Magyar Hírek, 1969 (22. évfolyam, 1-26. szám)

1969-01-25 / 2. szám

■ m

OLITIKÄLO OKKZÁt

„Magyarország kabátos lakosai a következőképpen oszlanak meg: vannak, akik képviselők; olyanok, akik már voltak képviselők; olyanok, akik lesznek képviselők; és olyanok, akik akarnak képviselők lenni.

Más intelligens elem nincs. A magyar ember míg él, nem szűnik meg politizálni és mandátum után epekedik.

Ily viszonyok közt egészen természetes, hogy az általános figyelem, mint a mohamedánoké Mekka felé, örökké a képviselőházra van fordulva.” — így írt Mikszáth a képviselőkről a maga idejében.

Nos, ha ezt a múlt század végi megállapítást jelen helyzetünkre vetítve vizsgáljuk, módunk kínálkozik néhány összehasonlításra. Ami a magyar ember politizálására vonatkozik, az valószínűleg ma is érvényes. Nincs olyan társaság, eszpresszó vagy kávéházi asztal, falusi vendéglő vagy akár vasúti váróterem, ahol ne politizálna a magyar ember. Mármost ami azt illeti, hogy mindenki volt, van, lesz, illetve szeretne lenni képviselő (a kabátos ember kifejezést törölhetjük, hiszen megkülönböztetés már nem létezik) nehezebb egyértelmű igennel válaszolni. A képviselőség fénye és rangja Mikszáth ideje óta megfakult, nem volt az már a két háború között sem az Egységes Párt tényleges egyeduralma idején, újabb értelmet és csillogást nyert a felszabadulás utáni nagy politikai küzdelmek szakaszában, majd csaknem formálissá vált 1948-at követően. Vonzereje az ötvennyolcas választásokkal ismét növekedett, de valójában az egyéni választókerületi rendszer bevezetésével nyílt meg a lehetőség arra, hogy az országgyűlés visszanyerje a legfőbb alkotmányjogi testülethez méltó tekintélyét. Hangsúlyozni kell, a lehetőség nyílt meg, de korántsem jutottunk még el odáig, hogy azt mondjuk, a képviselőház teljes mértékben él is már mindenben ezzel a lehetőséggel.

Ha azt kérdeznénk, mi az oka a lehetőségtől való elmaradásnak, elsősorban lélektani okokra kellene hivatkozni. A közvélemény, beleértve a képviselőket is, lassan, óvatosan szoktatja magát ahhoz, hogy az országot érintő fontos kérdéseket a legteljesebb nyilvánosság előtt vitassa meg. (Természetesen vannak olyan honvédelmi jellegű kérdések, amelyeket a világ egyetlen parlamentje, még a Westminster, a „parlamentek anyja” sem vitat meg plenárisan.)

Ma már igen komoly, mélyreható véleménycseréknek, nézetösszeütközéseknek vagyunk tanúi kisebb szakmai körökben, zártabb tanácskozásokon. Semmi újdonságot nem mondunk azzal, hogy a közgazdászok, történészek, filozófusok, írók, művészek, szociológusok, jogászok, természettudósok, technikai és agrárszakemberek vagy akár termelőszövetkezeti vezetők körében országos jelentőségű kérdésekről rendkívül felelős, a jelen helyzetet és jövő fejlődés irányát illető viták folynak. Ennek során felbukkanhatnak még ki nem érlelt vagy helytelen vélemények, de a viták fő jellemzője már az érvek és ellenérvek felsorakoztatása, nem pedig a pozicionális hatalmi szó érvényesülése.

