Magyar Hírek, 1969 (22. évfolyam, 1-26. szám)
1969-04-19 / 8. szám
I f i t M W t :: SZABOLCS-SZATI JÉQ KORSZAK Nyírbátor közelében száz holdon a jégkorszakot őrzi a magyar tudomány. A rezervátum elnevezése Bátorliget, a falué pedig Aporliget. Felfedezése az első világháború kitörésének esztendejében történt, amikor Tuzson János, a budapesti egyetem növényrendszertani tanszékének professzora alföldi növénykutatási útján véletlenül elvetődött Nyírbátorra és vizsgálatai alapján megállapította, hogy a bátorligeti láp északi jellegű zsombékosai nagyrészt a szubarktikus — sarkvidéki — növényvilág maradványai. Miképpen kerültek sarkvidéki, s a jégkorszak megenyhülésének időszakaiból származó növények a meleg magyar Alföldre, miképpen élték át ezek a növényi és állati maradványfajok a 700 000 éves jégkorszakot, megannyi tudományos rejtély, amelyre a felfedezést követő esztendőkben senki sem iparkodott, senki sem tudott válaszolni. Európa a jégkori maradványterület felfedezése után évekig háborúval volt elfoglalva, pedig a bátorligeti ősláp megérdemelte volna a tüzetes tudományos feldolgozást, mert ez a nyirkos, mély, mocsaras erdőség nem kevesebbre képes, mint válaszolni a Föld utolsó húszezer éves történelmének nyitott kérdéseire. Tuzson professzor 1914-es felfedezése világszenzáció lehetett volna, ha a felfedezést követő napokban nem jelenik meg a magyar falvakban és városokban Ferenc József baljós kijelentése: „Mindent megfontoltam, ,. Tuzson professzort egy kóbor bécsi lepkegyűjtő, Predota Károly követte a bátorliget! lápvilágban, de a legkevésbé sem tudományos ihletésű bécsi lepkegyűjtőt évekig nagyon kevés kutató tudós, s azok véleménye is megoszlott. Volt, aki a jégkorszakból megmaradt élő emlékeknek tekintette a bátorligeti leleteket, volt aki úgy vélekedett, hogy a bátorliget! erdőhöz hasonlatos liget-terület sok volt a nyíri tájon, csak a mezőgazdasági művelés következtében tűnt el örökre. 1926-ban látott napvilágot Dudich Endre professzor bátorligeti kutatásainak beszámolója, amelyben a botanika magyar kiválósága elismerte a bátorligeti növényzet jégkorszaki maradvány-jellegét, de azután ismét nem történt semmi. A kormányzat és a társadalom a két háború között vajmi keveset törődött avval, hogy fenn, a távoli Nyírben van egy darabka föld, amely hírmondónak maradt meg a félmillió évnél tovább tartott jégkorszakból. A bátorligeti maradványterület 1909-től 1934- ig negyedére csökkent. 1935- ben Soó Rezső akadémikus szívós munkával elérte, hogy a „maradvány maradékát” védett területté nyilvánították, ezzel azonban ki is merült a gondoskodás. „A helyi hatóságok nemtörődömsége, a lakosság meg nem értése, sőt nyíltan kifejezésre jutó ellenszenve, de főleg a terület megvédéséhez szükséges anyagi alap hiánya arra enged következtetni — írja tanulmányában Székessy Vilmos —, hogy a bátorligeti láp, s vele együtt jellegzetes állat- és növény12 okozza ezt a fázékony érzést, hanem a táj hangulata, légköre s a földből, vízből sűrűn áradó fagyos érintés. Aporliget szétszórt házai még kopár nyíresben húzódnak meg. A színes, cseréptetős, új házakat és a mesebeli, vén, nádtetős házikókat szinte nyomja a köd és a jeges nyirok. A szálas, szürkekérgű nyárfák úgy állnak őrt a falu szélén, mint a megfagyott katonák. Egyetlen hang és mozgás töri meg a táj dermedt csöndjét: a jégszürke patak robog medrében ingerülten csörögve, mintha a közvetlen közelben olvadó jégkori gleccserek vize táplálná... Az erdő mély, komor és üres. Egy alacsony, homokos dombháton át gyalogszerrel arra az útra kapaszkodunk, amelynek a végén — talán egy kilométerre — a rezervátum kapuja ütközik ki a bokrok sűrűjéből. A védett terület körül kerítés fut s mozdulatlan ködből néha kivillan a „kastély” tetőzete. A kastély a bátorligetet tanulmányozó tudósok kényelmes otthona és munkahelye. 