Magyar Hírek, 1969 (22. évfolyam, 1-26. szám)
1969-04-19 / 8. szám
Népszerű művésznőnkhöz, Neményl Lilihez — aki a Magyarok Világszövetsége elnökségének tagja — a Csepel című hetilap szerkesztősége azzal a kéréssel fordult, hogy Ady halálának — 1819. január 21. — 50. évfordulójára megjelenő Irodalmi mellékletükbe Írjon cikket a költő megzenésített verselnek tolmácsolásával kapcsolatos emlékeiről, élményeiről. Az Irodalmi melléklet célja, hogy Csepel több tízezer munkásolvasöjának Igényes kultúrát közvetítsen. A művésznő emlékezéseit, válaszát, amely szép emberi és művészi hitvallás a költő mellett — csak nemrég jutott a kezünkbe — most ml is közöljük. Számunkra megemlékezni Adyról nem naptárhoz kötött, kötelező „házifeladat” és Neményl Lili friss, érdekes Írása új vonásokkal gazdagítja Ady útját egy nép szivéig. Ügy véljük, örömet szerzünk vele olvasóinknak. KEDVES „CSEPEL HETILAP"! Megtisztelő, de számomra szokatlan kérésük meglepett és bizonytalanná tett. Színpad helyett — fehér papír? Közönség helyett — szobám magánya? Éneklés helyett — cikkírás? Neményl Lili Ez nem lesz könnyű feladat. De mivel Csepelhez 1939 óta van közöm — o méltán hires munkásszín játszók kai együtt léptem fel egy színműben a pesterzsébeti Csiliben —, hát megkísérlem, no nem írni, ilyen szerénytelen nem vagyok, csak megidézni gyermek- és felnőttkorom emlékeit. Ady Endre. Az út, amelyen 0 járt: Érmindszent, Nagykároly, Zilah, Debrecen, Nagyvárad, Pest, Párizs ... Értől az óceánig. Ezeket a városokat én is végigutaztam. Gyermekként, ösztönösen rátalálva, felnőttként: tudatosan keresve Ady nyomait. Mint vándorszínészek gyermeke, én iskolába nem jártam, én iskolába utaztam. Minden hónapban új város, új iskola. Így talán érthető, hogy nem volt jó a bizonyítványom, őszinte leszek: nagyon rossz volt. Egyszer véletlenül mégis jó osztályzattal fejeztem be az évet. Pestre hoztak szüleim, és mindazt, amit jutalmul megkaphattam, megadták. Állatkert, Vidám Park, Liliputi Színház, Cirkusz, Elvarázsolt kastély stb. De mindezt 38 fokos melegben. Mi akkor Erdélyben éltünk. Pest száraz, poros melegét, „embersűrüs" zajos szórakozásait nehezen viseltem el, haza akartam utazni. Ez a félelmem a nagy tömegtől, a zajtól mai napig megmaradt. Anyám azt kérdezte: „Hát akkor mit kérsz jutalmul?" — „Ady— Reinitz-dalokat” — feleltem. Tizenkét éves voltam akkor. Ha éveim számát nézik: a kérés szokatlan, de érthető lesz, ha két tanárról beszélek önöknek. Mindketten Nagykárolyban éltek, ott tanítottak. Gáspár Nica, a pesti Zeneakadémia kitüntetéssel végzett zongoraművésznője és Sarkadi tanár úr, aki az állami polgári fiú-leányiskolában az irodalmat tanította. Ady nem volt iskolai anyag. Mégis őt tudtam legjobban. Egy hosszantartó betegségnek köszönhetem. Sarkadi tanár úr többször eljött, hogy a mulasztott órák leckéjét pótoljam. Hogy a hivatalos tananyag mi volt, hogy foglalkoztunk-e vele? Már nem tudom. De arra, amit Adyról mondott, magyarázott, tanított, életem végéig emlékezni fogok. Amikor pedig verseit szavalta, fogékony fiatal lelkemet, értelmemet egy zsenivel jegyezte el örökre. Érteni nem érthettem meg mindent. De más volt, mint minden addigi vers. Űj szavai, új mondatokat formálva röpítették a fiatalok fantáziáját a „világűrbe". Majd testet elpusztító zuhanással lökött a mélybe, ahol szerelem, szeretet, szeretkezés, utálkozás, hazafiság, forradalom, duzzadó egészség, rothadó betegség, hit, hitetlenség, az Élet és Halál teljessége, minden egybegyúrva megvolt. A mai modern irodalomban tálán így mondanák: „Életével, halálával, műveivel a meghökkentés művésze volt."