Magyar Hírek, 1969 (22. évfolyam, 1-26. szám)
1969-04-30 / 9. szám
Budai panoráma (Vámos László felvétele) Különös dolog esett meg velem a héten, csütörtökön. Ez sem különbözött az előbbi napoktól. Reggel a szokott időben indultam utamra, azzal a nagyfeszültséggel, amely energiát ad számtalan teendőm, egymásra zsúfolt feladatom elvégzéséhez. Az órámra nézek. Van még időm, nem kések. És mégis szaporázom a lépteimet. Az embert a megszokott beidegződöttség űzi. A kávé, a cigaretta a szükségesnél gyorsabb ütemre serkenti; azt az érzést táplálja benne, mintha lekésne valamiről. Hányán, meg hányán élünk így, időt sem hagyva magunknak röpke fellélegzéshez. Sok százezren vagyunk, akiket magával rántott a hivatás, a munka, a kereset, a felfedezés, vagy művészi rögeszme lendítőkereke. Falra hányt borsó a latin bölcs intelme: „Lente vivere.” Nyugodtan élni? Olyan tanács ez, amit gyors fordulatszámú korunkban, éppen vélt, vagy valódi időhiány miatt nem fogad meg az ember. Hiszen a munka után szinte futólépésben megyünk színházba, hangversenyre, társasági összejövetelre s utána lihegve sietünk pihenni, hogy másnap az egészet újra kezdhessük. Vasárnap azon kapjuk magunkat, hogy séta közben is úgy szaporázzuk a lépteinket, mintha néhány perc múlva műszak kezdődne, hivatal várna, vagy égetően fontos elintézendő. Káros beidegződések rabjai vagyunk. Én magam a héten döbbentem erre, ezen a tavaszi csütörtökön, amikor — mint említettem — különös dolog történt. Megszokott ütemben trappoltam az autóbuszmegálló felé. Akkor már két dupla és öt Symphónia volt bennem. A sarkon feltűnt a kocsi. Gyorsítanom kell, vagy várhatok két-három percet a következőre! Most már a busszal futok szabályos versenyt. Az lassít, én ráhajtok. A várakozó tömeg szélénél megirányzom a hátsó feljárót. És akkor valaki teljes erővel nekem csapódik. — Nem lát? — ripakodok rá. A tömeg a kocsiba zúdul. Az előttem cövekként álló férfitől nem tudok feljutni. Az autóbusz tovább robog. Ketten vagyunk csak a járdaszegélyen. Én, meg az előttem topogó férfi, akire ráripakodtam. Csak akkor ér el tudatomig a már elhangzott válasz: „Elnézést kérek. Valóban nem látok.” Most veszem észre: fehér bot van a kezében. Szégyen fog el. — Mindjárt jön a következő. Segítek felszállni — mondom. — Köszönöm. Csak a túlsó oldalra szeretnék jutni. Gyalog megyek a Körútig. Szeretném jóvátenni előbbi gorombaságom. Karon fogom. — Én is arra indultam. Elkísérem. — Igazán kedves — mondja a vak ember. Elindul kimért léptekkel. Arcát a napba tartja. — Szép időnk van — mondja. — Éppen ideje. Ma van a tavasz első napja. — Igen. Valóban! — Eszembe sem jut, ha alkalmi ismerősöm nem idézi emlékezetembe. A forgalmas úton az emberek elrohannak mellettünk, mi baktatunk lassan, bölcsen, kimérten. Olyan érzés fog el, mint amikor a gyorsvonat fékezni kezd, s az ablak előtt az összemosódott táj fokozatosan, részleteiben kitisztázódik. Eszreveszem, hogy a virágos asszony már a jácintot kínálja: fehér, lila, sárga színben... És a zebrát újrafestették: a téli sárga helyett most hófehérre... És a szalagocskák is ott kéklenek a diákok kabáthajtókáján: újra érettségire készülnek. A mozi előtt a kővázákba kertészlányok árvácska és százszorszép palántákat ültetnek ... A nagyáruház kirakatából egy bajuszos fiatalember és egy hatalmas rózsaszín játéknyuszi mosolyog rám. Elértünk a Körút sarkára. Űtitársam megköszönte a segítséget és eltűnt egy bérház kapualjában. Én meg ott álltam még sokáig — talán két percig — azon tűnődve, hogy mindazt, amit a néhány százméteres úton megláttam, a vak ember nélkül észre sem veszem. De aztán ösztönös mozdulattal az órámra néztem, és mint aki sok-sok esztendő mulasztására döbben — kényelmes léptekkel, nyugodtan elindultam az autóbuszmegálló felé. AZ UTASELLÁTÓ Pályaudvari éttermeiben ez évben is biztosítja turista csoportok étkeztetését KEDVEZMÉNYES ÁRON 32 féle