1968-ban több mint 800 külföldi kutató kereste fel a jégkorszak élő múzeumát. A tudósok átlagban húsz napot töltenek a védett területen. (1914 és 1936 között hét magyar és két külföldi tudós járt egy-három alkalommal Bátorligeten s átlag 2—3 napot töltött itt.) A sekély homokdombocska mögött a szalmával felhintett út gyanúsan hintázni kezd, a lépések nyomán víz buggyan fel, az elöl haladó cipője bokán felül elmerül a sárban. Az ősmocsár, amely tavasztól őszig szemérmesen meghúzza magát a rezervátum határai közt, ilyenkor, kora tavasszal elhagyja ősi otthonát s elkúszik a lakott területig. — Májusban kell jönni — mondja házának kerítése mellől Székács János aporligeti cipészmester, axi a legközelebb él a védett területhez. — Ha gumicsi: mában el is gázolnának a kapuig, onnét már csak ladikkal lehetne tovább menni. A rezervátumban nem akkor van kapunyitás, amikor a tudósok akarják, hanem akkor, amikor a természet engedi... Most még nem engedi... Baróti Géza BATH ŐRI világa is, rövid néhány év alatt elpusztul, Bátorliget beolvad a Nyírség általános kul túrsztyeppjébe és Magyarország ismét szegényebb lesz egy olyan területtel, amely Földünk történetének sok százezer éves tanúit őrizte meg a mai napig, s amelyeket más nemzet büszkeségei között első helyen sorolna fel.” 1948-ban a Természetvédelmi Tanács kezdeményezésére az Országos Természettudományi Múzeum Állattára elhatározta a pusztuló bátorligeti élővilág alapos, tudományos tanulmányozását és begyűjtését. Még ebben az évben a Magyar Tudományos Akadémia biológiai osztályának hathatós támogatásával megkezdődött a nagyszabású feltáró- és gyűjtőmunka, amelynek első eredményei 1953-ban kerültek nyilvánosságra. Az Akadémia gondozásában megjelent hatalmas tanulmány — Bátorliget élővilága — a kormány figyelmét a méltatlanul elhanyagolt kulturális kincsre irányította s még ebben az évben határozott inlett kutatni, így az eredmény nem tekinthető teljesnek. Minden bizonnyal vannak még Bátorligeten eddig fel nem fedezett tudományos világszenzációk. Mégis ez a hiányosnak és hézagosnak mondható eredmény is fellelkesítette a tudományos világot. A bátorligeti rezervátumból és közvetlen környékéről 4700 állatfajt sikerült begyűjteni. Ezek közül 197 olyan faj-, illetve fajtaváltozat bukkant elő, amely Magyarországon eddig ismeretlen volt s 34 olyan faj, illetve változat, amelyet a tudomány eddig nem ismert. A részletes feldolgozás bebizonyította, hogy a bátorligeti lápon ma is szép számban élnek jégkorszaki maradványok. Tisztázta a tudományos vizsgálat azt is, hogy a hideg, nedves, jégkorszaki éghajlathoz szokott állatok és növények miképpen maradhattak meg a meleg, száraz alföldi éghajlat alatt. A homoktalaj felszínéhez közel mozgó taHáromszáznegyven év nagy idő: nemzedékek sora nő fel, s távozik el ezalatt. A kora középkortól a törökvilágig terjed az a háromszáznegyven év, mely alatt Nyírbátor élete összeforrt, teljesen összefonódott egy nagy magyar oligarcha-család életével. A történelmünkben nagy, s egy-egy alakjában nyomasztó szerepet vitt Báthori-családnak ez a névadó faluja, a sárkányfogas címerű nemzetség négy megyére terjedő birtokainak — Szatrtiár, Nógrád, Temes, Somogy — o nyírbátori várkastély és az az ecsedi vár volt a központja, amelyet az ecsedi láp mocsarai közt 1325-ben kezdtek építeni. 1330-ban kardjogot is kaptak a Báthorlak — ius gladii — és fellebbezés nélkül ítélkezhettek s vehették bárki fejét, aki négy megyére terjedő birtokaik népéhez tartozott. 1354-ben már teljesen kialakult Nyírbátor mezőváros, a Báthori-család székhelyének arculata, s a mai utcák rendje, elhelyezése pontosan követi a középkori városképet. Két utcája és két mellékutcája volt a messze földön híres kézműves ivarosoknak, külön soron laktak a bátori nemesek, s külön utcában a szolganév. Az ecsedi és Somlyói ágakra szakadt oligarcha-família hősöket. fejedelmeket, hadvezéreket és kétségbeejtő garázdákat adott a magyar történelemnek: Nyírbátorról szólni nem lehet nevük említése nélkül. A Báthori-család tagjai közül került ki Báthori István erdélyi vajda, aki 1479-ben az erdélyi Kenyérmezőn tönkreverte a törököt, s a másik Báthori István, erdélyi fejedelem, Lengyelország királya. De Báthori volt Móricz „Erdély”-ének garázda és tragikus fejedelme, Báthori Gábor is, s Báthori volt az a Báthori Erzsébet, aki csejthei várában — a legenda szerint — szüzek vérében fürdőit. A család eltűnése a magyar történelemből így történt: Báthori István országbíró, az ecsedi ág utolsó élő tagja örökbe fogadta Báthori Gábor erdélyi fejedelmet, a Somlyói ág utolsó élő tagját. Báthori István 1605- ben meghalt. Báthori Gábor fejedelmet pedig saját hajdúi ölték