Magyar Hírek, 1969 (22. évfolyam, 1-26. szám)
1969-07-26 / 15. szám
-M *i fW ;ye - öskC i. \QYOM AN YAI minden nemzedéknek. Aki igazán hivatásának választotta a pedagógushivatást, ugyanarra gondolt, ha kimondta ezt a szót, bármilyen korban. A falusi tanító volt az mindig is, aki az ember kezdeteit lerakta, az indítás volt a kötelessége, s az indulás szépsége adta hivatásának szépségét is. Apám, nagyapám olykor hihetetlenül nehéz körülmények között dolgozott, mégsem volt híjával emberi szépségnek. Az én körülményeim messzemenően különböznek attól, mégis hivatásomban ugyanazokat a szépségeket keresem. Valamikor harc folyt egyetlen tehetséges elméért, egy jófejű parasztfiú jövőjéért, hogy kifejthesse képességeit. Ha a körülmények mégis győzedelmeskedtek, tanítójában keserűség és dühös indulat maradt. Ilyesféle küzdelemre én már csak ritkán kényszerültem, a nyílt és szem előtt folyó viaskodások ideje elmúlt, de nap-nap után szívósan dolgozunk azért, hogy egyetlen tehetség se vesszen kárba, egyetlen gyerek se legyen kevesebbé, ha felnő, mint amilyenné lehet. És a mostani körülmények ebben segítenek. — Mi az, ami ilyen téren elsősorban változott? — Harminc esztendővel ezelőtt itt öskü községben három tanitó volt. Két iskolában, három szűk teremben tanultak a falu gyermekei, az egyik iskolai épületet a katolikus pap csirkeneveidének és bútorraktárnak használta. Ilyen körülmények között kétséges volt, hogy meg lehet-e tanítani akár a legalapvetőbb fogalmakat is. S ezen túl általában a falusi, iskolások nem is jutottak. De hát aa idő tájt az vált a hivatalos vélemény, elég, ha a paraszt meg tudja számolni, hány szarva van az ökörnek. Az idő mostani szakaszában 16 tanító dolgozik öskün, és három óvónő. Szakosított oktatás folyik, az utóbbi években már csak főiskolai végzettségű pedagógusokat alkalmaznak. Én 1953-ban levelező úton végeztem el a pedagógiai főiskolát. Sokáig tanteremhiánnyal küszködtünk, pillanatnyilag is a község öt különböző helyén tanítunk, ennek nem annyira a gyerekek, mind inkább a pedagógusok látják kárát. 1970-ben kezdik el építeni az új, modern községi iskolát. Tudomásom szerint a háború előtt a községből tízévenként alig egy-két gyerek tanult tovább. Minden ilyen eset szenzáció volt, parasztgyereknek a számára kijelölt világ-rekeszből kitörni aligha lehetett. Ha most néhány esztendőre visszatekintünk, évenként 8—10 gyerek megy középiskolába, és ezekből egy-egy eljut az egyetemre is. Apám 44 esztendeig tanított, sokszor emlegette, egykori tanítványai közül — több ezren lehettek — három szerzett később diplomát. Én már alig tudnám összeszámolni, hogy egykorvolt diákjaim közül hányán végezték el az egyetemet. És hányán fogják még elvégezni! A község lakosságának az összetétele az utóbbi időkben megváltozott. Három ember közül kettő valamely közeli bányában vagy gyárban dolgozik, igy hát az iskolánkban is kevés a paraszt származású diák. Közülük sokan a nyolcadik általános befejezése után Várpalotán, Veszprémben, Székesfehérváron szakmát tanulnak, s azután visszatérnek falujukba, a termelőszövetkezetbe. Gép mellett dolgoznak. Egészségesnek latom ezt a jelenséget, hiszen a szakma falun ma már jó emberi sorsot jelent. — Az a 16 pedagógus, aki a községben dolgozik, itt is él? — Csak néhányon járnak ki Veszprémből, Várpalotáról. Jó pedagógus-lakásaink vannak, akinek szándékában áll itt megtelepedni, az emberi körülmények között élheti le az életét. Kulturális munkánkban a tanácstól, a társadalmi szervektől sokkal több segítséget kapunk, mint elődeink. De ez a munka lényegében most is a mi jussunk. Pedagógus a kultúrház igazgatója, én a mozigépet kezelem, a könyvtárat pedig egyik kollégám vezeti. Szép, nagy könyvtár, valamikor egy megye összes falujában együttvéve ennyi könyv nem volt. Az életemmel a magam részéről elégedett vagyok, bár köztudott, hogy a pedagógus fizetés