., Gáspár Nica tanított zongorázni, ö énekelt nekem először Ady—Reinitz-dalokat. Akkor, ott szerettem beléjük gyermekfejjel és gyermekszívvel. Azóta is hűséggel kitartok mellettük. A negyedik polgári elvégzése után szüleim úgy határozták, hogy színésznő leszek. Én nem akartam, s megszöktem a vizsga után rögtön. Nagyanyám megtalált, és két pofont kent le. Így lettem én Thália lekent papnője. Akadémiát, színiiskolát nem végeztem, nem volt rá pénzünk. Hogy működési engedélyt kapjak, tizenöt évemet tizennyolcra emeltem, és Kolozsvárra utaztam felvételi vizsgát tenni a kolozsvári művészekből összeállított bizottság előtt. Drámai és vígjátéki jeleneteket adtam elő. Kérték, hogy énekeljek valamit. Kottát hozott? Ady—Reinitz; Léda-dalait. Űjabb kérés, énekeljek még, Carmen Kártya-áriáját énekeltem el, cérnavékony kis hangocskámon. No, én ezt jól kiválasztottam magamnak. A kolozsvári színház operettszubrettet keresett éppen! (Novotta Ferenc felvétele) mekien tiszta szív. Tehetséges zeneszerző. Sosem szabadna elfelejteni azt a művészi alázatot, emberi bátorságot, amivel kiállt az akkor még nem eléggé elismert Ady zsenije mellett. Rendíthetetlenül! Mint ahogyan Liszt Ferenc állt Wagner oldalán utolsó percéig, a haláláig. (Most olvastam Gaál György Sándor kitűnő Liszt-könyvében). Abban az időben a vers szeretete, olvasása néhány kiválasztott, jóízlésű ember passziója volt, s nem a nagy tömegé. Ma ez szinte hihetetlen és érthetetlen. De úgy igaz, hogy Reinitz zenéje sok száz, sok ezer új olvasót, új hallgatót szerzett Ady költészetének. Reinitz-nak ezért is megbecsülés jár, megérdemli önmagáért, tehetségéért, mindenképpen. Igazi rangját Bartók Béla határozta meg, amikor Reinitznek ajánlotta a maga Ady-dalait. Reinitz imádta az igaziak közül valókat. Mariann Anderson, a kiváló néger énekesnő koncertjét együtt hallgattuk. A hang szépsége, az előadás tökéletessége úgy megrendítette, hogy felzokogott. Képtelen volt csöndben lereagálni valamit. Ha szeretett valakit, ordított. Ha nagyon szeretett, akkor nagyon ordított. A szeretetnek erről az ijesztő formájáról én nem tudtam. Éjjel két órakor a New York-kávéház zsúfolt mélyvizében (éttermében) egy kottát tett le az asztalra. „Énekelje el!" — szólt, „őrizem a szemed" — Ady legmegrendítőbb verse. Csinszkának írta. Elkezdtem szép csendesen dúdolni a dalt. Egyszerre csak Reinitz dörgő hangja rámordít: „Hangosabban, uram! Han-go-sab-ban XJrrrrramü!" Megijedtem, s elkezdtem bőgni, de egy viharos, általános nevetéssel megszűnt a zokogás és sírás. Az étterem vendégei a számos r-rel legorombított Vrramat keresték, az esetleges testi inzultust megakadályozandó. Helyette fehérselyemruhás fiatalasszonyt találtak, vörösre bőgött orral. Reinitz a bécsi emigrációban is dolgozott, komponált. „Hét dal Ady Endre verseire." Titokban meghozattam. 1940-ben illegális műsorokban nagyon sokszor énekeltem azokat. (Perc emberkék után, Emlékezés egy nyár éjszakára.) Megrendítőek, hátborzongatónk, modernek! Hogyan lehetne ma népszerűsíteni ezeket a dalokat? Meggyőződésem, ha egy dalműsort csinálok több olvasót, hallgatót szerzek Ady—Reinitz művészetének, mint egy cikk megírásával. Bárhogyan igyekeztem, is: a színpad — az én papírom, az éneklésem — a golyóstoliam. Vallom, s hiszem, hivatásom, szenvedélyem: Ady—Reinitz. Dalaikat mindig, mindenütt énekeltem. Ha nem volt divat, ha tiltva volt, akkor is. Ma, 1969-ben a múltba felejtett, agyonkritizált, támadott Ady él és