Magyar Hírek, 1969 (22. évfolyam, 1-26. szám)
1969-07-26 / 15. szám
LEQENDA ÉS A gyűjteményes ember é& a* os/.lopfö magaslaton álló, „török templom”-át annyiszor nézegettük a Grácba vezető műúton autóval elhaladva, anélkül, hogy öskü faluba valaha is betértünk volna. Vonzott az ősi hangzású falunév is, amelyben valami nagyon régi esküvés — Ösküszöm — maradványát sejtettük, s hívogatott a széliében elterjedt, legenda, hogy öskü valamikor régen — tizenkilencben, húszban — kikiáltotta a függetlenségét, az országtól elszakadva szabad állammá vált, more patrio útvámot szedett a Veszprém felé haladó forgalom utasaitól, mert a műút egy darabját saját területének vélte, s már külön pénz kibocsátását is fölvetette, amikor összeomlott a néhány napos szabad állam függetlensége. Hiszen volt már nálunk „baranyai köztársaság”. Bánffyhunyadon az első világháború után kikiáltották a „kalotaszegi köztársaságot” is: 194*? után egy békési falu „önállósult” s fegyveres őreivel vigyáztatta a bevezető utakat — miért ne lett volna ..öskü szabad állam” is, hiszen történelmi idők teljessége idején gyakran elfelejtkeztünk a környező valóságról. A betűvető embert, aki maga is szeret álmodozni és szomjas a különös történetekre s mindig szeret vadászni sajátos embersorsok, soha nem hallott históriák után, e szomjúság ellenére is 12 kötelezi a valóság, s ha legenda és valóság közt szakadék támad, kénytelen arra a partra visszahúzódni, amelynek tárgyi igazság a közönséges neve. Letérve a Veszprém—gráci országúiról, bekopogtatva öskü tanácsházába, meg a művelődési házba, elbeszélgetve a helybeliekkel, így jártunk mi is: megint csak kitűnt, hogy túl színes az a pillangó, amelyet a képzelet röpített föl, s egészen más az a tárgyi valóság, amelyet kihántottunk mesék, legendák selyempapírjából Megint csak Mikszáthnak van igaza, aki még 1903-ban azt írta, hogy a magyarnak van egy sajátos nagyító szeme, amely olyasmiket is lát, hogy Botond bedöntötte Bizánc kapuját, Simony i óbester kiverte pipája hamuját a francia trónuson s Magyarország határait még 1903-ban is három tenger mossa. Ilyen a mi, a valóságtól időnként elszakadt látásmódunk, ilyen a mi furcsa tengelyű nagyító szemünk, nagyító szavunk, amely, ha egy római villa márványkúttöredékét veti ki az eke a Dunántúlon, már azt hirdeti, hogy fölfedeztük az új Capitóliumot Pannóniában. öskü, öskü, esküszöm, vagy öskü szóm... a tanácsházán régi adatok, írások, történelmi feljegyzések közt böngészve pillanatok alatt kiderül, hogy a falunévnek A VALÓSÁQ í r t fa ir tf VESZPRÉM m A HIVATÁS H/ A mi régi magyar világunkra igen jellemző volt, hogy nagyon szerettük a romantikát, kevésbé szerettük a valóságot s amit a valóság megtagadott tőlünk azt — ha rövid a karod, told meg egy lépéssel — megtoldottuk színes pillangókhoz hasonlatos legendákkal, kitalált történetekkel. A magyar mindig szeretett álmodozni, kedvelte a sejtelmesen borongó históriákat, s holnap már maga is elhitte, amit tegnap kitalált, és holnapután már úgy adta elő, mint a legteljesebb valóságot, amelyben kételkedni nincs joga senkinek. Kellett a legenda, mert borús volt a valóság, szükség volt a mesére, hogy annak lajtorjáján fölemelkedjünk valamely más világba, s szomjaztunk a játékra, mert a játék ablakán át szépséges rétekre, dús természeti és boldog embervilágra tekintettünk ki. E sorozat betűvető embereit is ilyen játékos mesék, mesebeli történetek vonzották abba a Veszprém megyei faluba, amelynek csodálatos, Az Árpádok korabeli templom az esküvéshez édeskevés köze van. A falunak öskő volt az eredeti neve, az eredeti nevet azufán a tizennyolcadik, tizenkilencedik századokban betelepült szlovák lakosság addig gyúrta, formálta, idomította. míg öskü lett belőle. így jártunk „öskü szabad állam” történetével is. „Mi is hallottunk róla”, mondják a tanácsházán, „Talán lehetett is benne valami”, közli Molnár László, a művelődési ház vezetője, „Hiszen az ösküi embereket külföldieknek csúfolják a környéken”, tetézi meg egy harmadik, s egy negyedik azt mondja, hogy ha ösküi embert bosszantani akarnak, azt kérdezik tőle: „Mikor is kiáltottátok ki azt a köztársaságot?’’ A pillangó addig nőtt, színesedett, míg helytörténészek végigjárták öskü legöregebb embereit, akik csak pislogtak, hümmögtek, de nem beszéltek, mert nem volt mit mondani, mert soha nem volt itt öskü szabad állam. Azt is csak a Mikszáth emlegette nagyító szem látta, hogy öskü útvámot szedett a Veszprém—gráci úton, de az senkinek sem jutott az eszébe, hogyan szedhettek vámot 19-ben, vagy 20-ban, mikor még meg sem épült ez az országút? Igv jártunk következő kutatásunkkal is. Azzal jöttünk, hogy nemcsak török fürdőink vannak már Budán. és nemcsak mináretünk Pécsett meg Egerben, hanem van nekünk már török mecsetünk, török templomunk Ösküben, egy kis Veszprém megyei faluban is. Messziről mindig zsindelytetős kupolájú templomocskának nézett ki ez az ösküi „török mecset”. Közelről körüljárva azután kiderült, hogy nem zsindely az, ami fedi, hanem egyszerű pala vagy bádog. S — írások közt kutatva, utánajárva a legendának — kitűnt, hogy nem volt ez az épület török mecset sohasem. Vagy Árpád-kori keresztény templom volt, vagy az Üjlaki hercegek ősi várának megmaradt őrtornya. A török mecsetre emlékeztető kupola is csak akkor került rá, amikor 1847 után gróf Sztáray Antal és felesége rendbehozatta és átalakíttatta katolikus kápolnának. Nem sok aranyszemcse akad ebben a homokban. Ha szűrni kezdjük, megszitáljuk, mindig kiderül a szűkös valós4g. Ha azután az sem igaz, ez sem igaz, mi az igazság, meg a valóság, hiszen a betűvető ember — bármennyire szeresse is, keresse is a színes pillangókat — végtére is ennek a két fogalomnak a zászlaja alatt menetel. Molnár László, a művelődési ház vezetője lelkes munkával összegereblyézett régi padlásokról, vén házakból egy helytörténeti gyűjteményre való régi újság-, könyv-, meg irathalmazt. Ezeket böngészve a művelődési házban rábukkantam öskü község elöljáróságának 1931-ből való falukönyvére, amelyben a többi közt az áll, hogy „a község lakosságának még kenyérgabonára sincs pénze, nemhogy adót tudna fizetni — ennélfogva a közvilágítási lámpák áramfogyasztási árát fedezni képtelen”. Az egyik polcon nagy halom kitöltetlen kérdőívet találtam, egyiket magammal is hoztam. Ugyan mi maradt meg ilyen nagy mennyiségben a múltból, e régi elöljáróság nyomtatványtárából? Ez maradt meg: „Szegénységi jog megadásáért a bírósági eljárásban előterjesztett kérelem alapjául szolgáló hatósági bizonyítvány”. Magyarán: nem volt kenyér, csak szegényjog volt, a sok ember azért folyamodott. A valóság nem színes pillangó, amelynek röptében gyönyörködni lehet. Ruffy Péter Amíg nyomonkövetni tudja őseit, újra és újra ez a szó bukik elő az idők csendjéből: tanítani. Ügy szállt apáról fiúra ez a hivatás, mint valami öröklött testi jel, ami a vér sajátos összetételéből adódik. A kezdet már eltűnt a múlt kulisszái mögött, a gondolattal még elérhető. A Javorniczkyek mind tanítók voltak, az volt a nagyapa, a dédapa, az ükapa is; falusi iskolamester, kántor, énekes, elhagyott tájak műveltség-mindenese, csak egy-egy oldalági rokon ment el papnak, vagy ha túlságosan szegény volt, maradt parasztnak. Javorniczky Ervin, aki édesapja keze alatt végezte el elemi iskoláit, oly hűségesen követte ezt az utat, mintha erre valamely fátum kényszerítené. A család a húszas évek elején a Felvidékről Magyar - országra települt, és öskü községben vert tanyát. Hat évig iskolamesterkedett itt az öreg Javorniczky, akkor elbocsátották, mert túlságosan nyakas ember volt, tanító vére nem tűrt semmilyen derékhajdulást. Ezután a Somogy megyei Iharos községben kocsmát bérelt, a csaplárkodásból ugyan nem tudott vagyont szerezni, de kihúzta valahogy a nehéz időket, amíg öskübe visszatérhetett. A fiú Somogycsurgón járt középiskolába, aztán két évig egyik pap nagybátyjánál a kassai gimnáziumban tanult. Három testvér közül rá várt az, hogy az ősi hivatást folytassa, egyik öccse vegyészmérnök, a másik laboráns, őbelőle tanító lett. A soproni képzőben végzett, A tanító háborús idők voltak azok, 1946-ban kapta meg az oklevelét. Attól az időtől kezdve két Javorniczky tanított öskün, apa és fia. Nemsokkal később államosították az evangélikus iskolát is, az idősebb Javorniczky lett az igazgató. 1962-ig tanított, egyfolytában 44 évet. Akkor nyugdíjba ment és közvetlenül azután meghalt. Az iskola új igazgatója fia, Javorniczky Ervin lett. Itt állunk most a messziről indult út időben és térben hozzánk közelesö pontján, s arról faggatjuk az ösküi általános iskola igazgatóját: vajon a pedagógus-hivatás mostani időkben az elmúltaktól miért és mennyiben különbözik, és mi az, ami változatlan maradt nemzedékeken át. — Csak a körülmények változásáról tudnék beszélni — mondja Javorniczky Ervin. — A lényeg belül az emberben kell, hogy meglegyen, nem sokat változhatott; tanítani, ez a szó ugyanazt jelenti Oskü látképe a dombról