eléggé alacsony. De azért megélünk, és ha ilyen téren vannak is elégedetlenségeink, sok minden kárpótol érte. Két gyermekem van, az ő jövőjük nem aggaszt. A fiam műszerész... — Így hát megszakad az a hagyomány, hogy a Javoriczkyak tanítónak mennek? — Aligha. A lányom gimnazista, pedagógusnak készül. Kristóf Attila ÉLET A SZIKLÁN Jártunk már sivó homokon, amely a szél minden fuvallatára megindult, hullámai lassan és kegyetlen erővel görögni kezdtek, maguk alá temetve az élet minden erőfeszítését... Jártunk hasadozott sziken, amelyen fehér foltokban ütközött ki a só, elperzselve a szikár füveket és kemény tartású kórókat, ahol a birka étlen-szomjan ténfergett. Jártunk mocsarak partján, amelyek mély és fekete világában csak a békák és vízimadarak éltek otthonosan, a pákászkodó ember régen otthagyta nádkunyhóit és emberségesebb tájakra költözött. Magyarország legkietlenebb táját Veszprém megyében pillantottuk meg, a Bakony-hegység haragoszöld falai és a Balaton kék párázata közé beékelődve, mintha egy roppant üvegharang borulna erre a tájra. — Mi úgyszólván sohasem kapunk esőt — mondja egy szikár ember az ösküi tanács házában. — Ha északról jön az eső, elszívja a Bakony, ha délről jön, akkor elszívja a Balaton. Mi csak vagyunk itt a két csapadékos vidék között, mint a sivatagban. Ezen a komisz kövön ... Kitekint az ablakon. Délelőtt van, korai óra, de a napfény szikrázik az út porán, mintha kovakövet csiholnának acéllal. Az út fehér és szemcsés, a fény is fehér és érdes. Amikor öskübe jöttünk és Várpalota után az út felkapaszkodott az első karsztos emelkedőre, a falu úgy tűnt elő, mint egy holdkráterekkel övezett sziget. A szigeten épült falu tetszetősnek, módosnak, elevennek tűnt. — Hogy van ez — kérdeztem a szikár embert, akit Marton Józsefnek hívnak és a községi tanács hivatalsegéde, régen kisbírónak hívták —, hogy van ez, hogy a falu megél ezen a sziklán? — Sok munkával. A község lakosságának egyharmada, úgy ezer ember, eljár dolgozni. Most van hová ... Ezt a rövid mondatot — „Most van hová” — bizonyos hangsúllyal ejtette ki a községi tanács hivatalsegéde, aki A kisbíró (Vámos László (elvételei) ötvenéves múlt, tíz éve áll a község szolgálatában, azelőtt a péti műtrágyagyárban dolgozott. Olyan határozott hangsúlya volt a mondatnak, hogy arra kényszerített, kezdjek azután kutatni, hogyan élt a falu a sziklán, amikor még nem volt hová munkába eredni minden reggel, ezer embernek ösküből. Marton József itt született, itt nevelkedett, innen vonult be a második világháborúba s ide érkezett vissza már sokat megélt férfiként, öskü falu, s a falusi lét fundamentuma a föld. — Kinek volt itt földje? — Mindenkinek . . . ösküben és a szűkebb környékén soha semmiféle nagybirtok nem volt. Erre a földre nem tartott igényt semmiféle nagybirtokos, de minek is? Alattunk szikla van, a legjobb termőföld sem vastagabb két-három centiméternél. Volt itten tíz-tizenkét holdas gazda is, de az sem aratott annyit, amennyiből a háza népe kenyeret süthetett volna. A Bakonyba jártunk erdőmunkára, a várpalotai bányába. ha volt munka, mert akkoriban, amikor én még a munkába belekapaszkodó legényember voltam, akkor Palotán kevés ember kellett, s a péti gyár sem foglalkoztatott ennyi embert, mint most. Később láttam egy bolti adóskönyvet, amelyet a sziklán élő falu fűszerese vezetett, napról napra feljegyezve a falusi lakosság „vásárlásait”. Kénytelen vagyok idézőjelbe tenni ezeket a vá-Csöndes utca A kultúrház sárlásokat, mert ilyen tételek olvashatók benne: „Menyhért Ferencné, 27 fillér.” „Schmittel Andrásné, 11 fillér.” Ezek az adósságok nemegyszer öt-hat hónapig fennálltak és ritkán érték el az egypengős értéket. Módos embernek számított, aki nem hitelbe vásárolt, és gazdag embernek az, akinek volt két keshedt lova és azokkal fuvarozott. A fuvarból megtérő szekeresgazda megrakott szénásszekérrel jött haza, ha