élni fog, mert Adyt mondani, szavalni minden igaz előadó próbaköve, Adyt olvasni a versszeretők örök nagy élménye. Elnézésüket kérem. Nem vagyok író. Nincs különleges stílusom, nincs írói fantáziám. Csak emlékeim vannak. Ezekből szedtem össze ideoda ugrálva, időben, témában. Lám ebben a percben is eszembe jutott Párizs! Hogyan is felejthettem el, hogy én is sétáltam a Szent Mihály útján? A hotelt, ahol Ady lakott, a márványtáblát a szálló falán. A magyarok találkozóhelye. Mindegyikünk elzarándokol e falakhoz. A két sanzon, amit Párizsból Ady küldött Nagy Endrének ... „Sanzont írni én is tudok" — mondta. Bizony tudott. Két csodálatos költemény lett a sanzon-szövegből: A Zozó levele és Egyedül a tengerrel. Mindkettőt Reinitz zenésítette meg. RIPORTER: Mit jelent az, hogy műkritikus? Mit jelent az Ön számára? B. NAGY LÁSZLÓ: Számomra annak a szónak, hogy kritika, kezdettől fogva tágabb értelme volt. Ügy ahogy az angol nyelvben a kritikus egyenlő gondolkodó emberrel. Nagyon fontos a szakbírálat is, de én még fontosabbnak tartom a művek beépítését a személyes és a közös világképbe. A kritikust nem azért fizetik, hogy a véleményét elhallgassa, hanem azért, hogy kimondja. Az utóbbi néhány esztendőben számomra ezek a feltételek biztosítva voltak. Rajtam múlt, hogy éltem-e a lehetőséggel. RIPORTER: Hogyan sikerülhet egy kritikusnak valamennyire is megőrizni személyes és csoport-érdektől való függetlenségét? B. NAGY LÁSZLÓ: A személyes érdekeltségeken nem volt nehéz kívülkerülnöm, mert sejtelmem sincs róluk. Filmkritikusként működve valóságos csoport-érdekekbe azért volt nehéz beleütköznöm, mert a filmgyári alkotó csoportok nem homogének. Más kérdés az irányzatok problémája, mert ebben a tekintetben már korántsem akarok semleges maradni. Azt szeretném, ha a szocialista művészeten belül a különféle irányzatok a legnagyobb szabadsággal bontakozhassanak ki. Szerintem a klikkesedés leghatásosabb ellenszere a művészileg öszszetartó filmgyári csoportok, illetve valódi színházi együttesek létrejötte lenne. Le kell számolni az egy akol, egy pásztor, e tekintetben használhatatlan elvével és a művészeti irányzatok esztétikán kívüli minősítésével. Az irányzatok közül közelebb áll hozzám a realizmus, mint az absztrakció. Céljaimat — úgy hiszem — hatályosabban szolgálom a hozzám közel álló művek és irányzatok bírálatával, mint prókátorkodással vagy reklámfőnökséggel. RIPORTER: Mit tart érdekesnek a mai magyar filmgyártásban? Nemcsak művekre, irányzatokra is gondolok. B. NAGY LÁSZLÓ: Filmtörténeti távlatokban nézve a legnagyobb jelentőségű tüneménynek a Balázs Béla Stúdió első nemzedékének jelentkezését tekintem. Elsősorban Gaál István, Sára Sándor. Kósa Ferenc és Szabó István személyére és műveikre gondolok. Az ő filmjeiknél kiérleltebbekkel is találkoztam, de szerintem ez az irányzat sűríti magába a legnagyobb potenciális energiát és a legtöbb folytatható kezdeményezést. Ugyanakkor aggaszt, hogy a magyar film esztétikai fellendülése alkotói begörcsöléssel párosul. Feltűnő, hogy az a természetes hang, amely egyaránt jellemezte a Sodrásban-t és az Oldás és kötés-t, mennyire megkeseredett, görcsössé vált. Tagadhatatlan, hogy eközben a filmek stílusa kiforrottabb lett. Jelek szerint az önmítosz éppúgy veszélyezteti a magyar film legkezdeményezőbb tagjait, mint a két háború közötti irodalom néhány jeles alkotóját. RIPORTER: A művészek túlnyomó többsége nem rajong a kritikusokért, sőt felesleges és gyűlöletes személynek tartja. Mi erről a véleménye? Ón szerint valóban