Magyar Hírek, 1969 (22. évfolyam, 1-26. szám)
1969-04-19 / 8. szám
M *i fM V- NYÍRBÁTOR II. :orszak költséggel restauráltatták és ma évenként körülbelül százezer hazai és külföldi tekinti meg a múzeumban összegyűjtött és felhalmozott 26 874 emléktárgyat. Mit mentett meg, s mit mutat be századok messziségéből, a Báthori-korból a nyírbátori történelemtanár? Közvetlenül a Báthori-korból nem sokat: a 3500 eredeti oklevél közt, amely a múzeum tulajdona, néhány olyan is akad, amely a Báthori-család egy-egy tagjának kézjegyét viseli. Itt van például Báthori István lengyel király egyik, 1585-ben kelt oklevele és Báthori Gábor erdélyi fejedelem, az utolsó Báthori sajátkezű írása, a Báthoriak aranyozott órája, sok olyan pénzdarab, amelyet a Báthoriak verettek, s itt van a múzeum dísze, legnagyobb értéke, a Báthoriak kegyúri templomának stalluma, egyik hátaspadsora, amely 1511-ben készült. A Báthori Múzeum Néprajzi anyag a múzeumban A Báthori-kor, amely számtalan emlékével van jelen Nyírbátorban, később azután lassan átnőtt a mi korunkba: a múzeum gyűjteni kezdte a népélet, a népművészet, az ipar emlékeit, a híres bátori fazekasok munkáit, a képzőművészeti alkotásokat, megrendezte egy-egy festő vándorkiállítását, nagy nemzeti gyűjteményeink tárlatát, zenei és irodalmi napokat tartott és a nyíri homokon, a nyíri csendben a művelődés kisugárzó központjává vált. Nem először járok itt, ahogyan nagyon sok külföldi is eljön ide, az országnak ebbe a határszéli, távoli szegletébe, s aki itt jár, nem felejti el meglátogatni a nyírbátori múzeumot, amelynek rangja és nemzetközi híre lett. A minap például svéd turisták keresték fel. Ha létezne nemesi rang napjainkban, úgy rajzoltatnám meg a nyírbátori múzeum címerét, hogy annak pajzsa egy tanárt ábrázol, s néhány kisdiákot, amint lázasan kutatnak az új gimnázium építésének földkupacai és kivetett csempedarabjai közt. Huffy Péter IPARI KORSZAK Mi másnak nevezhetnénk Mendel Edét, mint úttörőnek, habár arra az útra, amit 5 járt meg legelőször, utána kevesen léptek. A XIX. század közepén gyárat alapított a Nyírségben, pontosabban Nyírbátor község határában, azon a tájon, ahol sem azelőtt, sem azután nemigen épült ipari létesítmény, s még manapság Is problémát okoz az itt élő emberek számára a munkahiány. Sokan vándoroltak el innen az elmúlt időkben az ország más vidékeire, mert akinek földje nem volt, az itt megélni nem tudott, a nyírségi idénymunkások, kubikosok úgy rajzottak szét az országban, mintha nem is volna igazi otthonuk. Az ipar hiánya meghatározta az emberek életét, csak most a legutóbbi években kezdődött meg ezen a tájon valamifajta fellendülés, kifelélábolás a múltból. A Mendel Ede-féle Bóni Gyár példája azt bizonyítja, hogy van lehetőség a Nyírség iparosítására is, csak ez az ipar, a környék nyersanyagkincsére alapuljon, a gyümölcs, zöldség, len, kender, s más mezőgazdasági termények feldolgozását tekintse feladatának. Nemrégiben épült fel Nyíregyházán Európa egyik legkorszerűbb konzervgyára, a magyar országgyűlésben sok szó esik Szabolcs-Szatmár megye jövőjéről, a nagy gyümölcstárolók, gyümölcsfeldolgozók építéséről, úgy véljük, az úttörő munkája korunkban folytatódik. Az 1863-tól működő gyártelep azért kapta a Bóni elnevezést, mert egykori tulajdonosa az üzem épületeit a Károlyiak adományként kiosztott, úgynevezett bonifikált földjein építette fel. Az üzem mezőgazdasági vállalkozás volt, kezdetben szeszgyár, malom és sörgyár működött falain belül, a sörgyárat nem sokkal később vízhiány miatt megszüntették. A Mendel-család rövidtávú, gyors haszonra törekedett, az üzemben mindig azt gyártották, aminek pillanatnyilag keletje volt. Készítettek eketaligát is, üzembe helyeztek egy villamos erőtelepet, kísérleteztek a kókuszolaj-gyártással, majd az üzem egyik felét mészhomok és téglagyárrá alakították át. Az alapanyagot részben bérelt földeken termelték, részben a környékbeli parasztoktól vásárolták fel. A szeszfőzde szőlőből, almából, szilvából, körtéből, meggyből gyártott különleges italokat, a Bóni-féle likőrök és pálinkák híresek, keresettek voltak Nyugat- és Észak-Európában. A gyártelep a háború után, 1949-ig a Magyar Cukoripari Rt. tulajdona volt. Az államosítást követően a Tiszántúli Növényolajipari Vállalat egyik üzemeként dolgozott tovább. Az elmúlt esztendőben az épületeket korszerűsítették, most a modern kis üzem növényolaj, gyertya, mosószer és takarmányzsír gyártással foglalkozik. 