Magyar Hírek, 1969 (22. évfolyam, 1-26. szám)
1969-08-09 / 16. szám
DÉRY TIBOR: JlméL cl Q-eLmk.(WÍco-íL (RÉSZLET) ... Hogy a huszadik század irodalma menynyire tudja átfogni a kor problémáit? Merész kérdés. Hisz még nem ismerjük pontosan magukat a problémákat, a naponta szaporodókat sem, csak a szomszédságukban kereskedünk. Nem tudom például, hogy az osztályellentétek s az osztályharc, melyre szüntelen figyeltetnek, valóban vízválasztó problémája-e mai történelmünknek? Nem inkább a földrészek egyre élesedő harca-e az, a két nagy tömb, a fehér és a színes fajok szembefordulása, az úgynevezett kulturált s az úgynevezett fejlődésben visszamaradt országok ki nem békíthető ellentéte? Vajon nem a nacionalizmus lemetszhetetlen, újranövő hidrafejei marják-e az emberben a legveszélyesebb sebeket, még ma is, annyi bölcsesség működtetése s annyi füstbe ment remény után? Talán a népesség robbanásszerű szaporodása jelenti a még ezeknél is nagyobb veszélyt, vagy a víz és a levegő elszennyeződése, amely az atomrobbantásnál is biztosabb, lassú kihalásra ítélheti fajtánkat? Vagy a technika elmebajos önállósulása, az ember alkatrésszé minősítése egy gépi univerzumban? Van, merre kapkodnunk a fejünket, még ha voltaire-i bölcsességgel csak a saját kis kertünket ápoljuk is, tudatunkban az eltemetett kérdésekkel. Provinciálisnak azt az irodalmat nevezném, mely a fenti, s a hozzájuk csatlakozó számtalan kérdés nemismeretében vagy fitymálásával munkálkodik helyi feladatain. Bármily pontosan végzi is el, amit maga elé tűzött, ha nem nyitja ki műhelye ablakait az egyre táguló látóhatárra — akár borúsnak, akár napfényesnek neveztetik is ez — nem elegendő fényben, nem a három méretű térben dolgozik, hanem egy lelapított dimenzióban. Hiányozni fognak munkájából azok az eleven kérdőjelek, amelyek az emberiség jövője, te-hát jelene fölött is függnek. Ennek híján alakjaiban — mintáiban — csak a tüneteket látja majd meg s jegyzi föl, de az anamnézis felderítetlen marad. Nem a téma teszi a provincializmust: az író nyugodt lelkiismerettel foglalkozhatik akár egész életén át egy dorozsmai tanyaház élettanával, ha tudatában van azoknak a kérdéseknek, melyek a tanyát közelről s távolról körülveszik. Válaszról nem neki kell gondoskodnia. Nem is tudhat — ne becsüljük túl magunkat! —, de alakjainak megbízásából az a megtisztelő feladat hárul rá, hogy nevükben segítségért folyamodhatok a társadalomban, rajta keresztül a természethez. Provinciális-e a magyar irodalom? Az, s okkal, mert az ország is az. Ebbőr a mélabúból száraz lábbal s könnytelen szemmel kilépni csak olyan kötelessége volna az írónak, gondolom, mint a mezőgazdászé, hogy önmagát művelve, nagyobb hozamra serkentse földijeit is. Persze, azzal a gyanúperrel élek, hogy alapjában véve a nagy nyugati nemzetek is provinciálisak, ha alulról, táptalajukról nézzük őket, s a francia vidék például csak annyiban különbözik a magyartól, hogy az Balzacot. ez Jókait olvas ... Simon Béla: CJ istálló Alsószcntmártonban Simon Béla rajza • • ALFÖLD 0 debreceni „István” gőzmalom munkásmozgalmának története (Résziét) IRODALMI ÉS MŰVELŐDÉSI FOI.IÓIRLT Szilágyi Imre linómetszete: Eger Az alacsony béreken, az állandóan ingadozó