Magyar Hírek, 1968 (21. évfolyam, 24-26. szám)
1968-11-30 / 24. szám
Eredeti, érdekes ötlete támadt Pablo Nerudának, a nagy chilei költőnek és Miquel Angel Asturiasnak, Guatemala Nobel-díjasának magyarországi látogatásuk alkalmával: miközben ismerkedtek a tájakkal, emberekkel, elragadtatva Ízlelték a magyar szakácsművészet remekeit, amelyek irodalmi megörökítésükre ihlették őket. És rövidesen napvilágot látott magyar, francia, spanyol, angol nyelven a versben, prózában papírra vetett, színesen illusztrált élmények gyűjteménye, a Megkóstoltuk Magyarországot. Pihenni jöttek a tengereken át magyar barátaikhoz és mur az első napon a Várban, az Alabárdos étteremben megszületett az ötlet, szórakoztató, játékos könnyedségű stílusban megörökíteni a magyar gasztronómia nyújtotta élvezeteket, hangulatokat. Pablo Neruda, korunk egyik kiemelkedő poétája, Miquel Asturias, a modern spanyol próza mestere az ősi, tradíciókon alapuló pásztorételek, a tüzes magyar borok ízét, zamatát eredetük történetével együtt kóstolgatták. Heteken keresztül utaztak az országban, hogy megismerjék a termővé tett futóhomokon érlelt szőlők borát, a lankás hegyoldalakat, a búzatermő síkságot, a híres paprikaföldeket, gyümölcsöket, kiskocsmákat... „Magyarország jóízűnek látszott és mi megizleltük, mert nagybendőjűek vagyunk, messziről jöttünk, még ma is lobogva égő, forró földekről, meg hóval élő hideg tájakról” — írták közös müvük prólógusában. „Éhes szemmel néztük Magyarországot, alkonyaikor sülő húsok hazáját, alföldje ezer konyhájának füstjét, a földet, ahol vacsorára kondul a templomok esti harangszava.'”.............E könyvet (költők szórakozását, Szenliván-éji valóságos álmot) magyar házak, cigányballadák ellenállhatatlan mágnességű tűzhelyek között ötlöttük ki és hoztuk létre. Az egész földkerekség minden fűszerszáma benne található e nagy lélekkel megáldott fazekakban, mert a magyarok tudják, hogy együtt élni annyit tesz: együtt enni.” A különös könyvcsemegéhez Boldizsár Iván írt apéritifként előszót. S hogy folytatják a szerzők az étlapot? A levesek rehabilitálásával! Mennybéli hierarchiába, az arkangyalok szférájába utalják a gulyást. Az Üjházy-tyúklevesért Magyarországra kellett jönniük, hogy megkóstolhassák. „Nekem Magyarország a levesek országa. Reszkessetek porcogók!” — mondja Asturias. Szellemes poémákat zengenek a főzelékek, halak, vadak, sültek, borok megdicsőüléséről. A káposztáról megállapítják, hogy az ősi konyhaművészet fejedelmi átlényegülésekre kényszeríti. Falun a paraszti asztalok parancsnoka, városban a tökéletes díszítőelemig, a fényűzésig kelleti magát. A kolozsvári változatáról pedig azt állítják, hogy az az Űristen mestermüve. Az „Aranyszarvas” étteremben elköltött ebéd után mondották: „Ezeket a Cumberland mártásban tálalt őzgidahengerkéket az űrhajós Valentyina elüthetné a Marsra. Hengerkék és Valentyinák, együtt, úgy elszéditenék a Tejútlakókat, hogy hirtelen egy vasárnap azt látnánk: bolygóntdíi ínyencek rohamozzák meg az „Aranyszarvast”. A vidám gasztronómiai játéknak is beillő alkotásukat eképpen kínálják: „Ha létezik boldog könyv, ez azok közül való. Nem csupán azért, mert evés közben írtuk, azért is. mert szavakkal akartuk megadni a kellő tiszteletet a bőkezű és ízletes barátságnak ... Azt mondjuk el a világnak, amivel boldogan belaktunk. Víg és szeretetteljes kötelesség ez. És a jó ízeket megosztjuk. Üljünk hát mind, a világ népei az asztal köré, üljünk le a boldog asztalhoz, Magyarország asztalához." Erdősl Mária Hangulatot* ente a fonyódi R^vcsárdában Ananász- '-sirke, a híres szakács, a Frankfurt am Main-i versenyen díjat nyert Horváth István keze munkája (MTI felv.) ♦ ♦ ♦ ♦ ♦ ♦ ♦ ♦ ♦ ♦ ♦ .