Magyar Hírek, 1969 (22. évfolyam, 1-26. szám)
1969-09-06 / 18. szám
Móricz Zsuzsi és Évi, Schmidt Kati és Zsuzsi, meg Fehér Zsuzsi Kanadából, magyar úttörők között Kanadai gyerekek magyar Március 15-i keltezéssel levél érkezett hozzánk Kanadából. „Kedves Magyar Hírek. Különös kéréssel szeretnék fordulni önökhöz.” így kezdődött a levél, amelynek írója, Schmidtné elmondta, hogy Prince Edward Islanden laknak, férje egyetemi tanár. Más magyar család nem él ott rajtuk kívül, két kislányának csak angol barátnői vannak, ö azonban — o gyerekek magyar tanulása céljából is — kívánatosnak tartana néhány magyar barátnőt. A kislányok nyáron — írta — hazatérnek látogatóba. „Na végre — jegyezte meg kedves közvetlenséggel — itt jön a kérés. Szeretném, ha el tudnák intézni, hogy a gyerekek bekerüljenek egy igazi magyar úttörőtáborba... Szeretném, ha megismernék a magyar gyerekek életét. Kati olvasott könyveiben az úttörő foglalkozásokról, őrsről, rajról, faliújságról stb. Nagyon nehéz megmagyarázni ezeket, amikor itt egészen más az iskolai élet.” A levélre a Magyarok Világszövetsége azonnal válaszolt. A tábor, amelybe szövetségünknek lehetősége van néhány külföldön élő kis magyart is elhelyezni — Balatonszabadi-Sóstón van. Területe kb. öt holdnyi, fenyőerdő borította Együtt a Balatonban (Vámos László felvételei) kis félsziget a Balaton partján. A gyermekek részére nagyon romantikus hely. A tábor „lakói” 4 ágyas, villannyal világított sátrakban nyernek elhelyezést. A Balaton vizén túlmenően, hideg-meleg víz ellátás van. A gyerekeket — akik két hetet töltenek a táborban — kisebb csoportokra, „csapatokra” osztják s az előre elkészített programjukat (kulturális, sport és egyéb tevékenységüket, sok-sok játékkal) pedagógus felügyeletével valósítják meg. Tihanyi, illetve badacsonyi kirándulás is szerepel egy-egy csapat programjában. A kanadai édesanya hamarosan válaszol. „Nagyon köszönöm, hogy sikerült találni egy úttörőtábort. A levélírásból következtetve, remek 'hely lesz a gyerekeknek, éppen ilyenre gondoltunk.” És most riportunkban már a levelezés eredményéről tudósíthatjuk olvasóinkat. Schmidt Katival és Zsuzsival a Balatonparti úttörőtáborban találkoztunk, még három kanadai kislány, Móricz Zsuzsi és Évi, meg Fehér Zsuzsi társaságában. Amikor megérkeztünk, természetesen rögtön őket kerestük, de csak a fejünket kapkodtuk: egy sereg bájos, 8—10—12 éves csitri, mind fürdőruhában, mind olajbarnán, mind nevetgélve és viháncolva. Nos, tessék kiválogatni közülük az öt riportalanyt! A tábor egyik vezetőjéhez, Farkas Edit pszichológia-magyar szakos tanárhoz fordultunk segítségért. A születésnapost keresik? — kérdezte mosolyogva. Kiderült, hogy az öt kanadai kislány közül az egyik, Fehér Zsuzsi éppen látogatásunk napján ünnepelte nyolcadik születésnapját. Kíváncsiak voltunk az ünnepeltre, de természetesen látni akartuk mind az ötöt. A tanárnő hívására azonban egész csapat rohant elő a bokrok és sátrak közül. A kanadi kislányok elválaszthatatlanul keveredtek a magyar barátnők közé. A meglehetősen általános — sőt bevallom — sablonos kérdésre, „Hogy érzitek itt magatokat?” — dicséretükre legyen mondva, konkrét és pergő válaszokat adtak. Schmidt Zsuzsi: remekül, rengeteget fürdőnk a Balatonban. Schmidt Kati: tábortűz volt, dalosversennyel. Móricz Zsuzsa: magyar és angol dalokat énekeltünk. Móricz Évi: csokoládét is nyertünk a dalosvetélkedőn. Fehér Zsuzsi: lekváretetés volt — bekötött szemmel. Nem ismerem a lekváretetés műveletét bekötött szemmel, s ezt ott helyben bevallottam. Nosza, ahányan csak voltak, rettentő buzgalommal elkezdték magyarázni, mi is az. Hogy valakinek