Magyar Hírek, 1969 (22. évfolyam, 1-26. szám)
1969-05-17 / 10. szám
✓ Szalay Marika (Novotta Ferenc felv.) A délutáni napsütés elindul a János-hegy fölött, átszáll a Rózsadombon, a Margitszigeten, a Szent István parkon, és megérkezik egy szélesre tárt ablakba: alighanem udvarolni jött. Az ablak mögött ugyanis sudár, szép arcú, alig tizenkilenc esztendős lány áll és fest. A háromlábú állványon a vászon, és a vásznon már félig készen a kép: egy másik sudár, szép arcú, alig tizenkilenc esztendős lány portréja. S maga, a modell is, ott ül a napfényben, hogy aki megörökíti, jól láthassa minden vonását. Már aztán, hogy a napsugár kettőjük közül melyiknek udvarol, netán mind a kettőnek, ez az ő dolga. A két lány nem őt, hanem egymást figyeli, hogyan fest az egyik, hogyan nézi őt a másik. A két lány unokatestvér. Akinek a kezében az ecset, az festőnövendék, akit az ecset fest, az technikumba jár. Ide, a duna-parti lakásba az utóbbi Egerből érkezett, az előbbi pedig New Yorkból. De ezt meg kell magyarázni. — Argentínában születtem, Buenos Airesben, de szüleimmel már tízéves korom óta New Yorkban élek... (így kezdi, Szalay Marika, kicsit elfogódottan, hiszen élete első interjúja; kicsit rapszodikusan, hiszen fiatal és lány; kicsit érzelmesen, hiszen művésznek készül). 1966-ban jöttem először Magyarországra, anyukával... Ügy éreztem, hazajöttem, pedig még sohasem jártam itt. Aztán tavaly apámmal újra eljöttünk, és akkor még jobban tetszett: de jó lenne itt élni, mondtam. Apám megkérdezte: szeretnél ide járni főiskolára? — Persze, nem mondtam, én már kétéves korom óta rajzolok, hamarabb kezdtem rajzolni, mint beszélni. Apám grafikusművész, itt Budapesten végezte el a főiskolát... Nem ellenezte, hogy én is művész legyek, de nem is tanított különösebben. Amikor nekem úgy megtetszett itt, mint mondtam, mindjárt megkérdezte, hogy lenne-e kedvem hozzá, a Képzőművészeti Főiskolára beiratkozni? ... Anyukám aggódott, hiszen ilyen sokáig és ilyen távol, még sosem voltunk egymástól. De aztán beleegyezett. Lakhattam volna kollégiumban, de Bandi bácsiék, akiké ez a lakás, olyan régi ismerősök, szinte rokonok. Így aztán nem vagyok idegenben, különösen, hogy most az unokatestvérem is itt lakik ... Apám érdeklődött a módjáról, s kiderült, hogy megfelelő tandíj ellenében be lehet iratkozni a magyar főiskolákra, egyetemekre. Lelevelezték a dolgot, és most itt vagyok. Tanárképzőre nem járok, csak művészképzőre, de a szakmai képzés igazán kitűnő és itt többféle művészeti irányzatot is elfogadnak, nemcsak az absztraktot. Én meg inkább a realizmus felé hajlok, s ahhoz itt olyan nagyszerű művészt találtam mesteremnek, mint Bernáth Aurél, aki a vezető tanárom. Nagyon jó ember és nagyon szigorú... Amikor bírál, berzenkedem, de amikor korrigál, mindig belátom, hogy neki van igaza. Az első munkámra azt mondta, hogy „vasárnapi fénykép”, és én nagyon elszon... tyolodtam... Jaj, a ty-betű még nehezen megy, nincs se a spanyolban, se az angolban... De akkor is csak a mesternek volt igaza ... — őszintén szólva, az első időben sokat lógtam, keveset dolgoztam. Nekem kint nem volt nagy baráti köröm, itt meg mindjárt lett a kollégákból, növendékekből. Ez