343 nyírbátori embernek ad munkát, biztos megélhetést. — Legfontosabb feladatunk a növényolajgyártás — mondta az üzem igazgatója, Orosz Miklós. — Napraforgó-, len-, repce- és szójaolajat állítunk elő, a nyersanyagot a Tiszántúlról, Hajdú, Szabolcs, Békés és Heves megyéből kapjuk. A Szovjetunióból is érkeznek importmag-szállítmányok. Múlt évi termelésünk növényolajból mintegy tízezer tonna volt. A ml üzemünkön belül működik az ország egyetlen gyertyagyára. Talán meglepő, hogy a modern korban 800 tonna gyertyára van szükség egy esztendőben, 1968-ban ugyanis ennyit vett át tőlünk a kereskedelem. Harmincféle gyertyát gyártunk, különböző formákban és színekben, mécsest, fenyő-, dísz- és kocsigyertyát, hatalmas templomi gyertyákat, úgy mondhatnám, mi vagyunk az ország „ünnepi” fénye. Most kezdtük meg az úgynevezett finom mosószerek gyártását, a műanyagok elterjedése szükségessé teszi, hogy lépést tartsunk az európai színvonallal. Kiváló vegyészeink vannak, jó műszaki gárdánk, meggyőződésem, hogy sikerülni fog. Legújabb létesítményünk a takarmányzsír-üzem. A mezőgazdaság számára gyártunk kalóriadús takarmányokat, főleg a nagyüzemi baromfineveléshez, csibetápot. Szeszgyártással, gyümölcsfeldolgozással ma már nem foglalkozunk. A munkánk jellege az elmúlt esztendőkben kialakult, korszerű épületeink, gépeink vannak, a legnagyobb rendben megy minden, része vagyunk az ország vérkeringésének. Az üzem nyeresége 1908-ban 13 millió forinttal több volt a tervezettnél. Ez azt jelenti, hogy minden itt dolgozó ember mintegy 40 ezer forinttal nagyobb tiszta értéket állított elő, mint amennyit a terveinkben elképzeltünk. Ennek egy részét most az új gazdasági mechanizmus törvényei szerint ők kapják meg. A nyírbátori olaj- él gyertyagyár (Vámoa László és az SITI felvételei) egyetemi diplomát szereztem és elvégeztem öt-hat különböző iskolát. Sok olyan munkatársam van, akivel már 30 esztendeje együtt dolgozom. Nálunk alig van fluktuáció. Minden munkásunkat személyesen ismerem, Igaz, háromszáz embert nem is olyan nehéz. A műszaki értelmiségünket is mi neveltük ki, sokan a gyár ösztöndíjával végezték el a technikumot, az egyetemet. Aránylag könnyű dolgom van ebben a törzsgárdában, mindenki a magáénak érzi azt, amit csinálunk. Talán ezért érünk el jó ^eredményeket. A technológiánk országos hírű, példaként emlegetik. — Változik-e az ember, ha igazgató lesz? — Lényegében nem változik, csak nagyobb felelősséget visel. Ha változna, akkor maga nehezítené meg a helyzetét. Orosz Miklós, a nyíri gyárigazgató — A gyár igazgatójának mennyi a nyereségrészesedése? —■ Tizenhatezer forint. — És egy munkásnak? — Fizetése 54 százalékát kapja meg. — Elégedettek ezzel az emberek? — Elégedettek. Megdolgoztak érte. — És ön? — Én is elégedett vagyok. — Mióta vezeti ezt a gyárat? — Több mint tizenkét esztendeje. De azelőtt is itt dolgoztam. Húszéves sem voltam még, amikor leszerződtem a Bóni gyárhoz. — Milyen minőségben? — A legelején energetikus voltam. Aztán fokról fokra feljebb kerültem. Végül kineveztek igazgatónak. Közben — Mire gondol? — A munkatársaim, akikkel együtt dolgozom, a barátaim. Segítőkészségüket, jószándékukat mindenben érzem. Ha netán velük szemben megváltoznék, elveszíteném azt az emberi kört, ami hasznomra van. Ez a gyár a mi ügyünk, ilyen értelemben nincs közöttünk különbség. Egy ilyen kis üzemben, mint a miénk, nem veszik el annyira az ember, mint másutt. Itt mások a viszonyok, itt nincs elidegenedés vagy elzárkózás. — A felesége is dolgozik? — A feleségem női szabó. Mindig is az volt. Nem akarja abbahagyni a mesterségét. Pedig megélhetnénk anélkül is. Szereti a munkáját, kedvvel csinálja. A nyírbátori középiskolában a politechnikai oktatás keretében varrni tanítja a lányokat. — Mennyi az együttes jövedelmük? — Hét-nyolcezer forint. Szépen megélünk belőle. Két fiam van és egy lányom. A nagyobb fiú építészmérnöknek készül, felsőfokú technikumba jár. A kisebbik — egyébként 183 centi magas — első gimnazista. A lányom most érettségizik, úgy tervezi, ő is építész szakra megy. — Szóval a családban hajlam van az építésre? — Ilyen vagy olyan formában valamennyiünkben hajlam van erre. Dehát nem ez az ember dolga a világon? Kristóf Attila
