Magyar Hírek, 1969 (22. évfolyam, 1-26. szám)
1969-05-17 / 10. szám
PÁSZTOR ÁRPÁD Ggy éj mcK eesporibciH 1909 Kísérő sorok Pásztor Árpád árnyához T7' érem, Pásztor úr, bocsássa meg hajdani legifjabb XV szerkesztőségi kollégájának, hogy ilyen rémesen meghúzta a riportját: nem maradt belőle a fele sem, de tetszik tudni, hogy’ van ez. Remélem, nem haragszik, hisz’ tudja, mennyire tiszteltem. Pedig én már csak élete utóján ismertem meg személyesen, utolsó éveiben, amikor halálos betegen is bejárt a szerkesztőségbe. Olyan betegsége volt, hogy csak egészen lassan járt, merev mozgással, a fejét is alig forgatta. Bejött a szobába, s most már megmondhatom, dermesztő látvány volt a még mindig hatalmas, atléta termetével, amint leereszkedett a székre, súlyosan, mint a gólem, a lassított film méltóságnak látszó tragikumával, úgy húzta maga elé tétován a papirost. De ezt a riportot még az ifjú Pásztor Árpád írta, a fekete bajszú, villogó szemű atléta, aki a világjáró magyar nagyriportázst azzal az útjával teremtette meg, azokkal a riportjaival, melyeknek könyvbe gyűjtve Budapesttől a föld körül Budapestig lett a címűk. Most vettem elő újra a könyvet, abból való ez is. Benne van a cári Oroszország, ahogy végigment rajta Pásztor úr Varsótól Vlagyivosztokig, a Tolsztoj-interjú Jasznaja Poljanában, Volga-parti lebujokban tüllszoknyás, boldogtalan honfitársnőink, a vengerkák, régi, lovas burjátjaival a Bajkál-tó és a szinte még Strogofj Mihály-féle kalandosságú transzszibériai vasút, az Uszszuri és az Amur, aztán Port Arthur, a csuzimai tengerszoros, utána Tokió, a végén San Franciskó, New York, a bányásztelepek és a gyárvárosok, az egész, irdatlan Amerika. Irodalmunknak, újságírásunknak nincs több ilyen dokumentuma: egyetlen e nemben. S tudom azt is, újra elolvasván újra tudom, hogy enélkül az út nélkül Pásztor úr nemcsak a Vengerkákat nem állította volna színpadra, de nem lett volna belőle pár év múlva a magyar irodalom, sőt a világirodalom első Lenin-ódájának költője, Walt Whitman verseinek fordítója sem. Azzal a szemmel tetszett a nagyvilágot is látni, s megírni is azzal a kézzel, amely a régi Múzeum-kert gyönyörű pesti képét és Vajda János száz irodalomtörténeti dolgozattal felérő életregényét hagyta ránk. Attól hiteles ez is, az is. S mert úttörője s klasszikusa tetszik lenni annak a témakörnek, amellyel ez a lap, a Magyar Hírek foglalkozik, hát hadd álljon itt legalább ez a jól meghúzott, de semmi lényegest nem nélkülöző cikke. Alighanem kedvére való, hogy lám, nem gazdátlan már az a funkció, amit lépten-nyomon hiányolni tetszett: hogy lám, törődünk már véreinkkel odakünn. Rónai Mihály András A magyar burdosházakat keresem. Mindig és mindenütt ott húzódnak meg a gyárak tövében, apró deszkaházikók, feketék és füstösek. Ezek rendszerint valamelyik gyári alkalmazottéi, zúgbankáréi, vagy olyan emberéi, akivel okvetlenül dolga van a bevándorlott idegennek. Ez a hunky, a bevándorolt magyarok, olaszok, tanyája s minden utcasaroknak megvan a maga nemzetisége. Kopott ruhában, régi, vedlett, fekete puha kalapban járom sorra a piszkos kis utcákat.. Megkérdezem egy szembejövő munkástól: — Nem tudja, hol laknak a magyarok? — No, no! — feleli fejét rázva. — Én orosz vagyok. De mellettem felfigyel egy kilenc-tízéves kislány és angolul megszólal: — A magyarokat keresi? Jöjjön, megmutatom. — Talán te is magyar vagy? — kérdem tőle. Rámnéz és mosolyogva mondja: — Yes! Mattyar vagyok. — Hol születtél ? — kérdem tovább. — Hajdúböszörményben — feleli, aztán hirtelen megint angolra csap át. — Nem tudok már magyarul, amerikai iskolába járok. Itt akármelyik házba megy be, mindenütt magyarok laknak. Megy tovább. A kis magyar lány, akiből sohasem lesz magyar asszony. Velem szembe már magyarok jönnek. Három húsz-huszonöt éves lány. — Ma ugyancsak korán lefekszem! — mondja