olyan fontos-e a műkritika vagy csak létezik, mint annyi más felesleges dolog a világon? . Nagy László (Mórotz László rajza) B. NAGY LÁSZLÓ: Akrltika-ellenesség szerintem nem világjelenség, hanem a magyar szellemi élet bizonyos elszigeteltségének egyik jellegzetes következménye. Kritikát nehezen bíró művészek mindig és mindenütt voltak. De az űzöttség, a kisebbértékűség hisztérikus és esetenként erkölcstelen kompenzálása sajnos jellemző művészeti, irodalmi életünkre. Nem mentes tőlük se a művész, se a kritikus. Voltaképpen egyet akarunk: kitörni a tudatvilág öröklött karanténjából. Ám ennek csúfabb módja nem is lehet, mint az, amikor képességeink állítólagos pedigréjét hangoztatva, közben a vitapartner korcs voltára célozgatva próbálunk menekülni a közös sors elől. RIPORTER: A kritika típusát tartja a művészi munka valóságos kiegészítőjének? B. NAGY LÁSZLÓ: Visszautalva előző kérdésére; a kritikus csakis alkotással igazolhatja létét. Hadd idézzem — a kritikus és esszéíró — Fábry Zoltánt: „A kritikus impotens költő.” Én ráadásul még amatőr is vagyok. Amin én nem a törvények nem tudását, hanem a törvényszegés gyakorlatát értem. Üjraalkotni a tárgyat az tudja, aki írni tud, s minden eszközzel frissen tartja magában azt a kamaszos elragadtatást, amivel az első olvasmányát végigolvasta, az első filmjét vagy színházi előadását végignézte. így próbálok amatőr maradni. RIPORTER: A kritikus elfoglaltságú emberek többsége bejegyzi a sok gyenge és közepes munkát és — ha sikerül ráhibázni —, megdicséri a jót. Ha nem tévedek, ez könyvelő típusú tevékenység. A kritikus igazi tette nem a regisztrálás, hanem a felfedezés. Mit tart erről? B. NAGY LÁSZLÓ: Lelkesen helyeslek. Destruálni, rossz művet leleplezni szemérmetlenül könnyű feladat. És annak is kialakult rutinja van, ahogy a vélt vagy valódi ideológiai hibákat kipécézzük. Az „impotens költő” akkor jön zavarba, amikor a remekmű szintjére kellene feltornásznia magát. A felsőfokú dicséretek inflációja semmit sem ér és ilyenkor derül ki, hogy ki a legény a • gáton — az alkotó mellett. Nem mintha kínálkozni akarnék, de hiányérzetem van a szó nemes értelmében vett menedzseri szerep iránt. Például arra a szerepre gondolok, amelyet Taine Zola mellett betöltött. Jó lenne, ha az alkotó és a kritikus között az eszmecsere még a művek végleges formája előtt megkezdődhetnék. A hivatásos dramaturgok helyzete és szempontjai — végezzék bár feladatukat lelkiismeretesen —, nem fedik tökéletesen azt, amire a születő műnek szüksége van. A kibicnek ugyan semmi se drága, de a drámák és filmek születésénél mégis csak jó lenne olyanok segítségét is igénybe venni, akik „obligón” kívül vannak. Persze ha gyakorló kritikus az illető, akkor e menedzseri szereppel kritikusi helyzetét, legalább is az adott művel kapcsolatban, bonyolultabbá teszi. Azonban ha egy jellem valóban jellem, akkor a legbonyolultabb helyzetben is az marad, míg egy gyenge jellemnek a legparányibb kísértés is ürügy az eltévelyedésre. RIPORTER: Köszönöm a figyelmét és az idejét. Salamon Pál Reinitz Béla barátja volt férjemnek, s nekem is. Alacsony, izmos test, fehérsörényű oroszlánfej, bikahang, optimista lélek, gyer-Négy óra van éjjel, ötször írtam át. Végre befejeztem és most már köszönöm, hogy cikket kértek tőlem. Ügy van ez kérem, hogy az okozza a legnagyobb örömet, amit a legroszszabbul csinál az ember. Szeretettel üdvözlöm a „Csepel" olvasóit. Neményl Lili Tavasz Falusi vasárnap (Vámos László felvételei) i|gji|H *■ ^Á ^^J D Y k Ó l C5. Qlxuw MáázIá KRITIKUS