meg a váradi várban 1613-ban. Ezzel elment a nemzetség, a Báthoriak kihaltak. Kihaltak, s maradt egy olyan tárgyakbeli. építészeti örökségük, amely napjainkban egy nyírbátori szabadtéri, s egy zárt múzeumban látható. A szabadtéri múzeum egész Bátorra kiterjed, ennek a képzeletbeli múzeumnak az a két templom a legkiemelkedőbb pontja, amelyet a család az 1480-as évek idején kezdett építtetni. Az egyik, a minorita templom, karcsú támpillérelvei, csúcsíves ablakaival, nemes egyszerűségével és nagyságával a magyar későgótika remeke; olyan ritkaság, amely már-már egyedülvaló. Ennek a templomnak a történetéhez tartozik, hogy Báthori István, a kenyérmezei győző, török hadizsákmányból emeltette. Ide is temetkezett 1493-ban. A másik, a mai református templom, amelyet Mátyás király egyik olasz építőmestere épített, a gótika és a korareneszánsz mesterműve. Ez az épület lett a Báthoriak kegyúri temploma és temetkezési helye: ide hozták át később a kenyérmezői győző hamvait — vörösmárvány sírlapja ma is látható —, s ide temették Báthori Gábor erdélyi fejedelmet, az utolsó Báthorit. 1587-ben azután Petraskó román vajda, aki rátört Bátorra, kiszóratta a Báthori-csontokat és a következő évszázadokban anynyi volt itt a fosztogatás, hogy 1867-ben, mikor a tudós Jósa András nyittatta fel a sírhelyeket, azokban csak egy kislány maradványait találták épen. A régészbizottság egyik tagja borotválkozás közben találta a templommal szomszédos, gyönyörű harangtorony harangozóját, aki bűntudat nélkül mesélgette, hogy egy Báthori bőrén feni a pengéjét. Az egyik bebalzsamozott Báthori hátából hasította ki. Ezt a két templomot évenként körülbelül százezer ember keresi fel, a külföldiek közül a legnagyobb számban lengyelek, akik egyik legnagyobb királyuk ősi fészkét akarják látni. A bátori Báthori-várkastély nem látható ebben a nagy szabadtéri múzeumban: 1564-ben leégett. Már a mi időnkben, az ötvenes évek elején a volt várkastély helyén kezdték építeni az új nyírbátori gimnáziumot: magyar—történelemtanár figyelte diákjaival szabad idejében az építkezést és mindent, amit a föld kivetett — márványtöredéket, csempemaradványt, Báthori-pénzeket, sárkányfogas címertöredéket —, összeszedett és iskolásaival együtt felhalmozta azokat a nyírbátori tanácsháza toronyszobájában, amelyet ideiglenesen megkapott, hogy megvesse egy helyi múzeum alapját. A történelemtanár megszállott emberré vált: fölmászott öreg bátori házak padlásaira, végigbarangolta a Nyírség volt kastélyait, okmányokat kutatott, emlékeket gyűjtött több mint tíz éven át, mozgósította tanártársait, diákjait, a múlt megbecsülésére hajlamos embereket, munkásokat, parasztokat és gyűjtőmunkájával megteremtette, szinte azt írhatnám, megalapította az egyik legszebb vidéki magyar múzeumot. A közgyűjteményt Báthori István Múzeumnak, s az igazgatóját dr. Szalontai Barnabásnak hívják. Mikor a megye vezetői látták, milyen eredményeket ér el, átadták a múzeum számára az emeletes, volt minorita kolostor épületét, azt több százezer forintos A híres Báthori — stallum A rezervátum mélyén tézkedés vetett véget a Bátorligetet végső pusztulással fenyegető erdőirtásoknak, mezőgazdasági munkálatoknak. Bátorliget szigorúan védett területét kiterjesztették s így a „talpalatnyi rezervátum” ma már több mint száz holdra terjed. A kutatásban — amely végül is félreérthetetlen módon meghatározta Bátorliget az egész világon egyedül való élő múzeum jellegét és rangját — 24 kutató vett részt. Mármint 24 a külső gyűjtőmunkában, 34 tudós a feldolgozásban, A kutatók száma nem állt arányban a feladat roppant méreteivel, mert hiszen a százholdas terület úgyszólván minden négyzetcentiméterét át kellajvíz nedvesen tartja és hűti a talajt és a talajmenti légrétegeket, a párolgás dúsítja a levegő víztartalmát, az erdők pedig megvédik a vastag páratakarót, az áthatolhatatlan ködöket attól, hogy a szél elsodorja... Bátorligetet kora tavasszal nehéz megközelíteni. A kocsi Aporliget falucskáig még köves úton szalad, aztán puha és rugalmas homokon, majd az Apor patak frissen ácsolt hiújánál mély, felázott, fekete humuszba fúlnak a keréknyomok. A jégkorszakot őrző élő múzeum határán az ember kilép a fűtött kocsiból és megdidereg. Nem a fagypont fölött álló hőmérséklet