ét S'Zpihi többé elő sem bukkant a vízből, hanem a többiek annál dühödtebben ron. tótták a menekülőkre. FOLYTATJUK csónakok között. A törökök diadalüvöltése jelezte, hogy győzelmüket biztosnak érzik. v '-Syre csökkent a távolság a 2? győzelmüket biztosnak érzik. ♦♦♦♦♦♦♦♦ mi ' V V s Amikor már csak néhány lépésnyire voltak egymástól, Gergely az izzó taplót a puskaporhoz érintette, majd a sistergő gombócot az üldözők közé hajította. ■ Í--71- r> i/m-r/Si v-SZERKESZTŐI ♦ ÜZENETEK Két kedves honfitársunknak üzenjük, akik kézirattal keresték meg szerkesztőségünket. Elnézésüket kérjük a kései válaszért. Kedves Tarpai Gizi! Két elbeszélését nagyon lírai hangúnak éreztük. A falusi szegény gyerekekkel rendezett színi előadásokról szóló írásából árad a személyes élmény. a másik, a gólyacsaládról szóló, szintén kedves, megindító. Am mindkettő terjedelme meghaladja közlési lehetőségeinket, s úgy véljük, a kiszakított részletek mindig torzítást, csonkítást eredményeznek. Ezért csupán sok szeretettel köszönjük, hogy írásaival ránk gondolt. Paczai Sándor honfitársunkkal — aki egy füzetnyi verset juttatott el hozzánk — ezúton tudatjuk, hogy művei olvasásával igazán szép, szívderítő órákat szerzett. Ha azonban figyelemmel kíséri lapunkat, láthatja, hogy csak a legritkábban közlünk verseket, legfeljebb valamilyen jelentős alkalomból. Mindenesetre úgy véljük, a szegényparaszti életformát tükröző, népdalszerű, nemesen egyszerű költeményei megérdemlik, hogy legalább mutatóba egy strófát ide iktassunk. Házam előtt kint ültem a lócán, Két csendőr jött kilenc óra o után, Megállnak és nagyon is gorombán Azt kérdezik, minek ül az utcán, Csendőr uram: ez a saját tanyám, Nyugszom kicsit a sok munka után, Ne pofázzék, csattan nagyot aztán, Sok csillagot láttam én az utcán. Felvettem a kalapomat szépen, Nagyot rúgott a hátsó ülésen. Ilyen volt a híres csendőr régen. Gyűlölte a békés paraszt igen. XL „Országok dísze és ereje.. Már említettük, hogy a központosítás sikeréhez mennyire elengedhetetlenek a gazdag és politikai súllyal is rendelkező városok. Szüksége van rájuk a kincstárnak, mint a nagyúrinemesi ellenőrzéstől független pénzforrásra; de fontosak azért is, mert olyan politikai tényezőt jelentenek, amely a feudális-nemesi rendeken kívül, sőt némely esetben velük szemben is áll. Természetes hát, hogy a központosításra, a saját hatalmuk növelésére törekvő uralkodók, amint felismerték a városokban rejlő gazdasági és politikai lehetőségeket, mindjárt igyekeztek is a maguk céljaira kihasználni. Hogy azután mekkora sikerrel, az fölöttébb függött a városfejlődés elért színvonalától, s a városok ebből következő erejétől. Magyarországon, mint láttuk, a városok a XV. század első felében gyorsan és szépen fejlődtek. De történetírásunkban felmerült olyan vélemény is, hogy a század második felére ez a lendületes fejlődés megakadt, sőt helyenként éppen hanyatlásba fordult. így volt-e valóban, s ha igen, miért? Vegyünk egy példát, mondjuk a bányászatot, hiszen a bányavárosok a városiasodásnak mindig az élén jártak. A felszíni művelés erre az időre megnehezült, a mélyszinti bányászatot pedig akadályozta a bányavíz. Gépekre, magasabb munkaszervezésre lett volna szükség, amihez azonban tőke kellett. De a megfelelő tőke hiányzott (ami a következő század elején megkönnyítette a külföldi kereskedő tőke, mint például a Fugger-ház behatolását.) A válság végeredményben a céhes ipari formák válsága volt, amelyre a kormányzat is felfigyelt, s igyekezett is segíteni rajta. íme, a bányászat példája jól mutatja a magyarországi városfejlődés nehézségeit, a tőkével alakítható polgári pénzvagyon korlátozottságát. De nem jelenti teljes hiányát, és nem jelenti a fejlődés teljes elakadását. Mátyás király uralkodása idején nincs jele annak, hogy az addig vezető városok kereskedelme, ipara ellankadt volna, legfeljebb az tapasztalható, hogy a fejlődés üteme lassúit. Más városok viszont éppen ekkor indulnak gyors fejlődésnek, mint például Kolozsvár, Szeged, Pest, a