Az országgyűlés képviselői nagyrészt éppen az ilyen vitatkozó csoportokból kerülnek ki, a Duna-parti palota neogót ragyogásában s hadd tegyük hozzá, a széles közvélemény figyelmének kereszttüzében azonban a vitatkozó kedv nemegyszer ellanyhul. Félreértés ne essék, az országgyűlés ülései jóval élénkebbek, érdekesebbek és színvonalasabbak, mint az egyéni választókerületi rendszer bevezetése, vagyis 1967 előtt. A szocialista demokrácia erősödését és fejlődését szinte kézzelfoghatóan mérni lehet. Az országgyűlés tagjai, ha még nem is teljesen, de mindinkább megszokják, hogy az adott ciklus idejére magukat tekintsék a népszuverenitás meghatalmazott képviselőinek, a legfelelősebb alkotmányjogi testülethez való tartozás hatalmi letéteményeseinek.

Alkotmányjogi testületet említvén, szólni kell még magáról az alkotmányról is, olyan értelemben, hogy az 1949-es alkotmány ma már bizonyos értelemben fékezi az országgyűlés munkájának továbbfejlődését és kibontakozását. Az MSZMP IX. kongresszusa már felvetette az új alkotmány megalkotásának szükségességét és legutóbb Kállai Gyula, az országgyűlés elnöke is kitért erre a feladatra karácsonyi cikkében. Az 1949-es alkotmány leszögezvén és deklarálván a magyar állam és társadalom szerkezetében végbement korszakos változást, annak idején alapot teremtett a szocialista építés kibontakoztatásához, az új hatalmi szervek létrehozásához és működéséhez. Ma már azonban mindenképpen szükséges a továbblépés, az alkotmány hozzáigazítása a fejlődés következtében kialakult új viszonyokhoz. A kérdések minél szélesebb körű megvitatásáról beszélt Fock Jenő miniszterelnök is újévkor. A többi közt ezt mondotta:

„Jó érzés, hogy az ember — például jómagam, a kormány elnöke —, amikor bízik az emberekben, ugyanakkor tudja, érzi, hogy az emberek is bíznak a rendszerben, a rendszer igazságában, az eszme erejében, bíznak a párt és a kormány vezetőiben. Ha az ember ezt érzi, bátran neki mer fogni komolyabb, nagyobb reformoknak is és közben mindig áthatja a gondolat, amit vagy 12 évvel ezelőtt fogalmaztunk meg és azóta is néhányszor, hogy a népet akarjuk szolgálni. Ehhez annyit teszek hozzá: csak addig érdemeljük meg, hogy helyünkön legyünk, amíg valóban szolgáljuk a népet, amíg nem élünk vissza azzal a beosztással, amelybe a nép bizalma emelt bennünket. Egyébként, ha egy kormányzat okos, jelentősen megkönnyíti munkáját, ha számít erre a bizalomra, ha ki akarja érdemelni ezt a bizalmat; ha tudomásul veszi, hogy sok százezer és sok millió embernek együttesen sokkal-sokkal több a tapasztalata, mint akármilyen okos kormánynak: ha minden jelentős kérdést megtanácskozik a nép széles rétegeivel, mielőtt határozna, mielőtt törvényt alkotna, mielőtt a parlament elé vinné.

Természetesen nem mindig követhetjük azt a munkamódszert, hogy előzetesen, határozathozatal előtt mindent megtárgyalunk. A széles nyilvánosság előtt rögtön hozzá is teszem: amikor anélkül kell döntenünk, hogy a széles néprétegek véleményét előzetesen kikérnénk, akkor nagyon nehéz a kormányzati munka, akkor sokszorosára növekszik a kormányzati felelősség.”