menüből választhat 7 féle úticsomagot rendelhet Megrendelését legkésőbb 7 nappal az igénybevétel előtt írásban a következő címre kérjük küldeni: UTASELLÁTÓ V.: Üzemeltetési Osztály, Budapest, V., Veres Pálné utca 24. sz. Telefon: 189—900, 160 mellék. Turista csoportoknak kívánságra nyomtatott étkeztetési tájékoztatót küld, telefonon felvilágosítást ad az UTASELLÁTÓ KELT 1486-BAN c4 Legrégibb hmevl maggal Imii A posta sok tízmillió levelet, levelezőlapot, csomagot és táviratot juttat el a címzettekhez. A levél lehet ajánlott, expressz, tértivevényes, értéknyilvánításos, érkezhet földön, de légi úton is. Mindez a világ legtermészetesebb dolga, csak akkor jut eszünkbe töprengeni felette, ha egyik-másik küldemény — mondjuk: pénz — késik, vagy ami ritkán fordul elő, egy levél nem jut el rendeltetési helyére. „Fejetekkel feleltek” Nem kell túlságosan messze visszatekinteni a múltba annak megállapításához, hogy nem mindig volt így. Nagyapáink gyerekkorában a lapok rendszeresen közölték a postakocsik menetrendjét, még egyszer annyi ideje pedig teljesen ötletszerű, alkalmi volt a hírtovábbítás. Keveseknek is jutott eszébe, hogy lúdtollat, kalamárist vegyenek elő és levelet írjanak, hiszen nagyon kevesen ismerték a betűvetés mesterségét. így aztán a magyar múlt értékes emléke minden megmaradt írás a letűnt századokból, akár anyanyelvűnkön, akár latinul íródott. Latin a történettudósoknak kincset érő régi oklevelek nyelve, így levelezett az előkelők többsége, és latinul jelent meg II. Rákóczi Ferenc Mercurius veridicusa, az első hazai hírlap is. A XVII. századból zamatos magyarsággal írt levelek maradtak fenn a török basák íródeákjainak tollából. Ezek a legválogatottabb fenyegetésekkel ékesek, például ilyenekkel: „Fejetekkel feleltek érte...”, „ebeknek vettetlek ..„vár reád az karó” — mármint azzal a céllal, hogy alkalomadtán belehúzzák a címzettet. „Allada adhyadfya” A legrégibb ismert magyar nyelvű levelet Mátyás király korában írták és Kisvárdára küldték a nagyhatalmú Várdai Miklós főispánnak. Címzése még latin: „Magnifico domino Nicolae de Kysvarda Fratri nostro carissimo.” Nem túlságosan hosszú szöveg, mai helyesírásunk szerint, így olvasandó: „En jó uram, tudja meg tekegyelmed, hogy amit Begányitól vajda uramnak a dologról üzentél, tudd meg bizonnyal, hogy azt neki mind szórólszóra elbeszélte. Én is beszéltem vele, igen fogadta, hogy örömest törekedik benne. Minden jó végre azért tudd meg bizonnyal, hogy itt Visegrádon szólunk király őfelségének. Azért a leveleket, amelyekről beszéltünk minél hamarább küldjed. Aladár atyádfia.” Nagyon tanácsos a mai helyesírás szerinti „fordítás”, mert a Mátyás korabeli napjainkban már nem a legolvasmányosabb. Az a rész például, hogy: „itt Visegrádon szólunk király őfelségének”, akkoriban így íródott: „Itthten vysegradon ZoíunJc kyralnak Ew felseekeenek.” Várdai Aladár pedig, a címzettnek öccse, így írta alá nevét: „Allada athyadfya”. Per és — protekció A Várdiak nemzetsége híres família volt, így a történészek a levélben foglaltaknak aránylag könnyen utána járhattak. Váradi Miklós birtokainak kormányzóját, Begányi Mihályt küldte Visegrádra, hogy a királyi udvarban időző ecsedi Báthori István erdélyi vajdával szót értsen. A vajdával atyafiságban voltak, a szóértésre pedig azért volt szükség, mert a két Várdai testvér a Töttös hagyaték ügyében ekkor egy másik rokonával, Várdai Jánossal pereskedett. A legrégibb fennmaradt magyar nyelvű levél tehát, mai kifejezéssel élve, egyszerűen protekciót kér. Keltezése hiányzik, mégis majdnem teljes biztonsággal meg lehet állapítani, hogy mikor kelt. Mátyás király életében utoljára 1490. január 17-én volt Visegrádon, de csak rövid ideig. Ezt megelőzően az 1486-os év első negyedét töltötte itt. Várdai Aladár ekkor küldhette levelét bátyjának. Természetesen nem postával, hanem — gazdag főúr lévén — lovas futárral. Ordas Iván 11
