Magyar Hírek, 1968 (21. évfolyam, 24-26. szám)
1968-11-30 / 24. szám
BÚCSÚ DOBI ISTVÁNTÓL A magyar népnek nagy gyásza van. Dobi István, a Népköztársaság Elnöki Tanácsának Lenin-békedíjas nyugalmazott elnöke évek óta húzódó súlyos betegség után élete 70-ik évében meghalt. Szőnyben, Komárom megyében született 1898. december 31-én. apja, nagyapja agrárproletár, édesanyja szelíd, jóságos asszony. István fia — akinek szülésébe majdnem belepusztult — alighanem tőle örökölte sok-sok emberséges tulajdonságát, érzékét jónak és rossznak megértő mérlegelésére, hibák, tévedések megbocsátására. Apjától tanulta meg, hogy egy gonosz, igazságtalan világrendbe, szegények és gazdagok kibékíthetetlen örök harcába született, s amíg él, mozog, verekednie kell egy igazságosabb társadalmi, gazdasági rendért, a szegények emberhez méltó életéért. A későbbi államfő gyermekkorában libapásztor, lóhajtó, teheneket őriz gazdag parasztoknál, ha valami kis kereset kínálkozik, iskolába is rendetlenül jár, de mindent „utána tanul”, ezt fogja csinálni öregedő fejjel is. Az első világháborúban katona. Mire hazatér, itthon már köztársaság van és átalakuló világ. Aztán vöröskatona, előbb az északi, végül a keleti fronton, a román királyi intervenciós sereg hadifoglya. összeverik ezek, verik a csendőrök, akiknek átadják, aztán internált, majd évekig rendőri felügyelet a sorsa. Nehéz munkásévek következnek, házasság, jönnek a gyerekek, a politizáló fiatal agrárproletárnak mind nehezebb a sorsa, jó munkás, és harcos szociáldemokrata, nemsokára eljön az idő, amikor mindenfelé elzárul előtte a kenyérkereset útja. Ekkor kér engedélyt barátai és elvtársai megbízásából, hogy Szőnyben önálló szociáldemokrata pártszervezetet alakítson. Reviczky főszolgabíró hivatja. Nem tagadja meg az engedélyt, mert Szőny község vezetőitől elgondolkoztató véleményeket hallott Dobiról: szorgalmas, megbízható, tisztességes munkás. „Ha ennek a hazának talpalatnyi darabjához hűségesen ragaszkodik a politizálásában, nem lesz bajunk egymással, de ha a hűség elfogy, én úgy elbánok magával, hogy belepusztul” — mondja a főbíró. És Dobi felel: — Főszolgabíró úr! Én ennek a hazának egyetlen részecskéjéhez, morzsájához nem ragaszkodom ... Reviczky meghökkenten leülteti. Dobi elmondja életét, családja sorsát, küszködéseiket, milliók sorsát, akiknek csak annyi jutott a hazából, hogy — állampolgárai lehetnek. — Én azt gondolom — mondta —, az én hazafias érzéseim körül semmi hiba nincs. Inkább azokat kellene bírálni, akik meg sem kísérlik, hogy a magunkfajta nép hazafiságának értelmét megértsék, hogy ebben az országban mi is itthon érezhessük magunkat. Változnia kellene a hazának, hogy más lehessen a felfogásom ... A főszolgabíró megértőén és tisztelettel, Jókívánságokkal bocsátja útjára és évek múltán alighanem neki is része lesz benne, hogy amikor Magyarországon a nyílt fasizmus kerül hatalomra, itt vannak a németek, s Dobi életveszélyben van. katonai behívóval a hadseregbe menekítik. Az iparból kimondatlan bojkottal kirekesztett proletár egy Szelei László nevű gazdag parasztnál talált munkát. Szelei orosz hadifogoly volt. Itthon ellenzéki, független ember, híres mintagazda és ha a föld és a nincstelenség, a kenyéradó és a munkás viszonya nem volna közöttük, nemcsak szavakban, hanem a legmélyebb értelemben barátai lehetnének egymásnak. Emberi értékeit Dobi nagyrabecsülte, s a háború után, Szelei személye és embersége sűrűn visszatérő érve volt Dobinak, aki nem értett egyet az idegen példák mechanikus alkalmazásával. 