az egyik. — Súr! — hagyja rá a másik. Én is fáradt vagyok. — Engedelmet — szólítom meg őket —, melyik burdosházban kaphatok itt éjjelre szállást? — Huszonöt centért mindenütt. Ide is bemehet — és egy ajtóra mutat. Kopogok, belépek: — Kaphatnék itt szállást? — Víkre, vagy csak nájtra? — kérdi az asszony. — Nem tudom. Attól függ, milyen értesítést kapok Pittsburgból. Állásügyben. — Hát. miforma az úr? — kérdi. Erős csípőjű, hangos, nem ijedős teremtés. — Pincér vagyok — felelem. — Itt ugyan pincér nem kell — szólal meg a férfi, göthös, vékony ember, aki (első pillanatra meglátszik) inkább cseléd a házban, mint férj. — Hát, ha más nem akad, bemegyek a gyárba — folytatom. — Az is bajos, a fele áll — mondja erre az asszony. — A mi embereink is alig dolgoznak tizennégyet egy hónapban. Olyan rossz világ kezdődik, mint 907-ben. Hát jöjjön, adok egy ágyat. Húsz cent egy éjszakára. Széles, rengő testtel megy előttem fel a lépcsőn. — Ez lesz a maga ágya — és a sarokágyra mutatott. — De hiszen abban alszik valaki. — Igen, a hatórás. Mindjái't felkel, megy a gyárba. Akkor lefekhetik a helyére. Allrájt? Leballagunk. Pár perc múlva jön le a hatórás, kezet ad, leül a leveshez. — Mikor jött? — kérdezi tőlem. — Három hete. Mit gondol, kapok munkát? — Nehezen, nehezen — mondja. — Rossz a biznisz most. A múlt héten be se gyújtottak a funeszbe. Napok óta lógnak az emberek a gyár előtt, senki se kell. — Maga hol dolgozik? — kérdem. — A pájpba. — Felkel és egy „jójcakát” mormogással megy a csőgyárba. — Mosogass el! — int az asszony a férjének. A göthös szó nélkül a vízvezetékhez megy s lemossa a tányért, kanalat, villát, örül, hogy él, hogy tartják. — Mióta élnek itt kinn? — kérdem, hogy valamit kérdjek. — Tíz éve — mondja az asszony. — És haza többé nem mennek? — Dehogynem! Május negyvenedikén! — és felnevet, hogy a hasa is reng belé. Szállingóznak le a burdosok az emeletről. Ing nélkül, mosakodni jöttek. Keresnek dollár hetvenöt centet egy napra. Abból itt elfizetnek két dollár ötvenet egy hétre és külön a mosást. Kérdik, ki vagyok, mondom Pongrácz Alajos. — Mit gondolnak, kapok munkát? — Tudja isten, ha csak úgy nem, mint a Kis Rafael. — Mi történt a Kis Rafaellal? — Tegnapelőtt vágták le a lábát a kórházban. Csak nemrég jött hazulról és New Yorkban egy ágens munkát adott. Vasútra ültek, meg sem álltak odáig. Este mennének munkába, azt mondják, nem lehet. Sztrájk van, s ha odamennek, lelövik őket a sztrájkolók. Kis Rafael mégis kiment. Golyót eresztettek a lábába. Így lehet itt munkát kapni. Elborzadtam. Mi mindenre nem használják itt a mi szerencsétlen fiainkat. Tudtukon kívül sztrájktörőnek viszik őket. Angolul nem tudnak, útba nem igazítja őket senki, jönnek, mint a barmok a vágóhídra. És ha vége a sztrájknak, kidobják őket, ott nem maradhatnak, mehetnek tovább, más államba. A miszisz főzte a vacsorát. A férj nem is számít a burdosházban. Itt a burdosné az uralkodó és a legrégibb ottlakó burdos a parancsoló. Az asszony mindenkivel tegeződött, úgy látszik egy furcsa családi élet fejlődik ki egy-egy ilyen burdosházban, ahol a burdos mindent megtalál, lakást, ételt, asszonyt. Nem tudom, másutt is így van-e, de a magyaroknál biztosan. Igen gyakori a verekedés a burdosházakban, csak a múlt héten lőttek agyon egy magyar burdosgazdát. — Akar maga is vacsorát? Tíz cent — szólt oda nekem az asszony. Ezt csinálta a híres „magyar vendégszeretetből” Amerika. A munkások beszélgettek, egy ájris fórmant szidtak, aki folyton beléjük köt és kínozza őket. — Talán kevés a két dollár, amit pédé (pay day) után adunk neki — mondta az egyik. (Tehát a munkásnak vesztegetnie kell a fórmant, hogy megtartsák.) — Ezen a héten úgyis csak hármat dolgozunk. Egyik nap van munka, másik nap nincs. Akkor itthon dögölhetünk. Az óhazában azt hiszik, hogy itt a pénz az utcán nő. Keservesen