Magyar Hírek, 1969 (22. évfolyam, 1-26. szám)
1969-09-20 / 19. szám
A zsűri tagjai. Balról az elsó Helena Ollviera elnök. A jobhszélen Kun Imre. A zsűri mögött a versenyzők sora KUN IMRE: ZENEI ÉLET RIO DE JANEIRÓBAN Magyar művészek Brazil iában A „Hotel Serrador” 24 emeletes éppülete, Rio de Janeiro egyik legszebb szállodája. A 12-ik emeleten laktam és naponként hallgattam a szomszédos MESBLA áruház toronyépületének harangjátékát, amely negyedórákra beosztva a dallamot, az első negyedórában a téma egynegyedét, a félórában és háromnegyed órában egy-egy résszel további dallamot játszott, végül a teljes órában az egész melódiát. Ez a muzsika volt az első találkozásom a brazil zenével. Az énekverseny, amelyre, mint megfigyelőt hívtak meg — egy amerikaki és egy olasz taggal együtt —, az esti órákban 9 órától 12-ig tartott. Ez immár a negyedik verseny, amelyet két évenként tartanak, és amelynek lelke és anyagilag támogatója Helena Oliveira. (Azért írom ide a nevét, mert Budapestnek egyik legnagyobb csodálója, aki évek 6ta többször is hozzánk látogat és nemcsak a budapesti versenyek leghívebb vendége, hanem részt vesz a világ összes zenei versenyén.) Az énekversenyen 40 jelentkező volt 22 országból, köztük magyar, cseh és bolgár, valamint angol, francia, olasz, portugál, osztrák, holland és német versenyző, és igen sok dél-amerikai. A Teatro Municipale, Rio legnagyobb befogadóképességű színháza, ahol két hónaponként operát adnak, közben prózai színtársulatok szerepelnek és hangversenyeket rendeznek. Az ismert operaáriáknak és a Villa-Lobos szerzeményeknek —, amelynek előadása kötelező volt — volt a legnagyobb sikere. Ha egy kedvenc kijött a pódiumra, akkor 8—10 percig is tapsoltak és ami érdekesebb, a fellépők egyikemásika még ismételt is. Az O Globo című napilap interjút csinált a cseh versenyzővel, aki azt panaszolta, hogy éneklése alatt behallattszott az egyik futballmérkőzés közvetítése. Több Ilyen panaszt a versenyvezetőség azzal orvosolt, hogy mind Nagy Sándornak, mind a cseh versenyzőnek, Marta Mitranovának egy Sao Paulo-i hangversenyt biztosított, amelyen a verseny nyolc legjobbját válogatták ki. Négy díjat adtak ki, amelyből az elsőt az angol Angela Beale, a másodikat a finn Helga Angerovo, a harmadik díjat megosztva a holland Marka Barker és a venezuelai Aide Novarro, a negyediket Carlos Dittert brazil tenorista nyerte el, így végelemezésben az európai énekiskolák kerültek ki győztesnek. Nagy Sándor diplomát kapott. Nem lehet kihagyni az ismertetésből Szűcs Lóránd zongoraművészt, aki olyan klasszikus kíséretet produkált, hogy a verseny döntőjében négyen is átpártoltak hozzá. Nagy Sándor és Szűcs Lóránd Sao Paulóban a Magyar Klubban is szerepelt, ahol Rajz a Teatro Munlclpalról mintegy 200-an jelentek meg, legnagyobbrészt magyarok, akik olyan lelkesen ünnepelték a két művészt — Szűcs szólót is játszott —, hogy alig akart vége lenni a hangversenynek. Rio de Janeiróban él hoszszú évek óta Bíró József hegedűművész, aki öt év óta teljesen béna. Megható a magyar művészek szolidaritása és segítőkészsége Bíró iránt. Az elmúlt évben Sándor György hangversenykörúton volt Brazíliában, meglátogatta Bírót és elhatározta, hogy hangversenyt ad a felsegélyezésére. Hogy a koncertet semmilyen kiadás ne terhelje, egy magyar nő felajánlotta lakását a hangverseny céljára, a követségünk pedig, Kovács Zoltán követtel az élén, segített abban, hogy minél nagyobb összeg gyűljön össze. Sikerült is a vállalkozás, több mint 700 dollárt eredményezett a hangverseny. Ezt a példát követte a Rióban hangversenyező Franki Péter is, valamint a múlt hónap végén Nagy Sándor és Szűcs Lóránd. Adler Viktor zongoraművésszel, Kiszely György brácsistával, Thury Gizella és Kovács Róbert énekesekkel, valamint Bíró József gitározó felesége közreműködésével ismét tekintélyes öszszeget hoztak