Magyar Hírek, 1969 (22. évfolyam, 1-26. szám)

1969-05-17 / 10. szám

AZ INTEGRÁCIÓ FELÉ

A KGST rendkívüli moszkvai ülésszaka után

A politikai mozgalmasságban egyáltalán nem szűkölködő közelmúltnak is egyik legjelentősebb eseménye volt a Kölcsönös Gazdasági Segítség Tanácsának rendkívüli ülésszaka. Hazánkat a tanácskozáson Kádár János vezetésével magas szintű küldöttség képviselte. A nemzeti közvélemény élénk érdeklődéssel figyelte, milyen döntéseket hoznak Moszkvában. Élénk érdeklődéssel, mondottak, s e kifejezés ebben az esetben egyáltalán nem valami politikai frázis. A magyar közgondolkodás ugyanis az utóbbi másfél-két esztendőben érezhető módon átformálódott és a közgazdasági problémák felé fordult. Az életünket erősen befolyásoló, a gazdasági mechanizmus új útjaira vezető reformpolitikánknak köszönhető e változás, amelynek előkészítésében százezrek vettek részt, valóra váltása pedig a dolgozó milliók értő és egyetértő munkájától függ. A közgazdaság problematikája megszűnt tehát csupán egy szűk szakgárda gondja lenni, a közgazdasági összefüggések megértésének vágya mondhatni, általánossá vált, o közgazdaság a nemzeti érdeklődés homlokterébe került.

Érthető és természetes tehát, ha a szocialista országok gazdasági együttműködésének kérdései is nagy érdeklődést váltanak ki hazánkban. E problematikának számos összefüggését már jóval a moszkvai tanácskozás előtt ismerte a magyar közvélemény. A szak- és napisajtó cikkei részletesen tárgyalták a különböző KGST-országok gazdasági reformkezdeményezéseit. a fejlődés különböző fázisai miatt előtérbe került gondokat, és nagy figyelem, vita kísérte ama új gondolatokat, amelyeket a szocialista gazdasági integrációs folyamatról, a megoldás lehetőségeiről a párt koncepciójaként fejtett ki Nyers Rezső, a Magyar Szocialista Munkáspárt Politikai Bizottságának tagja, és amelyeket a Parlament is megvitatott. Ezek után talán érthető, hogy a magyar közvélemény a KGST-országok moszkvai rendkívüli ülésszakát sem tekintette valamiféle rutin-tanácskozásnak, hanem feleletet várt tőle számos kérdésre, az egyhangúlag elfogadott közlemény irányelveiben pedig az együttműködés magasabb szintű továbbfejlesztésének kulcsát látta.

A moszkvai tanácskozás megállapította, hogy a KGST-országokban tartósan megszilárdult a népgazdaság szocialista rendszere, amely korszerű anyagi-műszaki alapokon fejlődik. Mindez lehetővé tette a testvéri országok számára a gazdasági fejlettségük színvonalában jelentkező különbségek csökkentéséi. A KGST-tagországok gazdaságának gyors fejlődése azokon az erőfeszítéseken nyugszik, amelyeket minden egyes ország népe a saját nemzetgazdasága fejlesztése érdekében fejt ki, párosítva ezt a minden irányú együttműködéssel. Az együttműködés újólag is deklarált elvi alapjai: a szocialista internacionalizmus, a teljes egyenjogúság, a szuverenitás és a nemzeti érdekek tiszteletben tartása, a kölcsönös segítség. A moszkvai ülésszak kinyilvánította: szükségessé válik a gazdasági együttműködés jelenlegi formáinak és módszereinek tökéletesítése, újabb formák és módszerek felkutatása. Elhatározták: megkezdik a tagországok közötti gazdasági és műszaki tudományos együttműködés továbbfejlesztésére vonatkozó főbb irányelvek, konkrét intézkedések kidolgozását. Figyelmet fordítanak eközben arra, hogy tökéletesedjenek a népgazdasági tervek egyeztetési formái és módszerei. Az ülésszak nagy gonddal tárgyalta az egymás közti kereskedelem bővítésére, a valutáris és pénzügyi kapcsolatok, az államközi hitelek aktívabb kihasználására tett javaslatokat. Megegyeztek egy KGST beruházási bank létrehozásában, az egyes országok minisztériumai, vállalatai közötti együttműködés nagyarányú fejlesztésében, a hosszú lejáratú gazdasági kapcsolatok szerepének erősítésében, és hangsúlyozták a kölcsönös együttműködés fontosságát a világ egyéb országaival, függetlenül társadalmi rendszerüktől.

