Magyar Hírek, 1969 (22. évfolyam, 1-26. szám)
1969-09-06 / 18. szám
A régi major KOMMENCIÓS KENYÉR — És Vad Mária? — ízlelem a szép, egyszerűségében megragadó nevet. — ö a második lakásban él. A régi cselédház utolsó gazdája özvegy, huszonkilenc esztendeje egyedül él, hat gyermeke férjezett, illetve nős, a hat gyermekién kívül három unokája van, az édesapja 48 évig volt az uraság parádés kocsisa, a lérje évtizedeken át a Szent-Iványiék gulyása, ő maga gyermekségétől kezdve a Szent-Ivónyiék napszámosa. Az egyszobás, kamrás „lakás”-ból, egy függönyt, amely ajtóul szolgál, félrehúz, s kilép. — Történeteket jegyezgetünk fel a különböző korok kenyeréről — kezdem az ismerkedést. — Milyen kenyeret ettek régen s ma az emberek, milyen volt az a kommendós kenyér... — közbevág: A sűrű nyárban, augusztusi nagy hőségben érkezve meg a Vas megyei Kelőd Hunyadi Jánosról elnevezett főutcájába, megállók s megkérdezek egy arra vetődött aszszonyt: — Lakják még a régi cselédházakat? — mert Keléd valamikor cselédfalu volt. — Nemigen — feleli. Az autóval érkezett idegent mindjárt körülveszik az emberek, asszonyok, gyerekek, s arcukra, szemük bogarára kirajzolódik a meg nem fogalmazott, csak sugallt kérdés: ki vagy, mit akarsz, mi járatban vagy? — Ez cselédház volt valamikor? — rámutatok az omló, nagy, vad épületre, amely előitt elihainyagolt udvar áll, s a piszkos udvart körülveszi egy elsüllyedt kor nyomasztó foglalata. Vályogépület; egyszoba konyha, egyszoba konyha, egy-egy családnak ennyit mért ki akkor a rend, az ínség, a föld urának akarata s az a furcsa társadalom, amely némely gyermekét kastélyba, a többséget pedig földes, egyszobás cselédporták homályába csöppemtette. — Ez az volt — mondja egy öreg ember, hátranéz, szemével végigsöipri a bánatos, vad épületet. — S ki lakja ma? — Senki. — S mire használják? — Egy része tejcsarnok. Van olyan része, amely üresen áll. Mint kifolyt szemek, olyanok ezek a magára hagyott lakások. Nincs már uradalmi cseléd, nem rang már a „kommenciós kenyér”, senki sem törekszik arra, hogy a földesúr, Szent-Iványi Egon parádés kocsisa, inasa, gulyása, bérese legyen. Szent-Iványd Egon sem él már itt. Azt mesélik, elment — Abesszíniába. — Egyetlen volt cselédházat sem laknak már? — Egyet még igen. Az az utolsó cselédház, amelyben ember él. — S ki lakja? — A nyolcvankét esztendős Vad Mária, a Tálos néni, Gyerekek, asszonyok kisérnek át a Hunyadi utca 9 (vagy 99?, úgy elmosódott a szám) alá, hogy megismertessenek Tálos Istvánná, született Vad Máriával, egy régi cselédház utolsó gazdájával. A sivár, omló vakolatú, fehérsége ellenére is bánatosan reménytelen épület első traktusát üresen lelem. Az ablakkeretek kihullva, a börtöncellákra emlékeztető ablakmélyedések üvegnélküliek, kibejár a forró augusztusi szél. amely beoson az üres földes helyiségekbe, s meghemperedik az üres semmiben. Mert sehol senki. — Ezt is elhagyták már. — Nekem mindig volt Rozskenyér. Rozs kény érnek párja nincs. Finom kenyerem volt. Meg lehetett enni. Még a római pápa is megehette. Egyszuszra mondja, büszkélkedően emelt hangon. Az a fajta ember, aki csak dicsekedni tud. Más hanghullámat nem ismer. Hogy