Magyar Hírek, 1969 (22. évfolyam, 1-26. szám)
1969-07-12 / 14. szám
QYŐZELEM PINCEHELY II. 'V LAS i t van a községünkben a járási kórház, bármilyen leletet előbb h apók kézhez, mint más falusi kollégám. Ez a munka különös örömet ad, s az a viszony, ami köztem és az emberek között létrejött, alapvető katalizátora a gyógyításnak. Van olyan beteg, aki ha már megpillant, a szó szoros értelmében jobban lesz, így vagyok az öregekkel és a gyerekekkel egyféleképpen. Ezt a bizalmat nem egyec'iil én érdemeltem ki, hanem a családom a múló idők során, őslakosai vagyunk Pincehelynek, apám, dédapám, ükapám kádármester volt itt, az a szakmája a bátyámnak is. Egyszóval sohasem voltam idegen ezen a tájon. Így visszapillantva csak azt tudom •mondani, elégedetten múlt el az életem. — Hány éves a főorvos úr? — Hatvanöt múltam. Nyugdíjba addig nem szándékozom menni, imíg képességeim birtokában vagyok. Ügy érzem, ez nem csupán a saját érdekem, hanem bizonyos értelemben érdeke a falunak is. — Családja van? — Három fiam van, az egyik technikus, a másik közgazdász, a íarmadik orvos, ök itt nőttek fel, aztán szétszéledtek a világban. Hsak egyikük maradt hűséges a falujához. De lehet, hogy egy idő itán a másik kettő is visszatér. — Érdemes visszatérni? — Nekem érdemes volt. Nemcsak a hivatásom szellemi öröme, hanem anyagi haszna is jelentkezett. Mindenem megvan, amire így embernek szüksége lehet. Szép házam, könyvtáram, bútoraim, pincém a hegyen, panaszra sem így, sem úgy nem lehet okom. Részese és élvezője voltam annak a változásnak, ami itt végbement. — Mi jellemző erre a változásra? — Az orvos szempontjából elsősorban az a jellemző, hogy az emberek meg akarnak gyógyulni, ha valami betegség éri őket. Valamikor falun csak olyanok hívtak orvost, akiket már leterített a baj, húzták jóidéig és sokszor megtörtént, hogy a kései segítség már semmit sem ért. Most mindez szinte saját ellentétébe csapott át, a legelmaradottabb ember is tudja, hogy mi az a hypertonia, sok olyan „beteg” jön el kezelésre, akinek tulajdonképpen kutyabaja sincs. Sok falusi orvos átkozódik is emiatt, de nekem az a véleményem, inkább ötven felesleges vizsgálat, mint egy felderítetlen kóreset. — Milyen segítséget kap a munkájához? — Az orvosírnokom, a feleségem. Van egy asszisztensnőm, a terhesgondozás a kórház feladata. Sok betegem van, de nem sokallom a munkát, kedvvel csinálom, nélkülözhetetlen tartozéka az életemnek. Es a mostani időkben már nincsenek anyagi vagy szellemi akadályai annak, hogy a gyógyítható beteg meggyógyuljon. Ez a legtöbb, amit egy orvos elvárhat a társadalomtól. — Változott-e az elmúlt időkben a betegségek jellege falun? — A gyorsan rohanó kor jellemző betegségei eljutnak az ilyen rejtőzködő, félreeső helyre is. Több az idegi eredetű panasz, s az ezzel együttjáró öregkori bántalmak is megsokasodtak. A csecsemőhalandóság, a gümökór, a jellemző magyar népbetegség bizony szinte eltűnt. A falusi orvos harminc esztendővel ezelőtt szinte hetenként találkozott olyan esettel, mikor valaki „megemelte” magát, a paraszti munka velejárója volt ez, elhanyagolt sérvek, hasfalrepedések, gyomorsérülések, gyakran előfordultak. Most ez is ritkaság. Az emberek nem dolgozzák agyon magukat. Az alatt a huszonöt esztendő alatt, mióta itt élek, az átlagos életkor tíztizenöt esztendővel kitolódott. Még valamit meg kell említenem. Bortermő vidéken vagyunk, nem hiába hívják községünket Pincehelynek. Az emberek nemigen idegenkednek az italozástól, s néha az alkoholista bizony orvoshoz kerül. De a paraszti életforma, a kemény fizikai munka, s más adott körülmények sok esetben olyan erővel vértezik fel a szervezetet, hogy néha magam is elámulok. — A doktor úrnak