munkaalkalmakon kívül foglalkoznunk kell a malom munkakörülményeivel is, amelyekre segít rávilágítani a „Munkarend”. (Sajnálatosan, a legkorábbi fennmaradt ilyen intézkedés 1886-ból való.) Ez meghatározza a munkaidőt (21. §.): „Minden munkanap 12 óra éspedig a nappali munka reggeli 6 órától esti 6 óráig, az éjjeli munka pedig este 6 órától reggeli 6 óráig tart.” A munkaidő alatt jogukban áll a munkásoknak reggel félórás, délben egyórás étkezési szünetet tartani, „kötelezve vannak azonban a szünetet beosztani, hogy a gépek működése ez által sem kárt, sem megszakítást ne szenvedjen (22. §.). A dolgozók kötelezhetők külön díjazás mellett „a rendes munkaidőn túl is dolgozni, ami alól magát senki sem vonhatja ki” (26. §.). A munkarend megtiltja a sztrájkot (34. §.): „Munkásoknak összecsődülése panaszemelés végett azonban semmi szín alatt sem tűretik s előforduló alkalommal szigorúan büntettetik.” A szerződési viszony azonnali felbontását felsoroló pontok között két olyan is van, ami vonatkoztatható a sztrájkoló munkásra: ,,c), ha kötelességeinek teljesítését makacsul megtagadja”, vagy ,,d), ha feljebbvalójának beleegyezése nélkül egy egész napot szünetel”. A munkából való 10 perces késés, a munkabér egynegyed részének levonását eredményezte. Mint a fentiekből kitűnik, a „Munkarend” előírta a 12 órás munkaidőt, amely során még az étkezések alatt sem „csillapíttattak” meg a gépek, ami a munkások határtalan kihasználását jelentette. Ugyanakkor a dolgozók még sztrájkkal sem küzdhettek jogaikért. Megállapítható azonban, hogy a „Munkarend” tartalmazott a dolgozók szociális helyzetére kedvező intézkedést is. A társulat ugyanis fenntartott egy „munkások kórpénztárát”, amihez a keresetük arányában a nőtlen munkások 3%, a családosok 3,5% hozzájárulást fizettek. Ezért maguk ingyen orvosi kezelést, gyógyszert (ezt feleségük és gyermekeik is), valamint saját betegségük esetén rendes fizetésük felét, mint kórpénzt kapták. A kórpénz folyósítása azonban 4 hónapnál hosszabb nem lehetett. A szerencsétlenül jártak vagy elaggottak, akik azonban legalább 20 éve az üzemnél dolgoztak, havi segélyben részesültek. Szemléletes számadat azonban, hogy amíg a malom tiszta nyereségének öszszege 1876-ig 1 398 499 forint volt, addig ugyanezen idő alatt a munkások kórpénztára javára 1932 forintot fordítottak, vagyis a nyereségnek mindössze 0,1%-át! Kétségtelen, hogy az 1877-től 1896-ig eltelt időszakban évente 0 forinttól 4362 forintig terjedő összegben találhatunk a mérlegekben munkás segélyalapi juttatást is. Az 1887-es mérlegadatok között tűnik fel először a „Hivatalnoki nyugdíj alap”. Ennek összege 1896- ra 50 000 Ft-ra nőtt, de ez csak az alkalmazottak kisebb részét jelentő hivatalnokokon segített. (Az alkalmazottaknak 1882-ben 14%-a, 1896-ban 9,6%-a volt hivatalnok és vezető.) N A XX. század elején a malmok életével foglalkozó cikkek állandó refrénje a vasárnapi munkaszüneti nap követelése. Még a „Molnárok Lapja” is — amely pedig a munkaadók szócsöve volt —, számról számra német, osztrák példákat említ a vasárnapi szünnap megadása érdekében. Az „Élelmezési Munkás” ugyanezt élesebb hangnemben követeli, s közli, hogy az állandó lisztporban dolgozók közül, akiknek