bekötik a szemét, s az illető lekvárral eteti a többieket, persze előfordul, hogy nem talál bele a célba. — Nekem például az orromra kenték a lekvárt — kacagott a születésnapos. A többiek vele kacagtak, s talán még mindig mesélnének, ha nem hangzik fel: irány a Balaton! Erre természetesen az egész vidám csapat nekilódult a víznek. Már a Balaton habjaiban lubickolt az egész társaság, amikor fotózás céljából megint szerettük volna összeszedni az öt kis kanadait. Az egyik gyereket, aki éppen mint a nyíl röpült a vízhez, megkértük, szóljon nekik. A kicsi megállt, rámkacsintott, tölcsért formált a tenyeréből, s olyan teletorokból kiáltott, mintha azt akarná, hogy a tengeren túl is meghallják. — Miss Kanada! Kitűnő, bólintottunk elégedetten, és reméltük, hogy mind az öt kanadai kislány megjelenik a felszólításra. Tévedtünk. Vagy nyolcvanan rohantak együtt, kanadaiak és magyarok. Igaz, elöl jött a születésnapos, lófarokfrizuráját lengette a szél, mögötte a Schmidt kislányok, a Móricz testvérek, s velük az egész csapat, hullámzó nevetéssel. S valamennyiekkel együtt csillámlott, hunyorgott és nevetett a Balaton. S. M. S még egy angol gyerekcsapat (Novotta Ferenc felvétele) SIMOR OTTO a debreceni Csokonai Színház tagja Riporter: Mikor végzett? Simor Ottó: 1946-ban végeztem az Országos Színészegyesület Színészképző iskoláján. Riporter: Melyik színházaknál volt eddig? Simor Ottó: A volt Hajdúsági Kerületek Színházánál, az egykori Kecskeméti Kerületi Színháznál, az Állami Bányászszínháznál, a Fővárosi Népszórakoztató Intézményeknél, a Miskolci Nemzeti Színháznál, majd 1958- tól a debreceni Csokonai Színház tagja vagyok. Riporter: Hozzávetőleg hány szerepet játszott eddig, ezek közül melyek azok, amelyekre ma is szívesen gondol és amelyeket művészi pályája mérföldkövének tart? Simor Ottó: Körülbelül kétszáz főszerepet játszottam eddig. Igen izgalmasak voltak a miskolci ősbemutatók. Számos prózai szerep mellett azzal dicsekedhetem, hogy nagyszerűen átdolgozott, ünnepelt nagyoperettek főszerepeit elsőként formálhattam meg. Mindenekelőtt a Csárdáskirálynőre, a Luxemburg grófjára gondolok, amelyeket mi kísérleteztünk ki a későbbi operettszínházi előadások számára. Színészszé érésem legfőbb állomása Debrecen. Ezt nem a város iránti udvariasságból, hanem tárgyilagosan említem, hiszen valóban itt játszottam el azokat a szerepeimet, amelyeket művészi pályám mérföldköveinek tarthatok. Operán kívül minden műfajban játszottam főszerepeket, sőt különböző szerepkörökben is próbára tehettem képességeimet. Legszívesebben a Víg özvegy Danilójára, a Luxemburg grófja Renéjére, a Pompadour Calicojára (ez utóbbiban táncos komikus voltam) a Vízkereszt Malvoriójára, a Makrancos hölgy Petrucciójára, a Salemi boszorkányok Hale tiszteletesére, a My fair Lady Higgins professzorára, a Nem élhetek muzsikaszó nélkül Balázsára, és Az öreg hölgy látogatásának három különböző férj-figurájára gondolok. Nagyon szeretem jelenlegi szerepemet, Raffai Sarolta Egyszál magam iskolaigazgatóját. Riporter: Véleménye szerint művész-szakmai szempontból kell-e vidéki színészről vagy helyesebben vidéken játszó színészről beszélnünk? Simor Ottó: Csak a vízfejjé duzzasztott főváros, a Budapest egyenlő Magyarország szemléletével lehet vidéki színészről beszélni. Valójában vidéken játszó színészekről van szó. Ez nem udvarias gesztus, mert számtalan példa bizonyítja, vidéken játszó pályatársaim kvalitásait. A dolog azonban mégsem ilyen egyszerű. Számos vonatkozásban hátrányba kerülnek a vidéken játszó színészek. Kevesebb a filmszerep, a fellépés a rádióban, televízióban. Ilyen vonatkozásban sajnos szomorúan