meghúznak azért minket. Jobb nekem otthon a sült krumpli, mint itt a hús. — Hát akkor mért nem megy vissza? — Mert ott még krumplira sem telik. — Nem lehet ám hazamenni — mondja a másik —, mi mind sor előtt jöttünk ki, nem akarok három évig raboskodni. — Hát akkor sohase mehetnek vissza... — Tudja isten. Ha meghal Ferenc Jóska, az új császár majd csak ad kegyelmet. Eltelt a nap, este lefeküdtem a kis fekete falu füstös burdosházban, a Monongahela partján. Reggel Neuhaus Péter, egy szepesi szász vett gondozás alá és vitt a gyárhoz. — Maga maradjon itt — mondta egy vashíd előtt. — Ha van munka, majd kijön a fórman és behívja. Kijön és a vállára teszi a kezét. Isten vele. Nyár (Vámos László felv.) (5 C~jf emiez Qiaka AZ ŰRKUTATÁSI BIZOTTSÁQ CSOPORTVEZETŐJE Dr. Ferencz Csaba RIPORTER: Mikor és hol végzett? FERENCZ CSABA: 1964-ben a Budapesti Műszaki Egyetem villamosmérnöki karának híradástechnikai szakán. RIPORTER: Mikor és milyen eredménnyel doktorált? FERENCZ CSABA: 1967 tavaszán Summa cum laude minősítéssel védtem meg a disszertációmat. összes eredményeim alapján az Elnöki Tanács engedélyezte a sub auspiciis kitüntetéses avatásomat 1968 októberében. RIPORTER: Eddigi publikációi? FERENCZ CSABA: Itthon a híradástechnikai és egyetemi szaklapokban a műhold-megfigyelés és az elektromágnes hullámterjedés témaköréből jelentek meg közleményeim. Külföldön pedig a szocialista országok műhold megfigyelési együttműködésének konferenciáin elhangzott előadásaimat publikáltam. RIPORTER: Hallottam az űrkutató csoportról, amelyet ön vezet. Megkérem, beszéljen a csoport szakmai és társadalmi jelentőségéről. FERENCZ CSABA: Ez a csoport az űrkutatás néhány műszaki, geodéziai és geofizikai kérdésével foglalkozik. Ezeken a területeken már néhány nemzetközileg is értékelhető eredményt mutatott fel. A szakmai célokat igyekszünk úgy megválasztani, hogy az eredményeknek legalább egy része gyakorlati hasznosításra kerülhessen. A csoport érdekessége, hogy alapjában társadalmi munkára épül a kutatás. Ez nem előny vagy érdem, hanem adottság. Ha nem így csinálnánk, abba kellene hagyni. Az egyetemi oktatásban jó képességükkel kiváló hallgatóknak lehetőséget tudunk adni elméleti és gyakorlati továbbképzésükhöz. RIPORTER: Milyen kutatási témákkal foglalkozik a csoport? FERENCZ CSABA: Egy évvel a rádiós műhold-megfigyelés megindítása után, 1966 nyarán megoldottuk a meteorológiai műholdak felhőfényképeinek vételét magyar berendezéssel. Tapasztalatainkat felhasználva, hasonló rendszert helyezett üzembe a Meteorológiai Intézet is. Különleges, nagyérzékenységű rádióvételi módszerekkel is foglalkozunk a csoportban. Az elméleti kutatók számára nagyon érdekesek a kifejezetten gyakorlati eredményeket produkáló műhold geodéziai vizsgálatok. Vagyis két, egymástól messzefekvő földi pont távolságát műhold segítségével sokkal pontosabban tudjuk meghatározni, mintha a Föld felszínén, kis szakaszokban mérnénk. Ilyen módon ugyanis az egyes mérések kisebb hibái jelentős eltéréssé növekedhetnek. A műhold geodéziai módszernek nagy jelentősége van az egyes országok csatlakozó határainak összemérésénél, földrésznyi területek feltérképezésénél és a földrészek egymáshoz viszonyított mozgásának vizsgálatánál. E téren együttműködünk a magyar geodéziai szolgálattal. Ezenkívül jégverés elhárító rakéta fejlesztésével is foglalkozunk. RIPORTER: A csoport átlag életkora? FERENCZ CSABA: Tizenkilenc éves a legfiatalabb és huszonnyolc éves a legidősebb tag. RIPORTER: Szolgál-e valami tanulsággal kutató csoportjuk működése a tudományszervezéssel kapcsolatban? FERENCZ CSABA: Hogy milyen általános tapasztalatokkal szolgál, annak eldöntésére nem vállalkoznék. De néhány érdekes tapasztalatról beszámolhatok. Az egyik: ha szigorú követelményekkel kerülnek szembe egyébként azonos képességű emberek, a küzdőképesek