Magyar Hírek, 1969 (22. évfolyam, 1-26. szám)
1969-09-06 / 18. szám
V Az utcák az erdőbe vezetnek — Akkor, amikor bekanyarítottak bennünket a termelőszövetkezetbe. Akkor, többnyire a jóistent emlegettem, de nem túl nagy tisztelettel. — Most is emlegeti? — Csak a templomban és megfelelő módon. Helyrezökkent azóta a világ. Megélek a nyugdíjamból, panaszom, nemigen lehet. — Es a gyerekek? — A lányok jól mentek férjhez, a fiúk szépen keresnek, talán már nem is emlékeznek arra a kenyérre, amit gyerekkorukban befaltak itthon. Pedig abból hegyet lehetne emelni. — Zsellérek és gazdák között volt-e ellentét itt Reléden? — Nem sok volt. A kisgazdák csak annyiban különböztek a cselédtől, hogy abból a száraz kenyérből elegendőbb jutott nekik. A zsellér is látott engem, én is láttam őt, tudtuk egymásról: dolgozunk a meggebedésig. Az öregségünk meg végképp egyforma lett. Jó komái vagyunk egymásnak, ők is téesz-nyugdíjasok, én is az vagyok, egyformán jut nekünk kenyér is, borocska is. Persze, a háztáji földet azért még megdolgozzuk. — Mikor evett utoljára otthoni kemencében sült, otthon dagasztott kenyeret? — Lehet annak vagy 6—8 esztendeje. — Nem hiányzik? — Kevesebb kenyeret eszünk mostanság, több a hús. Azért én csak ilyen száraz, inas ember maradtam. Nem dagasztott meg a jólét. — Itt délben nem harangoznak? — Dehogyisnem. És pontosan én vagyok az, aki harangozik. Jóravaló papunk van, ezért a szolgálatért minden hónapban ötven forintot fizet. Délben kell harangozni, meg akkor, ha valaki eldobja a kanalat. A zsebébe nyúl, előhúzza a hatalmas órát. Negyed egy múlt három perccel. Nem látszik rajta nyugtalanság. — Na, indulok is. Harangozni kell. Meglöki a kalapját, és elindul. így történt, hogy Reléd községben egy júliusi napon húsz percet késett a dél. Kristóf Attila M*t fA V ■ - KELED II. Az öregember vlYÉR \JJ KE Keléden a felvég az erdővel szomszéd. Ezek a síkságból és lágy halmokból hirtelen kilobbanó tölgyesek, akácosok és füzesek behintik az egész vasi tájat, amelynek arculata szelíd és engedelmes lesz az erdőfoltoktól. A falvak elbújnak a fák alatt, beleolvadnak az erdőbe, az utazó váratlanul toppan be a házak közé, amelyek szinte lopakodnak az erdő felé. A kelédi felvégen, az erdő szélén áll Varga Lászlóék háza egy utcasarkon. A köves útról kiszakadó széles és homokos utca maga is az erdőbe siet s úgy tűnik, egyszerűen elenyészik a fák árnyékában. Varga Lászlóék háza málnaszínű, zömök és nyugalmas épület. A ház homlokzata előtt virágos kiskert szundikál az erős déli napsütésben, de a virágok szőnyege becsurog az udvarra is, körülfollya a házat a menták, a mályvák húsos leveleivel, a gladiólusz tátogó virágaival. Az udvar végében ólak, köcsögtartó ágasfa, amelyen úgy virítanak a tarka mázas cserepek, mint nagy, kemény szirmú virágok. A ház fölött galambok repkednek, mint a mesebeli képeken. Varga Lászlóné éppen a boltba indul, amikor megállunk a gyepes árokparton. Gondosan bekattintja maga mögött a léckaput, mert az udvaron sárga pelyhes kiskacsák totyognak mulatságos lépteikkel s nem jó, ha a kiskacsák kiszabadulnak az udvarról. Az erdei fák alatt hűs tocsogók hívják az újszülött vízimadarakat, de az erdőben kányák is vannak, valamint görények és rókák, a kiskacsák számára tehát biztonságosabb az erős sövénnyel védett udvar. Varga Lászlóné a boltba siet. — Mit akar vásárolni? — Kenyeret A közlés meglepő. Láttuk a határban a gépi aratást, a kombájn csövéből a leponyvázott pótkocsira ömlő búza arany zuhatagát, a magtárat, ahol a légszívó berendezés szippantja fel a szellős emeleti raktárakba az „élés” millió szemét. S ez a régi zsellérfalu egész belső szerkezetével, állhatatos nyugalmával és zártságával olyan emberi életmódra utal, amelyben még élnek a régi hagyományok, ahol este kovászol, hajnalban dagaszt és reggel kenyeret vet a kemencébe a falusi asszony. Varga Lászlóné azonban boltból veszi a kenyeret. — Miért? — Mert minden nap helybehozzák a jánosházi pékségből, nincs vele vesződség, munka, az ember csak elmegy a boltba és megveszi. Varga László, a szép arcú, szelíd mosolyú fiatalasszony e pillanatban láthatatlan férje abban a nagy termelőszövetkezetben dolgozik, amely tizenkétezer holdon gazdálkodik s mint a termés mennyisége és minősége mutatta, jól gazdálkodik. A termelőszövetkezetekben a készpénzfizetés mellett természetbeni járulékot is kapnak a tagok, nevezetesen búzát és rozsot, amelyet egyes helyeken beőrletnek s az aszszonyok maguk sütik az araszos magasságú, piros héjú „gyürkés” kenyeret. Varga Lászlóné ezen csak mosolyog. — Búzát kapunk, be is őrletjük, de inkább csak tésztafélét készítünk