Ha az országgyűlés 1968. évi tevékenységét vizsgáljuk, tárgyilagosan megállapíthatjuk, hogy a testület munkájában jelentős előrehaladás következett be. Mert mi mindennel is foglalkozott a múlt esztendőben a parlament? Hadd soroljak el néhányat. Komplex közlekedésfejlesztési program, az új népi ellenőrzési törvény, a legfőbb ügyész beszámolója, valamint a Legfelsőbb Bíróság elnökének beszámolója a törvényességi helyzetről. Az országgyűlés ügyrendjének módosítása. A szabálysértésekről szóló törvény, az 1969. évi költségvetés, ezenkívül az országgyűlés meghallgatta a miniszterelnök beszámolóját a kormány egyéves tevékenységéről, elhangzott egy részletes külügyminiszteri beszámoló országunk külpolitikájáról, megtörtént több nemzetközi egyezmény ratifikálása. Nem érdektelenek az interpellációk sem. Kérdéseket intéztek a kormányhoz a magánkiskereskedők nyugdíjáról, Sopron város vízellátásáról, az olajbányászok helyzetéről, a nyugdíjasok életkörülményeiről, a Balaton helyzetéről, a földgáz áráról, a miskolci házgyárról. Ajka és környéke vízellátásáról és még néhány vidéki problémáról. Az üléseken rendkívül széles körben kerültek szóba a közvéleményt foglalkoztató kérdések. Parlamenti vita tárgya volt a munkaerőkérdés, az alapbér, a 44 órás munkahét problémája, a sertéshús-ellátás, a termelőszövetkezetek melléküzemági tevékenysége, a diákotthonok és kollégiumok helyzete, az egyház és az állam viszonya, az egyes rendeletek és törvények ellentmondásai, a Pénzügyminisztérium és a Nemzeti Bank ellentéte a forgalmi adó kérdésében.

A viták során az ország széles közvéleménye megfelelően informálódhatott valójában az összes fontos kérdésről. Példának okáért a törvényességgel, illetve a bűnesetekkel összefüggésben a legfőbb ügyész elmondotta, hogy az ország büntethető korban levő tízezer lakosára számított kriminalitási arányszám az 1965. évi 154-ről 148-ra esett vissza. A népi ellenőrzésben 40 ezer ember vesz részt és a népi ellenőrök vizsgálatokat folytattak az egyes iparágakban, így a sütőipar, a cipőipar területén mutatkozó rendellenességek okainak felkutatására, részletes jelentést készítettek az egészségügyi helyzetről, a sokgyermekes családok viszonyairól, a pihenési, üdülési lehetőségekről, de olyan ügyekről is, amikor az állami szervek bürokratikus tevékenysége következtében nagyobb területekről vagy egész városokból nem folyt be valamilyen adófajta. Példának okáért Pécs város területén öt esztendő alatt egyetlen esetben sem vetettek ki parcellázási adót, pedig erre törvény van. Hasonló visszásságokat tapasztaltak egyes Balaton környéki parcellázásoknál is. Mélyrehatóan megvizsgálták a vidéki ipartelepítés kérdéseit, ezzel összefüggésben rámutattak arra, hogy naponta legkevesebb 160 ezer ember ingázik Budapest felé, az ország északkeleti csücskéből, Szabolcsból pedig 40 ezer ember jár el ingázni máshová.

Ami végül azt a kérdést illeti, hogy az általános figyelem, mint a mohamedánoké Mekka felé, így a képviselőházra fordul-e, azt lehetne válaszolni: amilyen mértékben javul, korszerűsödik a parlament munkája, úgy fordul feléje egyre inkább az ország általános figyelme.

Pethő Tibor

A galtl „Magyar Otthon Egyesület — Kossuth Ház” és a HAKOAH Sportegyesület kirándulást szervezett az óhazába. Száznyolcvan kanadai magyar érkezett tehát egyhónapos látogatásra Magyarországra. Képünk: a hegyeshalmi fogadtatás pillanatait örökíti meg (Novotta Ferenc felvétele)

Rusznyák Istvánt, a Magyar Tudományos Akadémia elnökét

80. születésnapja alkalmából a Szlovák Tudományos Akadémia alapítási érmével tüntette ki. Képünkön:

Stefan Schwarz, í. szlovák akadémia elnöke átnyújtja a kitüntetési az ünnepeltnek

A Kubai

Köztársaság

közelmúlt

nemzeti ünnepe

alkalmából

rendezett

fogadáson

dr. Bíró József

külkereskedelmi

minisztert

üdvözli

Floreal Chomon Media villa,

Kuba budapesti nagykövete

(MTI felv.)