neki?... Neki mindig volt. Volt, mert dolgozott. — Mennyi volt a kommenció? — Mennyi? Hát 1600 öl föld használata egy évre, 2 liter tej naponta, 40 forint negyedévre, és 16 mázsa búza, rozs meg árpa. — Nyolcán ültek egy asztalnál. Tálas néni mennyi kenyeret sütött? — Minden két hétben hatot. — S mennyi volt egynek a súlya? — öt-hat kilósak voltak Vasi parasztház A majorudvar végében a magtár azok. Mondom, a pápa is megehette volna. Nekem mindig volt — mert gyanakszik, mintha én azt jöttem volna kitudni, hogy neki nem volt. Ilyen szégyent... Neki volt. Mindig volt. Megkerülöm a kenyérkérdést: — S hogyan éltek nyolcán ebben a kis lakásban ? — Szépen. Megvoltunk rendesen. — Ahogyan a helyszűkét látom, nyolc ágy be sem fért volna ebbe a kicsi szobába. — Miért fórt volna be, nem mondaná meg? — Hát hogy este elpihenjen a hat gyerek, meg a két szülő. ■»— A szoba csak a kicsiknek való. — S a nagyobb gyerekek? — Azoknak ott volt az istálló. — Istállóban háltak? — Ott. Mindig jó meleg volt. Mindenben védekező a magatartása. Mintha a régi társadalom baját az ő bajának akarnám látni. Neki baja nem volt. ö dolgozott. A rozskenyérnek párja nincs. Azt még a római pápa is... — S nem volt az, Tálos néni, hogy a kommenció időnek előtte elfogyott. — Volt, volt. Minden volt. — S mit csináltak akkor, ha már nem volt kenyérnek való? — Vettünk a boltban. — S az nem volt, hogy nem tudtak venni, mert nem volt miből ? — Volt, volt, de munka is volt mindig. Volt itt az uraságnál szeszgyár, cukorgyár, fűrésztelep, malom, meg volt mindig a földeken napiszám. elmentünk napszámba pénzt keresni. Szép öregasszony. Egészséges, erős. — Mikor még a szülőknél élt, hány éves korában ment el napszámba? — Mire tíz múltam. — S a gyerekei? — Azok is. Én már kislány koromban fejtem a gulyásoknál, nekem mindig volt elég kenyerem, ruházatom. — Ez a ház, amelyben beszélgetünk, ma kinek a tulajdona? — Enyém. Negyvenötben igényeltük, megkaptuk. Földet is kaptunk. — Mikor evett rozskenyeret utoljára? „Finom kenyér. Meg lehetett enni. Még a római,..” — Rozskenyeret? Várjon csak. Vagy nyolc éve egyszer őröltetett a lányom. — Most milyen kenyeret eszik? — Fehér búzakenyeret. Fehéret eszik az emberiség ma. — Nem éppen. Nem mindenütt. — Pedig bizony fehéret eszik, higyje el nekem. — Reléden egész biztosan — mondom. — Meg máshol is, Veszprémben, Zalában, végig mindenütt. — Hogyan is mondjam, Tálos néni... Nem lát valami különbséget a régi és a mai... mondjuk a kenyér között. — Nekem mindig volt rendes kenyerem, ruházatom, én olyan rozskenyeret sütöttem, hogy azt meg lehetett enni, tudja. Biztosan jó volt. Ha volt. Elköszönök a régi cselédház utolsó gazdájától és becsukom magam mögött... nem az ajtót. Visszalebbentem a cselédporta függönyét, amely . zizegve lehull. Ruffy Péter VAS MEGY1 öreg paraszt baktat az úton, kacsázik néha egyet, az ember úgy vélné, pityókás egy kicsit, de aztán rájön, csak az árnyékok hűvösét keresi, azért jár csigavonalban. Fekete kalapját a szemébe húzza, sietősen halad, szinte tapintatlanság volna megállítani, de aztán megáll magától, lezökken egy kilométerkőre, hűsöl a fa lombjai alatt. Hatalmas