Magyar Hírek, 1969 (22. évfolyam, 1-26. szám)
1969-04-30 / 9. szám
-M *i M V 1ÍE-HÁCS I. AN JÄRTAM — Mikor halt meg1? — 1938-ban. Rákos betegsége volt. — És addig? Miért nem jött haza? — Az első háború után sok dollárt küldött. Törődött a családjával. Szerette a gyerekeit. Így tudtam venni földet, házat. Tizenkét holdat vettem, felesben kiadtam művelésre és attól fogva már jobban éltünk. De volt úgy, hogy a gyerekeimet a hátamon hordtam az iskolába, mert cipőjük nem volt. Az uram mindig azt irta, még egy kicsit, még egy kicsit kitart. Mindig többet akart, aztán végül U ott halt meg, idegen földön. — Talán neki az a föld már nem volt annyira idegen. — Ml úgy éreztük itt. Messze volt tőlünk. Egyik gyermeke jem emlékezik rá, senkinek sem maradt meg az emlékezetében. — A fiával, aki Amerikában született, mi történt1 — Meghalt a második háborúban a fronton. Kolozsvárról kaptam róla utoljára hírt, nem tudom hol nyugszik. Derék, szép ember volt az én fiam. — És a lányai? — A lányaim jól mentek férjhez. Vannak unokáim és dédunokáim. Az egyik dédunokám, a fiú most Lengyelországvan van, ösztöndíjjal tanul. — És mi lett a tizenkét hold földdel, amire a férje küldte a pénzt Amerikából? — Az a termelőszövetkezetben van. Járadékot kapok érte, pénzt is a háztáji föld termését. Abból élek. Másom nincs. — Ez az a ház, amit akkor vett a dollárokért? — Ez az. A ház apró, vert vályogfalú, földbe süppedt. Egy parányi konyha, egy parányi szoba. Lapos kert virágokkal. Hátrább néhány gyümölcsfa áll. A ház a templom árnyékában épült, szinte hozzátapad a falához. — Milyen élet volt ez. Így, egyedül? — Nehéz volt. Semmi volt. De a gyerekeinkért meg kellett tennünk a távollétet, más választásunk nem volt. — Történik-e az, hogy gondolatában újra ott jár Amerikában? — Sohasem történik. Hosszú idő telt el, az ember a mélyére se lát. — Most öregségére egyedül maradt? — A húgommal élünk ebben a házban. Hívtak a lányomék, de hát a húgom miatt nem mehetek. Ügy született 6, hogy béna az egyik fele, segítség nélkül nem. élhet. Ha elesik, többé nem tud felkelni egyedül. Olyan, mint a hátára fordított bogár. Így hát vele maradtam. — Jó szívvel gondol a férjére, aki sohasem jött vissza Amerikából? — Jó szívvel gondolok rá. Hiszen miattunk maradt ott az én uram, életet akart nekünk. — És élet volt az? A szőlőhegy — Mindenkinek a magáét kell élni. Én beletörődve fogadtam mindent, az volt a sorsom. Most vénségemre azért csak megvagyok. Csirkéket nevelek, elüldögélek kint a kertben, ha süt a nap. Azt szeretem legjobban, ha az arcomat éri a napfény, megmelegszem tőle és olyankor semmire sem gondolok. Kristóf Attila HACSI QYEREKEK A legendás hácsi birtokvásárra emlékező s az Amerikát megjárt öregek körül, mint a pelyhes tavaszi naposcsibék, a hácsi gyerekek lábatlankodnak. A parányi somogyi falu lakosságának egynegyede kiskorú gyermek, ami azt jelenti, hogy a hácsiak jól megkapaszkodtak a Zichy grófok földjén, amelyet a magyar nagybirtok történelmében páratlan fordulattal megvásároltak. Megkapaszkodtak a zsíros fekete földben s az Amerikába való menekvés, a tömeges kivándorlás históriai folyamatának vége szakadt, a hácsiak derekasan gyarapodnak mind vagyonilag, mind a falu lélekszámát illetőleg, A hácsi gyerekek egy kis