»megjártam száz tű hosszát, de Teheránban '»* nem voltam. Csak a közelében, csaknem tizenkét éve, egyetlenegyszer: mikor az Ararát tövében, Jerevánban azt mondták, egy ugrás oda a perzsa határ. Rájár a toliam, Perzsiának tanultuk az iskolában azt az országot, amelynek hivatalos neve ma Irán.

Csak mesefoszlányok, versfoszlányok lebbennek meg az emberben, meg szegényes, töredékes kis tudomások. Ezeregyéjszaka, meg Ady-vers, amelyben „Irán-szagú szittya seregről" van szó. Történetek különféle krőzusi és hatalmas perzsa sahokról, újabban regényes császárnékról is, egy-egy Soraya, majd Farah Diba világszerte kiadósán tárgyalt és kiszínezett legendáriuma. Perzsaszőnyeg és kamaszkoromból pesti sláger az elmés rímmel, miszerint „Szép hely, jó hely Teherán, (De ott is teher ám) A feleség.” Legfeljebb még a náciellenes koalíció kormányfőinek történelmi teheráni találkozója és alig pár évvel ezelőtt a sah emlékezetes budapesti látogatása. Főként pedig a nagy perzsa költészet valamikor, élén magával Hafizzal, a gyönyörű gházelek, amelyeknek csak akkor lesz majd egyenrangú költői fordítása magyarul, amikor Adynak, Petőfinek, Aranynak perzsául, vagy akár csak franciául.

Adyt, Petőfit, Aranyt emlegettem?

Egyelőre Ady nemzedékének egy nagy költőjétől, Füst Milántól kaptam Teheránból levelet.

ígérem, ne pirítsanak rám, tudom én azt, ** hogy Füst Milán soha életében Teheránban nem járt, s tudom azt is, még fájdalmasabban, hogy már nem is él.

Mégis így van: levelet kaptam tőle Teheránból, most kaptam levelet. Szó szerint tessék ezt érteni. Kibontottam a minap a frissen érkezett, teheráni bélyegzöjű, iráni bélyegű borítékot, s levél hullott belőle ki, Füst Milán keze írásával, jól ismert szálkás betűivel, pedáns írásjeleivel, ami pedig szövegét illeti, Írójának természetét félreismerhetetlenül tükröző stílusával. Csakhogy mégsem onnan írta és nem most és nem nekem.

Pestről írta, jó húsz évvel ezelőtt, Teheránba. Onnan küldte most el nekem maga az akkori címzett, Pál Jenő mérnök, akinek középiskolás korában tanára volt Füst Milán, s akivel a költő évtizedek múltán is levelezett.

Eljut olykor Teheránba is a Magyar Hírek, abban olvasta a teheráni magyar mérnök, amit Pór Frida doktornőről, az amerikai magyar orvosnőről írtam: a hazahozott Adyrelikviák esetét.

„Ez juttatta eszembe” — írja Pál Jenő Teheránból —,” hogy Füst Milántól, régi drága jó tanáromtól őrzök egy pár levelet itt. Csak egy van kézírással, a többi gépelve. Tehát a kézírásosat beküldőm itt önnek. Jól tudom, nemzeti szempontból értéket képvisel. Nálam itt, perzsa környezetben, bizony kár lenne, hogy elkallódjon. Húsz éve már, hogy őrzöm, s úgy vigyáztam rá, mint legértékesebb emlékemre. De már velem is elfutott az idő. Mit tudhatom, mit hoz számomra a holnap? önnél jobb helyét tudom. Kérem, használja fel, ahogy tudja, vagy továbbítsa, ahová gondolja. Még két gépelt írású levelem van tőle; ha értékesnek gondolja ezeket is, kérem értesítsen, s én forduló postával elküldöm.