zsebórát húz elő a nadrágzsebéből, rápillant, elégedetten bólint, cigarettára gyújt. — Ki ez az ember? — kérdezzük kísérőnktől, mert az öreg figurájában van valami jóízű, elbájoló. — Hova igyekszik a déli hőségben? — A neve Soponyai János. „Egyes" volt valamikor. Ezt arra mondták itt Keléden, aki némi földdel rendelkezett. János bácsi mostanság téesz-nyugdíjas, a templomban pedig a sekrestyést szolgálatot látja el. Minden déli harangszó az ő kezemunkája. Ewgből hordja zsebében azt a ménkű nagy órát. Ilyen kedélyes bevezető után szólítottuk meg az öreg Soponyai Jánost, akiről csakhamar kiderült, hogy a harangozáson kívül még sok mindenhez ért. Kemény, rátarti arccal állt a fényképezőgép elé, mint aki reggelire karót nyelt, alig lehetett rábeszélni, hogy egy kicsikét ellazuljon. A községi kút kávájának támaszkodva beszélgettünk, sietve tettem fel a kérdéseket, mert fél tizenkettőre járt az idő, és tudtam, hogy az öregnek délben harangoznia kell. Mert ha nem tenné, mit gondolnának a kelédi emberek? — Voltam én sok minden életemben — kezdte el történetét —, kubikos, bandagazda, részes arató, sírásó és éjjeli csősz, talán csak azt az egyet nem mondhatom el, hogy gazdag ember lettem volna valamikor is. Mindig meg kellett néznem, mekkorát szelek ii kenyérből, mert a szüleimtől hiába jussoltam három hold földet, hat gyermekem született, és fél hold egy gyermekre a semminél is kevesebb. Mondhatom, annyit kellett dolgozni, mint a bűn. Nehéz sorsom volt, pedig én „egyes” voltam, itt a faluban csupa zsellér és cseléd élt, 13-an voltunk csak gazdák, én a legapróbb, három hold földdel. Egyik felem gazda volt, a másik cseléd, mert kellett, hogy elvállaljak részesmunkát is, hiszen nagy volt a család, sok szájat kellett betömni falattal. Es akkoriban a legolcsóbb, a leglaktatóbb falat a kenyér volt. — Hány kenyér fogyott el egyetlen héten? — Mindég pénteken sütött az asszony, hogy vasárnapra friss legyen, hat cipót dagasztott, egymás mellett három fért el a kemencében. Még most is az orromban van a szaga, amikor barnára sült. — Mekkora kenyerek voltak azok? — Egy-egy megvolt vagy hat kiló. Mást nem is igen ettünk egész héten, legfeljebb szalonna meg hagyma jutott melléje. Kenyeret ettünk a leveshez, a krumplihoz, attól lett szíjas az ember. Jól megszikkadt az a kenyér, mire a következő sütés ideje eljött, száraz volt, de jó volt, az éhes ember étvággyal nyelte, még most is itt van az íze a számban. — Miből sütötték a kenyeret? — Rozslisztből sütöttük mindég, kovásszal. Voltak itt nálunk sokkal nyomorultabb emberek is, kinek jutott kenyér, kinek nem. Volt olyan, aki az új előtt a dakai gazdáktól kért kölcsön lisztet — arra jobban megtermett a gabona —, o kölcsönlisztet elkeverte korpával, krumplival — abból lett a kenyér. Az én hat szép családomat — három lányt, három fiút — szépen felneveltem, ők korpakenyeret nemigen ettek. És a háború után már 12 holdon gazdálkodtam, kilenc holdat jussoltam földosztáskor. Szoktam is mondogatni, az állam háromszor olyan jó volt hozzám, mint az édesszülém. Egy időben aztán abbahagytam ezt a mondogatást. Inkább csak dünnyögtem magamban. — Mikor? Főutca SZÁRAZ KEr