még vasárnap sem lehet kiszellőztetni tüdejüket, 60%-a tbc-s lesz. E korszakból speciális debreceni munkásjóléti intézményként kell megemlíteni a „Közhasznú Munkáskert Egyesületet”. Ennek célja „a földet kibérelni, nyereség nélkül továbbadni” vagy „munkáslakások építéséhez” telekhez juttatni a munkást, hogy benne a „tulajdonossá levés” érzését keltsék. Vagyis: leszerelni a munkások elégedetlenségét. Bár az egyesület erőteljesebben csak 1910 után működött, de már 1909-ben 320 kerthez juttatott debreceni munkás között három „István” gőzmalmi munkás volt. Kiadatlan és elfelejtett Radnóti-írások Radnóti Miklós: Chaplin: Cirkusz Charlie Chaplin ma talán egyetlen művésze a filmnek. A némaság és mozgás művésze és a rendezés, a technika ördögi mestere ez a furcsa, szomorú ember. Mert kicsodák a többiek. Jó alakú és szép vagy érdekes arcú férfiak és nők, akik igen stílusosan tudnak mozogni a rendes, de díszletekkel alátámasztott hétköznapi vagy — ez a filmtől függ — ünnepi világban. És igen jól értik a csók technikáját s különféle módozatait. De ezt érti minden tehetséges szerelmes is. Mégis hol vannak ezek tőlünk. És hol van Chaplin? Bennünk van. Bennem is és ott van az előadás után szembejövő első idegenben is. Ki nem ment már haza egy-egy film után és próbálta otthon álmosan és zavarodottan a tükör előtt a színészek pózait és arcjátékát utánozni? És az eredmény? Lemondó, bosszús legyintés, nem jó, nem tudjuk utána csinálni és szeretnénk önmagunkat jól felpofozni. De a cirkusz után ugye nem komédiázunk a tükör előtt. Ez komoly dolog és kissé véres és fájó játék lenne. Az életünk kegyetlen szimbóluma ez a film és ez a művész. Karikatúra. Mély, amilyen csak grossi karikatúra tud lenni, de jó és könnyes, olyan jóságosán fájdalmas, amilyen egy karikatúra nem lehet. Kényelmetlenül ismerős nekünk ez az ember és egy-egy váratlan mozdulata. Kétfelvonásos burleszkeken át jutott el ide. A Kölyök és az Aranyláz után a Cirkuszig. Emlékeznek az Aranyláz zsemletáncára? Kár, hogy ebben az újabban nincs ilyen produkció. De nem is lehet. Mert mi a Cirkusz? A mi egész életünk és a mi életünkben, sajnos, ritkán vannak zsemletáncok. A mi életünk a Cirkusz és az ő életének egy epizódja, művészetének egy szépen kivilágított egyszerű építésű állomása. Elkerül a Cirkuszhoz, felragyog előtte a siker csillaga, szeret és elbuktatja önmagát. És otthagyja a cirkuszt, vagy talán a cirkusz hagyja ott őt. És mi? Megszületünk, fiatalon és erősen, hajszoljuk a Siker csillagát, szeretünk közben és szeretkezünk, hogy a végén szürkén és fáradtan az elvonuló Cirkusz porfelhőibe veszve kis gombóccá gyúrjuk a papírcsillagot, a Sikert és félszeg mozdulattal elrúgjuk magunktól. És elindulunk. Kifelé az életből. A végén valamennyien szekundára felelünk az élet művészetéből. És még pótvizsgázni sem lehet. Kegyetlen dolog. Cirkusz, ugye? És a mi Cirkuszunk. És az is marad, csak néha megjelenik egy hangtalan ember a vásznon és megmutatja nekünk. Egy furcsa ember. Egy művész. Egy színész és egy rendező. Charlie Chaplin. És a hétköznapok enyvétől egymásra tapadó kemény ajkainkat szétnyitja az ámulat kulcsával. Szeretném megszorítani a kezét. Buűay György: Radnóti illusztrációk