melyik volt a legemlékezetesebb esete? — Én úgy érzem, az orvos munkájában mindig az ember születése a legigézőbb. Emlékeim vannak éjszakákról, mikor gyönyörű életcsírákat menthettem meg, minden ilyen küzdelemre elérzékenyülten emlékszem vissza, hiszen ilyenkor az élet győzelmének én is részese lehettem. Kristóf Attila Az ember, úgy látszik, szeret nagy nevek árnyékában élni. A nagy név, s emléke, melenget, fénybe von, s fényben élni, még ha kölcsönfényben is, különb, mint emléktelen helyen morzsolgatni napjainkat. A költészet pedig különösen sugárzás, ebből valami részecske, valami parány vetődik arra is, aki e költészetnek nem teremtője, hanem ízlelgetője, olvasója csak. S milyen nyugodt, mi több, kissé felemelő, talán még fenséges érzés is az, ha arra gondolunk, hogy ezen a földön, hol élünk, ebben a faluban, amely otthonunk, valaha tapodta a sáros utcákat az is, aki Szózatunkat írta. Mintha ránk is hullana valami dicsőség abból, amelyet az teremtett, aki majdnem másfél századdal ezelőtt itt járt, itt élet... de meddig?’ Mi, ha a szükség úgy kívánja, irodalmi morzsákkal is beérjük, csak hulljon abból a fényből, abból a régi dicsőségből valami ránk is. Körülbelül egy évig élt ebben a faluban, ennek a mai Pincehelynek régi görbői falurészében a huszonkét esztendős Vörösmarty Mihály, s ebből a röpke egyetlen évből lassan majdnem a falu címerét alakították ki. Az ő nevéről keresztelték el az általános iskolát, róla nevezték el a hatezer holdas pincehelyi termelőszövetkezetet, a patrióta szorgalom azt is kikutatta, hogy Vörösmarty — „Régi dicsőségünk, hol késel az éji homályban?” — itt kezdte írni a pályaindító Zalán futása című hőskölteményét, egy volt kastélykertben mutogatják is azt a feketefenyőt, amelynek lombsátra alatt kezdett megszületni a Zalán futása. S mint falusi cicerónék, Öreg présházak (Vámos László felvételei) elismételgetik, hogy a feketefenyő a régi Dőry-kastély parkjában áll, ennek a kastélynak nevezett udvarháznak Dőry Vera volt az utolsó gazdája, ő már meghalt, de a húga, Dőry Gabriella, aki tanítónő volt, s tanítónőként ment nyugdíjba is, még él a közeli Zombán. A „Régi dicsőségünk ...” feketefenyőjét nem néztem meg ugyan, de odahaza, az irodalomtörténetben, utána lapoztam ennek a röpke esztendőnek. Vörösmarty, mint végzett jogász, aki ügyvédnek készült, valóban töltött egy esztendőt Görbőn (Pincehely egyik falurészében), mégpedig Csehfalvay Ferencnél, Tolna megye, egyik alispánjánál, s azért, hogy nála törvénygyakorlatot szerezzen. Ez a Csehfalvay-kastély ment át azután a Dőry-család tulajdonába. A Szózat költője huszonkét esztendős korában élt itt, 1822-től (novembertől) 1823-ig (őszig). Ez az alig egy év azután kiformálta, megteremtette pincehely képzeletbeli Az elnökhelyettes címerét, amelynek pajzsában lúdtoll látható s nagy árkuspapír, a Zalán futása — „Régi dicsőségünk, hol késel... — első sorával. Vörösmarty ébresztése, irodalmi emlékek felszítása után az intézmények közül, amelyek a költő nevét viselik, a pincehelyi, hatezer holdas, Vörösmarty Termelőszövetkezetet választottuk ki, hiszen egy szövetkezet történetében a falu sorsa is tükröződik, s a falu sorsában az emberek élete, s mi volna fontosabb, mint az, hogyan élnek, küzdenek, álmodoznak, bajlódnak és győznek az emberek a távoli tolnai Pincehelyen? S „győznek”-e vajon, ha úgy értelmezzük ezt a győzelmet, mint a jobb élet kivívásának diadalát. Nem tiszta lapokba, hanem véres lapokba ütköztünk, mikor felnyitottuk, fellapoztuk a termelőszövetkezet megíratlan ánnáleszét. Együtt lapoztuk ezt a képzeletbeli kódexet a tanácselnökkel és a szövetkezet elnökhelyettesével. A történetből először az tűnt fel, hogy nehéz dolog