csoportját abban a régi „grófi” iskolában találom, amely hűségesen ábrázolja azokat az időket. Az Iskolaépület semmivel sem nagyobb, mint az azóta épült parasztházak. Földszintes házacska, amelybe középütt keskeny folyosó nyílik az utca felől. Ezen a folyosón két ajtó van, az ajtók mögött a kis tantermek. Amikor Zichy gróf ezt az iskolát építtette az uradalmi cselédség gyermekei számára, akkor még ebben a két kis szobában is elfértek a hácsi kisiskolások. Azóta újabb iskola épült a faluban, de a gyereksereg azt is kinőtte, a tíz-tizennégy éves felsősök 1969 őszétől kezdve már Lengyeltótiba járnak autóbusszal. Az az osztály, amelyet ezen a szeles, hideg áprilisi napon meglátogattam, a harmadik osztály volt. Huszonkét fiú és lány tanul a harmadikban, abból ezen a napon betegség miatt otthon maradt hét gyermek. A szomszéd teremben erős zajjal ülik meg a délelőtti szünetet a negyedikesek, mivel a tanító néni — aki a keskeny épület második szárnyában lakik —, átszaladt a lakására, föltenni az ebédet. Pátriárkális hangulata volna tehát ennek az öreg falusi iskolának, amelyhez hasonlóban sajátítottam el magam is az ábécé tudományát, ha nem venné körül a vén iskolát a rangos falusi házak sűrűje, nem volna ez az iskola bontásra ítélt vénség, amelyet nyomban eltakarítanak Hács főutcájáról, amint az új tanítási rend életbe lép és az alsósok átmennek abba az új iskolába, amelyben most a felsősök tanulnak. A tanító néni éppen olvasási gyakorlatot tartott, amikor benyitottam. A gyerekek felpattantak avval a megkönnyebült örömmel, amely a kisiskolást mindig elfogja, valahányszor idegen ember lép a tanterembe és megszakad a figyelmet követelő, feszült iskolai munka. Ezek a hácsi gyerekek unokái és dédunokái azoknak a hácsi parasztoknak és cselédembereknek, akik megvették a Zichy birtokot s akik 1900 és 1930 között százával mentek ki Amerikába. Arra szeretnék választ kapni, hogy a kivándorlottak és birtokvásárlók leszármazottai milyen fogalmakat ismernek a régi világból, de a tanító néni mentegetőző mosollyal arra figyelmeztet, hogy az ő gyerekei még nagyon kicsinyek, még csak most ismerkednek a világgal s néhány baráti ország létezésén kívül vajmi kevés fogalmuk van a nagyvilágról. A beszélgetés arról győz meg, hogy ez így van, de azt amit ismernek, azt jól és alaposan ismerik s szerény tudásuk néha különös fogalmakkal társul. Sorra felszólítom a gyerekeket, akik az újdonság varázsától megittasodva, egymással versengve iparkodnak elém Önteni szerény tudásuk kincseit. A kilencéves Heiser Jancsi édesapja traktoros a termelőszövetkezetben, amelynek értelmét Jancsi meglepő okfejtéssel így határozza meg: — Az emberek összeálltak, hogy kevesebb legyen a munka és több legyen a fizetség. Arra a kérdésemre, hogy mi volt életében a legnagyobb esemény, az értelmes arcú Jancsi — kis tűnődés után — így válaszol: — Azelőtt egy kis házban laktunk, ami még a nagyapámé volt. Édesapám tavalyelőtt lebontotta a ház egyik oldalát és még két szobát épített hozzá. — Mi volt a nagyapád, Jancsi? Habozás nélkül válaszol: — Cseléd. — Mit csinált a cseléd? — Amit az úr parancsolt. — Ki volt az úr? — A gróf. — Mit csinált a gróf? — Semmit... Parancsolt. A többiek, mintegy kórusban zúgják; — A gróf nem dolgozott, csak