össze a művész felsegélyezésére. Bíró József, Hubay-növendék volt és kvartettjével az 1948-as Bartók-versenyen második díjat nyert el. Két hazai művész szerepelt még a legutóbbi négy évben Rióban és Sao Paulóban, Melis György és Nyíri Pál. A hivatalos rádiót 1937- ben alapították, jelenlegi Igazgatója prof. Eremildo Luiz Vianna, akit Hoffmann Lászlóval, követségünk első titkárával együtt látogattunk meg. Miután Bartók—Kodály-lemezeket, valamint Jeney Zoltán: Omaggio című művének rádiófelvételét átadtam az igazgatónak, hamarosan nagyszámú brazil hanglemezzel viszonozta a Magyar Rádió küldeményét. Több kiránduláson vettünk részt, megcsodálhattuk Rio de Janeiro természeti szépségeit, a tengeröblöt, a kikötőt, a botanikus kertet, a Krisztus-szobrot, a Tijuca erdőt és hajókiránduláson a közeli Ittaca nevű szigeten voltunk. Két élmény hatott rám a legmélyebben. Az egyik a naponkénti látogatás a Nemzeti Parkba, amely úgy tűnt, mintha az őserdő egy ottfelejtett része volna. A másik a csendes tengeröböl, ahol a brazilok horgásztak, vagy órákig ültek a korláton. Ez a rész hasonlított egy kicsit a Balaton vizéhez. ßemelek Jsfűa/i RIPORTER: ön elmegyógyász. Évekkel ezelőtt munkaterápiás intézetet vezetett. Miért hagyta abba ezt a tevékenységét? BENEDEK ISTVÁN: A munkaterápiás intézetet —, amelynek történetét utóbb az Aranyketrecben megírtam — nem jókedvemből hagytam ott, hanem egyszerűen kiraktak. Nem bánom, hogy így történt, mert az intézet már betöltötte hivatását, több tennivaló ott már nem volt. Magával az elmegyógyászati mesterséggel is felhagytam azóta ,de ennek más oka van. Éppen ma kaptam egy levelet rég látott és valaha kezelt páciensemtől, aki „segítséget kér" mert kényszeres tünetei ma is gyötrik, tán még erősebben, mint valaha. Kivételesen hozzájárultam, hogy látogasson meg, noha pontosan tudom, ma sem leszek képes meggyógyítani őt. Legfőbb oka annak, hogy felhagytam az elmeorvoslással, ez a szörnyű érzés: emberek azzal a bizalommal fordulnak hozzám, hogy gyógyíthatatlan állapotukon segíteni tudok, de én tudom, hogy nem segíthetek rajtuk, és ez az érzés elviselhetetlen. Nem elmebetegekről beszélek, hanem neurotikusokról, kényszeresekről, szorongókról. Senkit sem lehet meggyógyítani? Dehogynem. Egy részük szépen gyógyul, ezeket meggyógyítottam én, most meggyógyítja más — nem érdekes. De ami fennmarad! Aki a szűrőn fennakadt, mind hozzámkerül, és iszonyú súllyal nyom. És itt van a betegségeknek az a csoportja, amelyet külső, társadalmi okok miatt nem lehet gyógyítani: ki kellene cserélni a férjét, az anyósát, a lakást, az állást... Nem megy. Persze ezen kívül más ok is kényszerített az orvosi pálya elhagyására: jobban érdekel az írás, mint a gyógyítás. És azt hiszem, irodalmi működésemmel több embernek többet nyújtok, mint amire az orvosi rendelő szerény keretei módot adtak. RIPORTER: Egy régebbi beszélgetésünk alkalmával említette, hogy addig megjelent könyvei közül az Aranyketrecet fogadták legnagyobb érdeklődéssel az olvasók, és hogy ezzel a minősítéssel nem ért egyet. Miben látja ebben az esetben a közönség és az író véleménykülönbözetének okát? BENEDEK ISTVÁN: Az Aranyketrec tárgya: az elmebetegek élete. A közönséget ez a „pikáns" téma izgatta, ezért olvasták ezt a könyvemet megkülönböztetett érdeklődéssel. Mint irodalmi feladat, sokkal könynyebb leírni egy elmeosztály életét, mint megírni egy jó regényt vagy egy jó ismeretterjesztő könyvet, ezért becsülöm többre más könyveimet az Aranyketrecnél. RIPORTER: ön orvos, író, kultúrhistorikus és népművelő. Eszerint léte bizonyítja, hogy a differenciálódás korában is lehetséges a polihisztor ság. Mégis: nem okoz-e Benedek István (Vörös Ilona felv.) feszültséget a sokirányú tevékenység? Továbbá a felsoroltak közül melyik érdekli és szórakoztatja leginkább? BENEDEK ISTVÁN: A feszültség — ha van — elősegíti a művek intenzitását. De maga az a körülmény, hogy egyszer ezzel, másszor egészen más természetű dologgal foglalkozom, semmiféle feszültséget bennem nem vált ki. A felsoroltak közül a kultúrhistória érdekel leginkább, de ez nem azt jelenti, hogy ezt becsülöm a legtöbbre. Talán legjobban „szórakoztat”, ha össze tudom kapcsolni a kultúrhistóriát a szépirodalommal —, amint ezt több regényemben itt-ott már megtettem, most megjelenő történeti regényem — a Párizsi szalonok — pedig teljesen ebbe a műfajba tartozik. RIPORTER: A művészek többsége nem rajong a kritikusokért, sőt felesleges és gyűlöletes személyeknek tartja őket. Mi erről a véleménye? ön szerint valóban olyan fontos-e a műkritika, vagy csak létezik, mint anynyi más felesleges dolog a világon? BENEDEK ISTVÁN: Erre szubjektiven válaszolok. Mint író, sohasem vettem hasznát a kritikának. Igaz, hogy könyveimről jóformán soha nem jelent meg kritika, legalábbis érdembeli kritika csak elvétve. Mint kritikus viszont arra törekedtem, hogy az író hasznát vegye annak, amit mondok róla. Ez csak abban az esetben következett be, ha az íróról jót mondtam. RIPORTER: Lát-e változást és ha igen, mennyiben a szépirodalom helyét, szerepét és súlyát illetően? BENEDEK ISTVÁN: Ez nehéz kérdés. Azt hiszem, nem is tudok rá válaszolni. A szépirodalom helye anyagiban változott, hogy kitágult. Sokkal nagyobb hely jut ma a szépirodalomnak, mint azelőtt, hiszen megnőtt az olvasók, nézők és hallgatók tábora. Ebből talán következik, hogy a szerepe is változott: nem csak szórakoztatnia kell (bár a múltban is fellépett ez az igény), hanem vezetni, irányítani, de legalábbis problémákat felvetni, itt-ott talán megoldani is. A súlya? Itt már elemezni kellene, különbséget tenni az irodalomnak egyes fajtái közt. A krimi-irodalomnak például nagyon nagy hely jut, de a súlya ettől nem feltétlenül nőtt meg, és ez vonatkozik az irodalom sok más felszínes változatára is. A lélektani irodalom súlya feltétlenül nagyot nőtt. Nem mintha ma mélyebbre bányásznának^ az írók, mint például Dosztojevszkij, Thomas Mann, Kafka vagy Karinthy tette, hanem mert a közönségnek viszonylag not gyobb része nőtt fel a pszichológiai tartalom értékeléséhez. RIPORTER: Mit és kit olvas ön legszívesebben és ha kedve tartja, megmondaná, miért? BENEDEK ISTVÁN: Minden író legszívesebben önmagát olvassa. Ezenkívül legszívesebben Thomas Mannt olvasom: őt és Steinbecket érzem az „utolsó nagy regényíróknak”. Az ilyen értékelést nagyon nehéz indokolni, éppoly nehéz, mint azt, hogy X vagy Y miért nem nagy író a szememben. Nem hiszem, hogy bármiféle racionális magyarázat kielégítő lenne, hiszen ha azt mondom, Thomas Mannt ezért, meg ezért szeretem, magam is nyomban fel tudnék sorolni több olyan írót, akit viszont azért meg azért szeretek ... Talán annyit lehet mondani: az ember főként azt szereti, akivel valamiféle lelki rokonságot érez. De ez sem bizonyos. RIPORTER: Milyen kérdést szeretett volna még hallani? BENEDEK ISTVÁN: Könynyebb megmondanom, milyen kérdést nem szeretnék hallani. Nagyon köszönöm, hogy nem kérdezte meg, hogyan lettem orvos, meg hogyan lettem író... És hogy milyen érzés egy íródinasztia sarjának lenni... Ezek a szokványkérdések már a könyökömön jönnek ki: Ehelyett például érdekes lett volna egy ilyen kérdés: elhiszi ön önmagáról, hogy igazi író? Válaszomban beszámoltam volna arról, mily nehéz dolga van annak, aki szigorú mércére teszi az irodalmat, saját írásainak megítélésében. És hogy mily sokáig nem tudtam biztosan, csakugyan igazi író vagyok-e, vagy csak ügyes tollforgató, aki szellemesen tudok ismereteket népszerűsíteni... Bizony, el kellett jutnom a Csínévá megírásához, hogy kissé megnyugodjak... RIPORTER: Köszönöm a figyelmét és az idejét. Salamon Pál S/WVA/WAAA/SAAA/WWWIAA/VSAA/VSAAAA/WVWS/WSAAAAAA/ Balatoni ősz (Vámos László (elv.)