Há

Remélem, nem veszi rossznéven, hogy így betörtem Önhöz. Csak a dr. Füst Milán iránti kegyeletes szeretetem indított erre."

fálásan köszönöm, Mérnök Ür, mindkét levelet: a Füst Milánét is, az önét is. Külön megköszönöm azokat a sorait, melyekkel engem, „akitől régen sokat-sokat olvasott," oly érdemtelenül, de oly jólesően tüntet ki. Milán bátyánk levelének — mert ha tanárom nem volt is, de igen sokban volt kedves, atyai mesterem — iparkodom hű sáfárja lenni; ha elküldi a másik kettőt, annak is. Hiszen „nemzeti szempontból értéket képvisel,” azt bizony, nagyon is.

Valami kis vízió is ködlik elém, lassan, de határozottan. Ady-relikviák Bostonból a múltkor, Füst Milán-levél Teheránból most. Ó, mennyi lehet még, fiókokban, ládikókban, a világon szanaszét! Magyar írók, költők, művészek levelei, kéziratai, amelyeket magyar kezek őriznek valahol, s ami nemzeti szempontból mind-mind megannyi értéket képvisel. Hú magyar kezekből, amilyen a Pór doktornőé s most az öné, ha ezek az Önök példája nyomán elkezdenének mind szállingózni hazafelé! Ide, ahonnan elkerültek, s ahová valók.

Gyönyörű vízió ez, meg nagy téma is: most csak megpendítem, teljes skáláját végig sem játszom egyelőre itt. Első ütemeit önöktől kaptam, előbb Pór doktornőtől, azután öntől. Amerikától Perzsiáig szól ez a zene.

Mi minden lehet még Bécsben és Párizsban, Londonban és Rómában meg szerte Európában mindenütt — ha egyszerre Füst Milán Teheránból toppant most elém! Mohács után szóródtak úgy szét a korvinák, hogy azóta sem sikerült, nem is fog már sikerülni összehozni, hazahozni mindet. De ez tán sikerülni fog.

‘Teheránból! Belekáprázik az ember.

" S ne is higgye Mérnök Űr, hogy csak a gesztusától, hűségétől, az egésznek derekasságától, szépségesen mély értelmétől hatódom meg. Engedje meg, hogy kihalljam leveléből a másik, nem kevésbé mély, de mélabúsan panaszos, már-már rezignált kis zengést is. Hiszen ezt is írja;

„Kevesen vagyunk (talán csak húszán) magyarok itt. A háború előtt nyolcszáz körül volt a lélekszámúnk. Csak a teheráni temetőben vannak többen. Ahol is már egy egész kis magyar kolónia van együtt. Kit öregség-betegség, kit önkeze juttatott oda ... Jómagam már harmincötödik éve élek itt, többi honfitársam is mind-mind körülbelül ennyi ideje él e földön. És mégsem kívánkozunk haza. Talán egy tudat alatt élő félelemérzet? Talán a belénk rögződött konzervatív életfelfogás? Ezek tartanának itt? Nem tudom magamnak megmagyarázni. Tudom, hogy magyarságom is már sok kívánnivalót hagy hátra. Szolgáljon védelmemre az a tény, hogy 1933 óta iráni lakos vagyok s környezetem színtiszta perzsa.”

Ebbe a témába pláne nem kezdek bele.

1933-tól 1969-ig akkora ivet kellene itt most egyszeriben kifeszítenem, hogy nem is futná azokból a képességekből, amelyeket ön, kedves Mérnök Űr, oly megtisztelőén túlbecsül. Egy pesti kávéházi asztalnál sokkal jobban sikerülne: az maga többet tud, mint én.

Hiszem erősen, hogy sor kerül még erre.

3

^áSmStsSi