jól beütött a fuvar, mert öskü határában széna sem termett, s a fuvarpénzből először a lovakról gondoskodott. A család második helyen szerepelt a kiadások sovány listáján. Abból, ha jutott egy pengő a bolti tartozás letudására, a család hitelképessége helyreállott, és a fuvarosok bizakodva tekintettek a jövő elé. A forróságban megcsapja az embert valami nyirkos, savanyú légáramlat. Betemetett kazamatákból, beomlott várak pincéjéből tör elő ilyen dohos szag, mint öskü történetének közelmúltjából. — Mivel foglalkoztak az ösküiek abban az időben? — Mindennel... Amikor a harmincas években a gráci betonutat építették ínségmunkában, hogy a csongrádi kubikosság éhen ne vesszen, valósággal forrt a falu, mert idevalósi ember nem kapott munkát. Pedig az akkor nagyon jó munkának számított, egy napra — 12—14 óra munkaidő — egy kemény pengőt fizetett az állam. De nem az ösküieknek. Az a bizonyos gráci betonút itt szalad el a falu alatt. Akkoriban kezdődött az ösküiek vándorlása. Meszet minden korban égettek, a mésszel való munka éppúgy benne volt minden ösküi ember kezében, mint az erdei falvak lakosságának kezében a favágás mozdulatai. Kemenceépítőle, kazánfalazók lettek. Ma is vannak messze földön híres kazánfalazó brigádok, amelyek az országot járják, ezek azonban már olyan rangot képviselnek, hogy hazajövet pecsétes vállalati szerződések várják őket, újabb munkát kínálva valahol az országban. — Ezelőtt kapott-e valaki pecsétes levelet öskün? — Katonai behívót és adóintést. Régi fényképet szeretnék felkutatni, amelyeken a régi öskü látható, de nem találok. Ki fényképezte volna a zsúppfedeles és nádfedeles házakat, amelyek fundamentum nélkül kapaszkodtak a sziklába, mert az alapárkot kiásni olyan művelet volt, amelyhez sem szerszám, sem emberi erő nem akadt elég a faluban. — Az építkezés ma is nehéz, mert olyan kemény a szikla, hogy a talajgyalu is kicsorbul rajta. Jobbára csak robbantani lehet. A fiatal irodistalány, aki öskü tanácsának hivatalos ügyeit gépelgeti, idegenkedve hallgatja a párbeszédet, mert nem itt született, tapasztalatai nincsenek, hallani pedig édeskevesei hallott, öskü nem szívesen beszél azokról az időkről, amikor a gyereket öt deka sóért zavarták a boltba, mert az anya restellkedett hitelbe kérni öt deka sót, egy deka élesztőt. A falu szemérmesen lezárta történelmének azt a szakaszát, s oly mélyen eltemette, mint az idő annak a római gladiátornak az emlékét, akinek bronzból vert obsitját, elbocsátó katonai igazolását kitúrta a kövek közül egy konok ember, amikor szilvafát ültetett a háza mögé. Ha fényképen nem is látom viszont a régi falut, legalább látni szeretnék néhány vén házat abból az időből, s kiderül, hogy ez sem olyan könnyű. A nádfedelek elöregedtek, lebontották és eltüzelték a korhadt balatoni és ősi nádat, amelyet a Fehérvár alatt húzódó lápvilágon termeltek. Az Árpádok korából maradt kerek román kápolna a falu fölött magasodik, de már mit sem lát vaksi ablakaival a régi időkből. Erős színek és kemény vonalak alkotják Magyarország legkietlenebb táján épült falu képét, amelyet holdkráterek fognak körül. Egy puskalövésre a palotai erdő, amelyben Mátyás király vadászlakának romjai rejtőznek. Közbül egy selyemrét, amelyet a rómaiak hadiútja szel át, a Kikéri tó mázsás kölöncökből rakott gátja rekeszt el. Két és félezer évvel ezelőtt itt halat tenyésztettek, azután a karszt elfoglalta a tájat és öskü elkezdte hosszú és gyötrelmes életét a sziklán. A kép, amelyet a kerek templom mellől látni, élesen elüt attól, amit elmeséltek az ösküiek. Délre jár s én hozzákezdek annak a kibogozásához, hogyan alakult át öskü az elmúlt huszonöt év alatt. A látóhatáron beborul s villámlik. Megered az eső. Zuhog a Bakonyban és a Balaton fölött, ösküben egy dombon állunk a tikkasztó forróságban. Egy csepp eső nem esik, a falu mégis virágzik. Hogyan? Baróti Géza 13 *'■■»■*** » W