Pincehelyen pincehelyi szövetkezeti elnököt választani. A legtöbb alkalommal más vidékről hívtak vezetőt. — Miért? — kérdem Dolgos elnökhelyettestől. — Mert a helybeli származású ember nehezebben parancsol a helybeli embereknek, s a helybeli emberek nehezebben viselik el az utasítást, ha idevalósi ember adja ki. Ahhoz másnak, többnek, kívülállónak, „idegennek”, más tájról érkezőnek kell lenni, hogy elfogadjuk az utasítást. Ez bármilyen suta, de így van. Legalább Pincehelyen így. Ezen az áldott, zengő, gazdag, termő vidéken rosszul működtek a szövetkezetek; acsarkodás, kevés munka, civakodás, mérleghiány, sűrű elnökcsere, nem fogytak ki azokból a gondokból, amelyeket az emberek tulajdon fejükre zúdítottak. Két szövetkezet működött a faluban, a Haladás 1956 sűrű napjaiban feloszlott, szétfutott, a Rákóczi megmaradt és Vörösmarty Termelőszövetkezet néven, Kovács Tibor agronómus elnöklete mellett dolgozott, de olyan rosszul, olyan kedvetlenül, hogy 1960-ban 1 millió 300 ezer forintos mérleghiányuk volt. Magyarán: ráfizettek e gazdag földre. Magyarán: a munkáért nem kaptak semmit, hanem még fizetni kellett volna azért, hogy dolgoztak. Ilyen körülmények között hívták meg a „járás”-tói Szügyi Eleket elnöknek, hozza rendbe a széthulló, rossz-Feltttrt ugar I kedvű, ráfizetéses Vörösmarty Termelőszövetkezetet. Mielőtt Szügyi megkezdhette volna a fejlődésnek induló szövetkezet felvirágoztatását, egy emberölési kísérlet vérezte be a szövetkezet történetének lapjait. Hérincs István, > a szövetkezet úgynevezet gyalogmunkása, 1965. május 17-én este tíz órakor lakásának ablakán keresztül fejbe lőtte az ágyában fekvő Szügyi Elek 46 éves szövetkezeti elnököt. A tettet a lakásán rejtegetett, s engedély nélkül tartott pisztollyal követte el. Az emberölési kísérlet indító forrása a bosszú volt. Hérincs vélt sérelmei miatt akart embert ölni: a többi közt azért, mert a szövetkezeti közgyűlés csak 800 négyszögöl háztáji földet juttatott neki, ő egy holdat követelt, s úgy gondolta, hogy a közgyűlést az elnök befolyásolta, ezért kapott csak 800 négyszögölet. Az elnök tíz napig eszméletlenül feküdt. Egyik szemét elvesztette, s koponyája súlyosan megsérült. Lassú felépülése után nyugdíjba ment, a támadó Hérincset pedig jogerősen tizenöt esztendős szabadságvesztésre ítélték. A következő esztendeig, 1966-ig, elnök nélkül maradt a termelőszövetkezet. Meg volt bolydulva a falu, véres árnyék terült rá, s az emberekre. Ebben az esztendőben, 1966-ban, megint más tájról hoztak és hívtak meg elnököt. Palóc Tamás sárbogárdi főagronómusért küldöttség ment, kérték, vállalja el a kis falu szövetkezetének a vezetését. Palóc elvállalta s francia feleségével és két gyermekével Pincehelyre költözött. Elég szokatlan, talán egyedülálló a mi szövetkezeteink históriájában, hogy egy termelőszövetkezeti elnöknek francia felesége legyen. A francia feleség jól megtanult magyarul s két szép gyermekével, érettségiző fiával és gimnazista lányával is magyarul beszél. A két gyermeknek, ez a rendkívüli, az „apanyelve" a magyar, mert magyar anyanyelvűket édesapjuktól sajátították el. A napjainkig terjedő nehéz három év alatt a Vörösmarty Termelőszövetkezet mérlege egyensúlyba került, a munkaegységek helyett bevezették a garanciális fizetést, s a fizetés 80 százalékát év közben, még a zárszámadás előtt kiadják, és készpénzben adják ki. A termelőszövetkezeti tagok elérték a kétezer forintos havi átlagjövedelmet és Pincehely népe végre olyan anyagi színvonalon él, amilyen színvonalon élhetett volna már tíz évvel ezelőtt is. Ha esztendőkön át nem az acsarkodás, széthúzás, visszavonás íratta volna a szövetkezeti krónika borús és véres lapjait. Ruffy Péter 13
