pitvarba, barnák és repedezettek, mint a nagyon öreg cserépedények, vasalásukat pókháló vékonyra rágta a rozsda. Az ajtókon pecsét, a hatóság tehát már védelmébe vete az öreg házat, amelynek lehajló zsúpfedelét a hajam súrolja, amikor a tenyérnyi ablakon iparkodom belesni a konyhába és az utcára néző szobába. Fekete homály van odabenn, az az avas, szurokszínű homály, amelyből nem képes kicsillanni egy üvegkancsó, egy szentkép, vagy egy félig megvakult tükör. A szem pár perc után némiképpen megszokja a vastag homályt és kiveszi az ágy hátát, valamiféle szürkés ágyneműt, amely az ágyból a földre lelóg. Az asztalon egy téveteg fénysugár érintésére hirtelen kiviről valami színes, hímzett kelme, mint egy ünneplő fejkendő, vagy valamely papi ruhadarab, egy aranyvörös hímzésű stóla, amelyet az utolsó kenet után a pap ottfelejtett a gyászháznál. Az ablaktáblák zártak, de azért az ember orrát egy pillanatra eltörni az elhagyott ház fojtogató szaga.

Az udvarról szemügyre vesszük a házat. A padlásteret az utca felől szépen, cirkalmasan kifűrészelt fenyődeszkákkal falazták el s az egész egy kis zsindelysipkát kapott fenn, abban a kis háromszögben, ahol a tető két síkja összeborul. A zsúptetőn vastag zöld párnákban tenyészik a moha és a zuzmó, a tető gerince megtört, mint a vén igáslovaké, amelyeket így csúfol meg az idő és az évtizedes igavonás. A lakás mögött — egy szoba, konyha lehetett valamikor — egy kamra, amelynek az udvari fala már ledőlt, a vályog és a tapasztó anyag az őszi esőkben majd péppé olvad, elvegyül az anyafölddel.

Az udvarban még ott a néma ól, porrá száradó pelyvával, talán a gazda még ki akarta javítani a leomlott kamrafalat és ahhoz gyűjtötte a pelyvát, a vert fal erősítéséhez, de az is lehet, hogy malacot tartott ebben a deszkából ácsolt hidasban. A gyümölcsfák alatt három-négy öl tűzifa van felhalmozva, s hátul, ahol a kukoricás kezdődik, a fűből kiütközik egy téglalap, gerendákból összerótt és a föld színéig leégett istálló fundamentuma. Mint egy fekete csontváz a fűben. A szomszéd udvarban hirtelen szárnyra kap egy csapat házilúd és vadul, riadtan gágogva végigrepül az udvar hosszában, azután megnyugodva leereszkedik a trágyadombon. Ez a háziludak őszi nekirugaszkodása, amikor békés madárszívükben egy-egy pillanatra felötlik a szabad repülések emléke, de a vándorút helyett már csak erre a görcsös, riadt reppenésre futja az elkorcsosult szárnyak erejéből.