1934—35-ben mind feszültebb viszonyba került a szociáldemokrata párt megalkuvó vezetőivel. Kilépett a pártból. Nemsokára már egyik irányítója a Kisgazdapárt földmunkás-szervezkedésének, érthető módon kerül kapcsolatba a fiatal kommunistákkal, akik ugyanezen a területen dolgoznak. Szerepet kap a Mezőgazdasági Kamarában, majd a háború kitörése után a Parasztszövetségben, amelyet Keresztes-Fischer Ferenc pártfogol, aki valamivel ellensúlyozni próbálja, a németek és a nyilasok tömegbefolyását. 1944. március 19-én Szőnyben néhány barátjával keserű szívvel szemlélik a Budapest felé vonuló megszálló német hadoszlopokat. Szöknie, bujkálnia kell, aztán váratlanul katonai behívót kap, egyszál magában Szőnyből, az idősebb korosztályból. Hogyan, hogyan nem, munkaszolgálatos kerethez osztják be. A háború utolsó hónapjaiban legendás alakja lesz a jogtalanul üldözöttek mentésének. Osztrák földön éri a felszabadulás. A Kisgazdapártnak alelnöke. 1945. november 15-én Tildy Zoltán koalíciós kormányában államminiszter. 1946-ban fél évig a földművelési tárcát vezeti, utána megint államminiszterként tagja a kormánynak. 1948. december 10-től 1952. augusztus 14-ig miniszterelnök. 1952-ben választják meg a Népköztársaság Elnöki Tanácsának elnökévé. A koalíciós politika nehéz éveiben, Nagy Ferenc disszidálása után lett a Független Kisgazdapárt elnöke. Becsületes koalíciós politikát akart csinálni, céljának a szocializmust vallotta, ezt soha, senki előtt nem titkolta. Nagy politikai eredménynek érezte — valóban az volt —, hogy 1947-ben egy kisgazdapárti országos tanácskozáson elfogadtatta a parasztokkal az elvet, hogy a jövőt a szövetkezetben kell keresni, s a szövetkezetben a munkát magasabbra kell értékelni, mint a bevitt földtulajdont. Ezért a kezdeményezéséért Rákosi Mátyástól szemrehányást kapott, amiről 1962-ben megjelent kétkötetes nagy önéletrajzi művében keserűséggel emlékezik meg. 1956. november 4-én a határozatképes számban együtt tartott Elnöki Tanáccsal kinevezte Kádár János munkás-paraszt forradalmi kormányát és minden erejét, tekintélyét, befolyását a lelkek megbékítésére, á nép megnyugtatására, a munka újrafelvételére fordította és ezekben az erőfeszítésekben első munkatársa volt Kádárnak. A Magyar Szocialista Munkáspárt programja és vezetőinek tisztessége, embersége, a néphez való hűsége elnyerte a tömegek bizalmát. Nemsokára sor került a mezőgazdaság teljes szocialista átszervezésére, a parasztok többségének aktív egyetértésével és részvételével. Nagy öröme és elégtétele volt Dobinak, hogy a kommunista pártban elfogadták és évről évre szélesebb keretek között megvalósították a parasztok szociális és egészségügyi biztosítását, oly mértékben növelve a juttatásokat, ahogyan az ország növekvő gazdasági erői megengedték. 