parancsolt. Arra a kérdésemre, hogy ki járt a falu határán túl, enyhe csodálkozással néznek rám, de a tanító néni segítségemre siet és az iskola nyelvén megtoldja — a jelek szerint — ügyetlen .kérdésemet. — Ki utazott már közületek? Erre mindenki feltartja a kezét. Gyors számvetést csinálok a hácsi gyerekek utazásairól és a következő értesüléseket jegyzem fel. A jelenlevő tizenöt gyerek közül nyolcán jártak már Budapesten, valamennyi volt a Balatonnál, a legtöbbje nem is egy alkalommal. Mielőtt az iskolába ellátogattam volna, számos hácsi felnőttel beszélgettem s feltettem ugyanezt a kérdést. Kiderült, hogy a hatvan évnél idősebb hácsiak közül sokan megjárták Amerikát, de már a Balatonnál kevesebben jártak, azok is inkább munka végett, nem pedig nyári fürdőzés céljából, mint a gyerekek. Felszólítom Kreuz Lászlót, aki nyújtózkodva jelentkezett s előbb nagyot nyel, azután azt mondja, hogy ő kerek egy hónapig volt Budapesten kórházban. — Mi bajod volt, Laci? Megint nyel egy nagyot és kivágja: — A beszédemet gyógyították. A tanító néni megsúgja, hogy Laci beszédhibával született s amikor iskolába került, az iskolaorvos javaslatára egy hónapig kezelték Pesten, a gyógypedagógián. Mohácsi Árpád a nagymamánál volt Pesten, kétszer is, nyáron. Ült a földalatti vasúton, volt az a Vidám Parkban, a gyerekek paradicsomában, de a legnagyobb élménye a Ferihegyi repülőtér volt, Budapest légi kikötője, ahová a nagyszülők elvitték, autóbusszal. Árpád látott felszállni egészen nagy repülőgépeket s úgy tűnik, ez az élmény különösebb nyomot hagyott a hácsi kisfiúban, aki ebben a világ zajától meszszire eső völgyben született. — És hová repültek azok a gépek, Árpád? — Mindenhová... Volt, amelyik Amerikába. — Mit tudsz Amerikáról? Gondolkodik s szeplős orra tövén öszszeráncolja a bőrt. — Messze van... Papp Józsi bácsi mesélte, hogy ott egy kenyérgyárban dolgozott. A kenyérgyár egy nagy gép, amibe elöl beöntik a lisztet meg a vizet és hátul kijön a kenyér. — Édesanyád otthon süt kenyeret? — Nem... Mi a kenyeret Balatonlelléről kapjuk és a boltban vesszük meg. A gyerekek lassan zsibongani kezdenek, a jelek szerint elunták az idegen ember furcsa kérdezősködését s a tanító néni is sűrűbben tekintget a karórájára. A napi leckét be kell fejezni, mert délután jön a „második” harmadik osztály. A tanterem kicsiny, a harmadikosok két csoportban tanulnak. Páncsik Jancsit szólítom fel utolsónak, aki nagy merészen kijelenti, hogy az egész Magyarországot beutazta már. A tanító néni szelíden mosolyog erre a kis háryjánoskodásra, de Jancsi elpirul, ám konokan védelmezi állítását, hogy az egész Magyarországon járt már. — Miből áll Magyarország, Jancsi? — Hát a Balatonból, Budapestből és az Alföldből. Az Alíöldön az unokatestvéremnél voltam, aki vadász és puskája van. Keveset még töpreng, azután diadalmasan hozzáfűzi: — És Eger is Magyarország. Ott is voltam és láttam a bástyát, ahol Dobó István megverte a törököt. Akkor az egész világ hálás volt a magyaroknak és az egri katonák annyi kincset kaptak, amennyit haza tudtak vinni. Evvel a kis történelmi tévedéssel befejeztük beszélgetésünket és a hácsi gyerekek kirajzottak a tavaszi szélbe. Baróti Géza Vége a tanításnak (Vámos László felvételei) A hácsi gyerekek | T 1 ML