Mint látható, a moszkvai tanácskozás a KGST-országok magasabb fokú együttműködésének perspektíváját mutatta fel, megjelölve immár nem távoli célként a gazdasági integrációt is, de nem tagadva azt sem, hogy az integrációs folyamat elmélyítésének útjában ma még nem kevés az akadály. A KGST rendkívüli ülésszakát tehát nemcsak az eddigi eredményeket összegező tanácskozásként értékelhetjük, hanem az elmúlt korszak pozitív kritikájaként is, és úgy is, hogy feladta a leckét: miként tovább. Ez a lecke speciális feladatokat ró minden egyes szocialista országra, hiszen a különböző fejlettségű és mechanizmusában is eltérő vonásokat mutató egyes népgazdaságoknak döntéseik során figyelemmel kell lenniük a másikra. A gazdaságpolitika összehangolása lehetővé teszi — vallják a magyar közgazdászok —, hogy az integráció tagországai figyelembe vegyék egymás fejlődésének perspektíváit, számoljanak az együttműködés komplex hatásával, s hogy együttműködésük rendszerét a különféle területek és formák összehangolt komplexusaként alakítsák ki. Mindez — hangoztatják — természetesen nem jelent, nem jelenthet valamiféle közös nemzetek feletti tervezést, hanem a nemzeti tervezés marad a gazdasági fejlődés komplex mozgató ereje és előrelendítője. A magyar közgazdászok azt vallják; a kérdést, hogy a szocialista integráció végül is hová fejlődik, nemcsak célszerű, hanem bizonyos mértékig szükséges is ma még nyitva hagyni Egyébként az integrációk eddigi története is bizonyítja, hogy nem kötelező a részt vevő országok semmiféle uniformizálása. Talán nem érdektelen arról szólva, hogy merre, hogyan, miként tovább, a magyar közgazdasági vita egyik jelentős részvevőjének Sulyok Béla nyugalmazott pénzügyminiszter-helyettesnek a véleményét idézni arról, mit tűzhet ki reálisan, a részt vevő országok közös céljaként a szocialista országok integrációja, amikor a tervezés, a fejlesztés, a gazdaságpolitika egyeztetését akarja megvalósítani:

1. Mindenekelőtt egy olyan külkereskedelmi rendszert, amely abból indul ki, hogy az abban részt vevő szuverén országok fokozatosan egyre jobban megnyitják egymás előtt belső piacukat.

2. Olyan rendszert, amely minden részt vevő ország számára, ha ezt kedvezőnek látja, a kölcsönösség alapján lehetővé teszi az ipari, piaci, műszaki és tudományos együttműködést, a közös eredményekből való arányos részesedés mellett.

3. A közös beruházásoknak és közös érdekű vállalatok létrehozásának olyan lehetőségét, hogy a közös gyártásból származó előnyökből minden részt venni kívánó fél arányosan részesüljön.

4. Olyan rendszert, amelyben a kooperáció és a szakosítás minden lehetséges és kölcsönösen hasznosnak ítélt esetében a termelésről lemondó fél az áldozattal arányos kárpótlást kap.

5. Olyan valutáris és elszámolási rendszert, amely mindezt lehetségessé teszi.

6. Olyan bank- és hitelrendszert, amely a fejlesztés ütemét meggyorsítani képes, amely tekintettel van a gazdasági fejlettség fokában meglevő különbségekre és — különösképpen — előmozdítja a különbségek fokozatos felszámolását.

Az idézett vélemény, koncepció, csak egy a sok közül. Része annak a hatalmas közgazdasági vitának, amely ma a szocialista országokra jellemző, amely a magasabb rendű öszszefogás, a szocialista integráció érdekében a legjobb megoldást akarja választani. A magyar közgazdász ajánlotta eszközöket mintegy példaként akartuk felmutatni, jelezve, hogy ezek az eszközök milyen sokoldalúan figyelembe veszik az egyes országok sajátosságait, miközben az erőket egyesítik. Az integráció megsokszorozza az egyes országok lehetőségeit és versenyképessé teszi gazdaságukat a világpiacon, csökkenti tehát az elzárkózást is, és még hatékonyabb részévé formálja Európa, a világ gazdaságának a KGST-országok együttesét.

A feladat tehát nem könnyű, de megoldása történelmi szükségszerűség.

Az új kelenföldi lakótelep egyik szép részlete

(MTI felv.)

második régi barátom, Z. kocsin jött értem. Semmit nem változott, még a haja sem őszült meg, pedig egy híján húsz éve láttam utoljára. Most is az a kedves, vagány, bohémet mutató, de mindig komolyan dolgozó pesti pofa, akinek a szerkesztőségekben megismertem. De úgy látszik, ő „megtalálta" Amerikát, Űjranősült, felesége „természetesen magyar”, balett-táncosnő volt s most ebből élnek. „I had a gimmick", mondta s kezdte volna magyarázni a szót, de fölemeltem a mutatóujjamat: már két hete New Yorkban vagyok, mit gondol süketnéma lettem? örült, hogy én sem változtam, de sajnos meg kellett cáfolnom: csak az ő közelléte fiatalít viszsza nyelvezetemben is. A jó ötlet az volt, hogy nyári baletttábort nyitottak New Yorktól hatvan kilométerre a hegyek között. A fiúk és a lányok, főképpen lányok, vidám tábori életet élnek, nyaralnak, szórakoznak és közben Mrs. Z. balettra tanítja őket. Nagyon jól megy. Ha többen lennének, fióktáborokat is nyithatnának. Z. mint ifjúsági táborparancsnok: ezen nevetnem kellett, de csak félszívvel nevetett velem. „Itt dolgozni kell öregem, és ha az ember pénzt keres vele senki sem mulat rajta.”