belőle. Kenyeret én már nem sütök. NYÉR A fiatalasszony Az utolsó mondat három szava — én már nem — különös hangsúlyt kap a fiatalasszony beszédében s arra enged következtetni, hogy mások még sütnek új kenyeret az új búzából. — Mások még sütnek. Édesanyám is szokott sütni, de nem mindig. Ilyenkor, aratás után, még megesik, hogy az emberek megkívánják a házi kenyeret, és akkor az asszony nekiáll dagasztani. Mint kiderül, Varga Lászlóné is elsajátította az édesanyjától a kenyérsütés művészetét, mert aligha nevezhető túlzásnak az az állításunk, hogy a kenyérsütés művészet. Aki még emlékezik a falusi hajnalokon felparázsló kemencékre, a meleg fészekkosárban megkelő kenyértészta erjedő illatára, majd arra az ünnepélyes pillanatra, amikor megnyílik a kemence torka és a háziasszony hosszú nyelű falapáttal kiveti a kemence padkájára a forró kenyeret — az igazat ád a sorok írójának abban, hogy a jó falusi kenyér készítése művészet. — Nem olyan nagy művészet — mosolyog a fiatalasszony —, bárki megsütheti. — Elmondaná — hogyan? — Egyszerűen... Az ember lánya este megszitálja a lisztet. Az a fontos, hogy meleg helyen szitálja, mert ha meghűl a liszt, sohasem kel meg tisztességesen. Előző nap elkészült a kovász. Olyan házaknál, ahol rendszeresen sütnek, ott a kovász sohasem fogy ki. Az a jó kovász, amelyik öreg. Azt az ember megáztatja langyos vízzel és másik langyos, vízzel, sóval jól belegyúrja a tésztába. Éjszaka megkel a kenyér, hajnalban felkel az ember és befűt a kemencébe. Jó száraz fával kell befűteni, de nem fűzfával például, mert annak a parazsa nem tartós, hanem kemény fával és abból is a szárazával. Amikor elég meleg a kemence... — De mikor elég meleg? — Azt a kemence színéről lehet látni. Az ember akkor már szakajtóba kiszaggatta a tésztát. Van aki a hoszszúkás szakajtót szereti, van aki a kerek szakajtót. A hosszúkás alakú kenyérnek több a héja, a kereknek több a bele, hamarabb kiszárad, ámbár a jó házikenyémek egy hét alatt sem szabad kiszáradni. Ezután következik a bevetés művelete. A kemence torka lilásveresen izzik, a hőség remegő hullámokban omlik ki a szabadba, úgy tűnik, mintha füstölne a kemence, pedig akkor a füstnek már nyoma sincs, a szárazfa parázzsá égett. Kikotorják a parazsat, cirokseprővel szép tisztára seprik a kemence sütőlapját és friss vízzel meghintve, liszttel pátyolgatva bevetik a kenyeret. — Lapáton? — Van aki lapáton, van aki lapilevélen. A jó nagy és tisztára mosott lapilevél, vagy szőlőlevél szép gyűrt nyomot hagy erezetével a kenyér hasán, a gyerekek azt szeretik a legjobban. A kemenceajtót az ember becsukja, van aki be is tapasztja szilvalekvárral, hogy légmentes helyen süljön a kenyér. A parazsat az ajtó elé kell húzni, hogy kívülről melegítse a kemencét, amíg a kenyér odabenn sül. Akkor aztán már csak ki kell szedni, megszegni és fogyasztani. Varga Lászlóné szülei cselédemberek voltak, az édesanyja kéthetenkint egyszer sütött öt-hat hatalmas, kerek kenyeret. Krumplit azonban sohasem tett a kenyérbe, mint az általában hagyomány Magyarországon. — És miért nem? Vargáné elpirul. — Mert akkor nagyon fogyott... A krumplis kenyér nagyon eteti magát. Varga Lászlónénak egy fia van, tizenöt éves és esztergályos ipari tanuló Budapesten. Intézetben lakik, csak a nyári szünetre és a nagy ünnepekre érkezik haza a csöndes, erdőszéli vasi faluba. Ifjabb Varga László azonban ezen a nyárvégi, forró napon sem található Keléden, nyári táborozáson van a Balatonnál, onnét már csak azért jön haza, hogy „tisztát váltson”, vagyis fölkészüljön az intézeti hónapokra. — A fia nem kér új kenyeret? Az nem... De amikor először jött haza karácsonyi szünetre az intézetből és reggel kenyeret szeltem neki a bolti kenyérből, azt kérdezte, hogy zsemle nem kapható? Mondtam neki, hogy kapni kapható, de nemigen veszszük, mert mi jobban szeretjük a kenyer rét. Akkor aztán vigasztalásul sütöttem neki az édesanyám kemencéjében, de nem volt különösképpen meghatva tőle. Varga Lászlóné elindul a boltba, ahonnan már jönnek az asszonyok és a gyerekek, hozzák a friss kenyeret. Az udvar végében árválkodik a hideg kemence, amelyet már nem fűtenek be évszámra. A kemence cserepes hátán galambok tollászkodnak. Az erdei útról befordul a pótkocsis vontató, hozza az új búzát a határból s viszi a hajdani uradalmi majorságba, a vén, vedlett cselédudvar végében ágaskodó hombárba. Vargáné siet a boltba új kenyérért, mert a vontató vezetője nem más, mint a .férje, aki két forduló között hazalép ebédelni. A konyha légyfogó tüllfüggönye mögül kiszivárog a paprikás erős illata. Baróti Géza (Vámos László felvételei) Gyerekek •w « / . : * l !m A3*