mellől a kényelmesebb életmódra vagy kisebb hatásfokra beállott emberek hamarosan lemorzsolódnak. A második érdekesség, hogy a csapat-munka elejét veszi az azonos témán dolgozók szakmai féltékenységének. Ugyanis az emberek rájönnek a gyors információcsere előnyeire, maguk is sok új információt kapnak, így kevesebb tévedéssel gyorsabban haladhatnak. RIPORTER: Véleménye szerint létezik-e és ha igen, hogyan nyilvánul meg az ön szakterületén a nemzedékek ellentéte? FERENCZ CSABA: Ha csak röviden akarnék válaszolni, azt mondanám, hogy nemzedéki probléma valójában nincs. Szerintem valami egészen más tényezőnek a vetülete, amit nemzedéki problémaként emlegetnek. A szellemi frisseség és az egyes területek feletti távlati áttekintő és rendszerező készség megléte vagy hiánya dönti el, hogy valaki „fiatalnak” vagy „öregnek” tekinthető-e. Sok olyan, idős szakemberrel találkoztam, akik a tudománynak nemcsak tanítással, hanem közvetlen eredményekkel is nagy szolgálatára voltak és vannak. Ugyanakkor a fiatalok között is találkoztam olyanokkal, akik képtelenek voltak egy-egy új eredmény jelentőségét felismerni. Természetesen biológiai adottságokból következik bizonyos statisztikai megoszlás. Ezt figyelembe kell venni. Különben érdekes volt Kármán Tódorral, a világhírű magyar rakétaszakemberrel való találkozásom, amikor nem sokkal halála előtt itthon járt. Megkérdeztük a nyolcvan év feletti tudóst, mivel foglalkozik jelenleg? Azt felelte, hogy az óriásrakéták egyik időszerű problémájának megoldásán dolgozik. Elmondta, hogy gondolati frisseségének megőrzésében sokat köszönhet annak, hogy soha nem horgonyzott le egyetlen kérdéscsoportnál. Ha új feladatok adódtak, akkor újra tanulni kéz dett, majd hozzálátott a feladatok megoldásához. RIPORTER: A kontroll és az önkontroll jelentősége a tudományban? FERENCZ CSABA: Nagyon fontos. Enélkül előrehaladni vagy kutatást irányítani lehetetlen. Nagyon sokat segít az önkontroll kialakításában az őszinte érintkezési mód a kutatócsoportunkban. Természetes követelmény, hogy a csoporton belül jól működjön a kontroll, mert csak így lehet elkerülni a gáncsoskodást és sértődöttséget. Például egyik beszámolóm alkalmával, miután egy állításomat felírtam a táblára, felállt az egyik III. éves diák és azt mondta: bebizonyítja, hogy nincs igazam. Bebizonyította. Ez számomra segítség volt. Ezt a hibát nem vettem észre és valószínűleg nem is vettem volna észre később se. Ilyesmitől megsértődni — értelmetlenség. Ez a szellem és gyakorlat d korszerű tudományos munka egyik alapfeltétele. Enélkül nagyokat tévedhet mindenki és hosszú ideig haladhat tévúton. RIPORTER: Köszönöm a figyelmét és az idejét. Salamon Pál Neuhaus Péter ólábával átballagott a hídon, én meg körülnéztem. Már többen voltunk. Nyolc magyar, hat tót, három orosz zsidó, két ájris, egy görög várta a jó szerencsét. A magyarokkal elbeszélgettem. Lesz-e munka? — Tudja isten. Már hetedik napja várunk és nincs. Felettük a hazulról hozott pénzünket, kegyelemből tart csak a burdosasszony. A sógorom benn dolgozik, az beszélt a formánnál. — Hová való? — Biharba. — Mért jött ki? — A sógorom küldött hajójegyet. Künn van már a fél családunk. Itt meg Ohióban. Hideg decemberi reggel, topogva áll egy helyben a társaság. Egészen kivilágosodott már, gyerekek mentek iskolába, magyar gyerekek amerikai iskolába. Kihallatszott az acélfűrész szikrázó sírása és a parton húsz, huszonkét újabb áldozat várta a munkát. — Aligha lesz ma valami — mondogatták a magyarok. De úgy nyolc vagy kilenc óra tájt megjelent egy szvetteres, borotvált képű ember a hídon. Lassú léptekkel odajött hozzánk. Éppen a magyar csoporthoz. A mutatóujját háromszor megbólintgatta és három ember, közte a bihari magyar is, utána indult az ígéret földjére, a gyárba. A többiek irigyen, szomorú pillantással néztek utánuk.