eleinte nagyon szokatlan volt, de nagyon is jó. Jártunk mindenfelé, moziba, színházba, táncolni. .. Aztán éppen ők figyelmeztettek, hogy most már jó lesz dolgozni is ... Nekik is igazuk volt. Az eredmény már mutatkozik: rajzok, képek a szobában mindenféle, portrék, vázlatok, feladat szerint. Most az unokatestvér komoly, szép arca, aprólékos, finom munkával. A kéz, amely festi, értően mozog, s hogy később mivé lesz, merre, hogyan alakul, fejlődik, találgatni is korai volna. Ahhoz még sok munka, érés kell. Szalay Marika egy esztendőre jött, s már tudja: végigjárja valamennyit, hogy művész lehessen. Tanul ott, ahol apja tanult, s ahonnan annyi magyar művész indult el a világhír és megbecsülés felé. Mi mást is kívánhatunk magunk is neki, mint ugyanezt? A napsugár laposat pislog hozzá, nyilván egyetértésül, aztán elbújik mára a kilátó mögött. Az árnyékban hirtelen szél támad, és behozza a hársfák illatát a Margitszigetről. Most virágoznak. B. P. Magyar művészek Ausztriában Két színházi estén két magyar színház együttesével ismerkedhettek meg ausztriai honfitársaink. Március 15-én a bécsi kolónia részére a Győri Kisfaludi Színház mutatta be a Marira grófnő című operettet. Az új Burgenlandi Magyar Kultúregyesület meghívására Oberwartban az Állami Déryné Színház a János vitéz című daljátékot adta elő. A bécsi kolónia március 15-i rendezvénye nagyszerűen sikerült, telt ház köszöntötte a győri művészeket. A közönség vastapssal ünnepelte az előadást. A műsor előtt Friedrich Schlupek úr, a Bécsi Magyar Kultúregyesület titkára méltatta a március 15-i ünnep jelentőségét, majd az egyik tag elszavalta a Talpra magyart. A burgenlandi magyar egyesület előtt ugyancsak március 15-én mutatkozott be a Déryné Színház. Ennek az előadásnak külön érdekessége, hogy Burgenlandban 1920 óta ez volt az első magyar nyelvű színházi rendezvény. Az előadást Oberwartban a református egyházközség kultúrtermében tartották. A Déryné Színház művészei két alkalommal mutatták be a János vitézt. A délutáni előadást főleg diákok és tanítók nézték meg. Az esti előadáson az egyesület vezetőin és tagságán kívül a város és a környék magyarlakta falvainak vezető tisztviselői is megjelentek, valamint több ausztriai református, katolikus és evangélikus egyházi személy. Ott volt Ernst Tölly úr, járási tanfelügyelő, aki a magyar nyelv oktatását bevezettette a burgenlandi iskolákban. Jelenet a Déryné Színház előadásából: János vitéz Iván József, a francia király Hollóssy Pál, a francia királylány Szatmári Olga „Oda is veled megyek!*' — Leonin lerúgta csizmáját, bekecsét, és a lék szűk nyílásán át barátja után ugrott. Az őrtanyáról odarohanó kozákok tágrameredt szemmel bámulták, amit az idegen társáért tett. „Füst a távolban!” — Az élen nyargaló Ödön Örömkiáltását nagy csobbanás követte, s a fiatalember eltűnt Ramiroff szeme elől. Még néhányszor megvillantak a kardok, aztán vége lett a fegyvercsattogásnak. Baradlay Richárd tisztelgésre emelte a kardját és búcsút vett barátjától, Pallwitz Ottó dragonyos őrnagytól^ Mi szél hozott erre? Hiába lakunk mindketten Bécs városában, oly ritkán látlak, mintha más-más világtájon élnénk jött anyánktól. Olvasd!” — szólt Rlchárdj 1 6