Már a kocsiban azt mondta, kérdezés nélkül, hogy szereti New Yorkot. Mi rajta a szeretnivaló?

Megakadt. „Hogy lehet ezt kérdezni? Hát Pesten mi az?” Azután belátta, hogy ezt mégis érdemes megmagyarázni. Válaszait felírtam és idézőjel nélkül írom le újra, mert magamévá tettem őket.

— A világ közepe. Itt minden megvan. A legjobb színházak. A legjobb hangversenyek. A leggazdagabb könyvtárak. Ha megkeresed őket, a legjobb éttermek. Ha rájuk találsz, a legkedvesebb emberek. („De ez ne tévesszen meg téged”, teszem hozzá most már Z. szavait, a barátság mást jelent itt, mint otthon, inkább üzletbarátság, társasági barátság, nem az a... mi húsz éve nem láttuk egymást, de barátok vagyunk, érted?”) Van ennek az őrületnek, a rohanásnak, a tömkeleg-BOLDIZSÁR IVÁN:

Jfta.cpjumk közt

balett-tábor parancsnoka

nek valami varázsa. A statisztika szerint nyolcvannégy náció él itt. Mindenféle arcot, típust, jellemet, emberfajtát lehet itt látni. A melting pot, a múlt század végi, századfordulói nagy olvasztókemence már nem igaz. Ma már a bevándorlók és fiaik, néha még unokáik is arra büszkék, vagy arra is, amik voltak, ahonnan jöttek. Az emberek jók egymáshoz, ha bajbajutsz. Csak beteg ne légy. A betegtől félnek, ebben olyanok, mint a gyerekek vagy a primitív törzsek.

„Azt hallom, hogy otthon is jók az emberek. Igaz? Megszűnt a vasszívűség?"

Megszűnt.

„A fúrás is?”

Fúrás nélkül Pest nem Pest.

„Az a fontos, hogy hiteled legyen”, folytatta ő is, mint legtöbb beszélgetőtársam az első hetekben, az alapfokú amerikanológiát. „Van egy központi nyilvántartó szervük a bankoknak és a hitelező vállalatoknak. Ha valamit vásárolni akarsz, ott ellenőrzik, jól fizetsz-e. Ha gyakran elmaradsz a részletekkel, nem kapsz hitelt. Ha egyáltalán nem szerepelsz a nyilvántartásban, gyanús vagy."

Ezt már tudom. Ez a társadalom a pocsékolásra, tehát a hitelre épül. Az összefüggést most vettem észre, pedig kézenfekvő. „Mi nem álltunk be a pocsékolási kampányba, ezt otthon így mondanátok, nem?" Már nem. Z-n is, mint majdnem

minden emigránson megfigyelhető a filmesek „stop-effekt”-je. A film egy pillanatban megáll, de nem szakad el, hanem a szereplő mozdulata megmerevedik és ezt az állóképet vetíti a film néhány másodpercen át.

Amint megérkeztem hozzájuk, a fiatalasszony megkérdezte, nem akarok-e kezet mosni. Ez is az új amerikai folklór egy része. Akartam, mert ehhez az új népi szertartáshoz az is hozzátartozik, hogy nem szabad visszautasítani. A törülközőállványon láttam, hogy akarva akaratlan beálltak a pazarlási „kampányba”. Csak egy frottirtörülközőt láttam, a kád fölött, a mosdó mellett kétoldalt féltucat papírszalvéta. Az egyikbe beletöröltem a kezemet, azután visszaakasztottam a törülközőtartóra. Nem volt szívem eldobni. Mekkorát nevethetett a háziasszony, amikor meglátta!

Kézmosás után kitapasztaltam azt a telefonjátékot, amely felveszi az üzenetet, ha senki sincs otthon. Egy magnószalagra vett hang — ezúttal Z. barátom közli —, hogy ő csak gép, de mindent följegyez, szíveskedjenek lassan és tagoltan beszélni, a nevemet lebetűzi, köszönöm. Négyszáz dollárba került.

Huszadik emeleti ablakunkból a Harlem folyóra látni, a folyó kis hídjára — megvaaan! ez a másik Washington-hid, a keresztnév nélküli! —, o híd lábánál, félig már a folyóban autótemető. Volt ott vagy ötszáz autóhulla. Ahogyan a délutáni nap kissé ferdén rásütött a folyóra, megnövesztette az árnyékokat, megcsillogtatta a víz tükrét, ahogyan a távoli, már háztalan domboldalt kissé lilásan bevilágította, ahogyan a háttérben feltűntek a Manhattan tornyai: ebben sok volt a különös, a csak-amerikai szépség. Amikor pedig, a jó ebéd és egy kis otthonias szunyókálás után újra kocsiban ültünk és rákanyarodtunk a kétszer hatsávos West Side országúira, és az oszloplábú hidak fordulói, hurokjai, lóheréi, perecei, ringlispiljei között kanyarogtunk, ebben megint volt valami új, megkapó és lenyűgöző. (Zsebmagnómból ezt hallom még viszsza hozzá: Élni nem szeretnék itt.)

3