hordjuk magunkon a vidéki jelzőt. Ennek a helyzetnek anyagi következményei nem kismértékben gátolják a külföldi utazásokat, a szabadságérzetet növelő autóvásárlást, és mindezen keresztül a szélesebb látókör kialakítását. Riporter: Hogyan értékeli és érzékeli a társadalmi helyét Debrecenben? Mit jelent színésznek lenni egy vidéki városban? Simor Ottó: Debrecen ősi egyetemi székhely, és ez kétségtelenül pozitív bélyeget nyom a városra. Ilyen városban a színésznek elismert művészi rang jár. Akadnak közülük tanács- és különböző társadalmi szervezeti tagok. De azért ez a város sem mentes egy általános és átkos magyar szemlélettől, amely körülbelül így fogalmazódik: „Ha olyan tehetséges, mért nincs már Budapesten?” Simor Ottó Riporter: Sok szó esik mostanában a világszínház és a magyar színházi élet válságáról. Egyáltalán lát-e ön is bajokat, és ha igen, mit tart a bajok okának? Simor Ottó: Félek, hogy már-már közhelynek hangzik saját meggyőződésem is, amely szerint a színházak sok esetben elrugaszkodnak a valóságtól. Erre a kérdésre inkább a híres, régi színházi szakember, Hevesi Sándor egy idézetével válaszolnék: „Az eleven köztudat, a közvélemény bekapcsolása nélkül nem lehet színházat vezetni.” Szerintem Magyarországon bonyolítja a helyzetet az is, hogy kétségtelenül akadnak bátor és tehetséges formabontó kezdeményezések, ezeket javarészt olyan tömegek elé tártuk, akik jóformán még a hagyományos színházat is alig ismerték. Azután a színház drámaíró nélkül nem igazi színház. Sokan azt hiszik, hogy a drámaírás is úgy jövedelmez, mint a slágerszerzés. Azt hiszem tévednek. Egyébként biztató jelnek tartom az annak idején kezdeményezett drámapályázatot, amely kitűnő eredménnyel járt. A színházi válságunk másik oka a közönség, illetve a lehetséges közönség szemléletében keresendő. Félő, hogy az előbb említett rétegekben tapasztalható jelenségek egyre inkább visszaütnek magára a színházra is. Annál is inkább, mivel főként a vidéki színházaknak nincs meg a kellő ereje, hogy eredményesebben befolyásolja közönségét. Az országépítő szemléletet jobban össze kellene kapcsolni a kulturális fejlesztéssel. Hevesi azt mondta: „A színésznek égnie kell, mint egy lobogó fáklyának, hogy egy eleven szikrát átcsaphasson a néző leikébe.” Én pedig most csupa óvatosan és félénken pislákoló mécsest látok magam körül. Riporter: Véleménye szerint milyen a Csokonai Színház kapcsolata a közönséggel? Milyen kapcsolatot érez személyesen ön a közönségével ? Simor Ottó: A Csokonai Színház szemlélete sem mentes az ország és a világ színházainak szemléletétől. (A közönségtől való bizonyos elszakadásra gondolok.) A mi szerencsénk talán az, hogy aránylag kis város lévén, remélem nemcsak a rossz, hanem a jó is hamar elterjed. A Csokonai Színház művészi színvonala évek óta, igényes mércével mérve is, kielégítő. Még az óhatatlan színvonal-ingadozásokkal együtt is. Véleményem szerint a Csokonai Színháznak a közönséggel való kapcsolatára ugyanúgy ráfér a fejlesztés, mint bármely más színházra. Kapcsolataink jellegéről elmondhatom, hogy közönségünk nagyjából elégedett a színház produkcióival. Kissé ridegen és tárgyilagosan szeretik a színházat. Kevés a rajongó. De talán éppen ez a jó. Igényesebbé nevelik a színészt. Tapsolni nem nagyon szeretnek. Kemény közönség. Az én kapcsolatom is ilyenféle, elvégre mindezt a személyes tapasztalatom alapján is mondom. Azt hiszem, szeretnek. Riporter: Tudja-e már milyen szerepeket játszik az 1969—70-es évadban? Simor Ottó: Egyelőre egy új feladatomról tudok, ez Molnár Ferenc Liliomának címszerepe. Riporter: Köszönöm a figyelmét és az idejét. Salamon Pál