mezővárosok közül Gyula, Cegléd. Kolozsváron ekkor vív a céhess polgárság eredményes küzdelmet a városvezetésben való részesedésért. Szegeden a célok még szerényebbek: a bíró kötelező újraválasztásáért folyik a küzdelem. A mezővárosok fejlődésében a XV. század második fele még lassulást sem hoz. Nő a mezőgazdasági termelés, feltűnnek a határhasználat bérletszerű elemei, a bérmunka, és terjed az ipari tevékenység, helyenként kezd kialakulni a céhes keret. Mátyás országlása idején e téren további lépések történnek. Kiadják a statútumot, amely szabályozza a tárnoki városok helyzetét, a tárnoki szék működését, az érdekelt városok igényeinek, kiküzdött eredményeinek megfelelően. Kialakul a fejlett városok egy másik csoportja, az úgynevezett személynöki városok, amelyek fellebbviteli fóruma a személyes jelenlét bírósága (erről korábban már szóltunk). A mezővárosok, mint szintén említettük, a városfejlődés tartalékát jelentették. De több tényezőtől függött, hogy „pályára tudnak-e lépni”? Nos, a mezőváros, ha nem magánföldesúri, hanem királyi birtokon feküdt, gazdasági erősödése, megszerzett kiváltságai révén viszonylag könnyen elérhette a városi jogokat. (Szeged például ezt az utat járta be ) Nyolcszáz mezővárosról tudunk, s ezek egvharmada feküdt királyi birtokon. A többi a földesurakén, s az ő helyzetük egészen más is volt. A földesúr ezek fejlődését is támogatta, de csak fennhatóságának korlátái között. Mindamellett elképzelhető volt, hogy a megerősödő mezőváros megváltja magát és kiküzdi szabadságát. Persze ehhez azért szüksége volt a központi hatalom segítségére is. így történt például a század elején Sárospatakkal, amelyet Zsigmond király városi rangra emelt (igaz, később elajándékozta és ismét magánföldesúri függésbe juttatta). De éppen az utóbbi példa bizonyítja, hogy míg Zsigmond támogatta a városokat, ugyanakkor, királyi birtokként ke-, zelve őket, rendelkezett is felettük. Közismert példa erre a tizenhét szepesi város esete is, amelyeket Zsigmond elzálogosított és hosszú időre a lengyel korona tartozékai lettek. Viszont Sopron esetében — amelyet Zsigmond lánya adott zálogul fia gyámjának. Habsburg Frigyesnek —, a rendek már ellenálltak, a többi között azzal az indoklással, hogy a város az „ország tagja”. Jelzése ez annak, hogy a rendi állam a városokat nem engedi (vagy kívánja engedni), egyszerű birtokként, tehát akár zálogként is kezelni. Rendi értelemben a város az országnak, regnumnak a része, attól még királyi szóval, vagy tanácsi rendelkezéssel sem idegeníthető el. Mátyás kormányzata a magáévá tette, folytatta és tovább fejlesztette a városok önálló politikai jelentőségéről alkotott, gyökereiben rendi jellegű koncepciót. De tovább is ment, mint arra a hatvanas évek városfejlesztő rendelkezéseiben példát is találunk. Sopron 1463-ban kiadott kiváltságlevelében ugyanis ezt olvashatjuk: „A királyok dicsősége a népek sokaságában, az országok dísze és ereje a városok gazdagságában és hatalmasságában (nagyságában) van.” Itt találunk tehát először utalást arra, hogy a kormányzat, amely a kiváltságot adományozta, a városok gazdagsága és hatalmassága (eredetiben: amplitúdó) az ország erejének alapja. Olyan elképzelés ez, amely már túlmutat a városok és a központi hatalom korábbi kapcsolatain. Csak a szövetségi politika kialakulásának körében érthető helyesen, hogy a kormányzat a városfejlesztés idézett elvi indoklását kiterjeszti a mezővárosokra, illetőleg a mezővárosi úton fejlődő királyi falvakra is. A Sopron kiváltságlevelében olvasott formula nem kivétel: Izsap, Nagymegyer királyi községek, vagy Neszmély mezőváros kiváltságlevelében szinte szó szerint ugyanígy szerepel — alighanem azért, bennük a kormányzat a városfejlődés további tartalékait sejtette. S hát, a város országok dísze és ereje ... B. P. (Következik: Mátyás király, az igazságos ...) 9