1959-ben belépett a Magyar Szocialista Munkáspártba. Mindig nagy gondja volt a külföldre, idegenbe szakadt magyarokkal való törődés, rádióban, televízióban és a „Magyar Hírek" hasábjain sűrűn szólt hozzájuk a szülőföld szeretetteljes üzeneteivel, beszélt és irt nekik bánatainkról, örömeinkről. Mintegy négy esztendeje az asztma elérte a szívét, egy vad erejű roham már akkor majdnem elvitte. A betegség rákényszerítette, hogy 1967-ben ne jelöltesse magát az államfő tisztségére. Az országgyűlés, a pártvezetés és a nép legnagyobb tiszteletadása közben ment nyugdíjba. Azonban néhány hónap múlva már a szövetkezetek országos csúcsszervezetének elnöki székében találjuk, nem tud meglenni munka nélkül. Nemcsak itthon, valamennyi szocialista országban tisztelik, a mezőgazdasággal és a parasztnéppel kapcsolatos kérdésekben sűrűn kérdezik a véleményét, kérik a tanácsait. Ezért hívják meg az idén Lengyelországba is. Odakint vasakarattal teljesíti előre tervezett programját, de már úgy tűnik, alig van benne élet, amikor hazatér. Kórházba szállítják. De menthetetlen és hetekig tartó szenvedés után, befejezte nehéz, szép és küzdelmes életpályáját. Emlékét szeretettel őrzi a nép, amelyet szolgált, őrzi a történelem. Megérdemli, hogy idegenbe szakadt magyar testvéreink is tisztelettel vegyenek tőle búcsút. Dernői Kocsis Lószló * * Tőerská Qátws FILMRENDEZŐ, A SZÍNHÁZ ÉS FILMMŰVÉSZETI FŐISKOLA TANÁRA RIPORTÉR: Melyik filmjével a legelégedettebb? És miért? HERSKÖ JANOS: Végmegoldásban egyik filmemmel sem vagyok elégedett. Ehelyett három filmem egyes részeredményeit tartom számon. A Vasvirág számomra „vizsgafilm” volt. Kipróbálhattam, hogy mit tudok megvalósítani abból, amit a színészi játékról, a vágásról és a lélektani viszonylatok elemzéséről akkor tudtam. Máig is legizgalmasabb számomra a Párbeszéd című filmem, mert ennek gondolati, történeti és érzelemvilága áll hozzám legközelebb. Sót életem egy részét hordozza és egy szakaszát le is zárja. Ebben a filmemben a női figura világát és azt tartom sikerültnek, hogy évek múltán megnézve sem tűnik hamisnak vagy túlságosan naivnak. Vgyanúkkor sikerületlennek érzem a férfi világát, amely gyakran csak dramaturgiai szükségszerűséget hordoz. Végül a Szevasz Vera című filmem háromnegyedórás lakodalmi jelenetét érzem legsikerültebbnek. Ügy gondolom, ebben a hosszú jelenetben mondom el legjobban azt, amit a világról tudok. Jó lenne, ha egyszer olyan filmet csinálnék, amely elejétől végig azt a világlátást fejezné ki, amelyet eddig csak részletekben sikerült filmre vinnem. Van egy film, amelyet a feleségem rendezett; a Kézfogás. Készítésében én is részt vettem. Ha ezt a filmet bármilyen körülmények között mutatják be, mindig az általunk várt hatást eredményezi. RIPORTER: Nem gondolja-e hogy kétfajta filmgyártás létezik: a művészfilm és a „mindenki filmje”? Közelíthet-e a kettő egymáshoz, amikor a világ olyan sok életjelensége a felszínes ízlést, a kegyetlen ösztönöket táplálja? HERSKÖ JÁNOS: Azt hiszem nagyképűség volna tagadni, hogy a kérdésben szerepló felosztás nem létezik. Számomra azonban ez a megfogalmazás nem pontos. Szerintem a film és a televízió eszközei hozzájárulnak az ember viszonylatainak „tudományos" elemzéséhez. Vagyis a film és a televízió hozzájárul a társadalomtudományok eszköztára gazdagításához. Sőt látjuk, hogy a film egyes műfajai tudományos műfajokká alakulnak; például a cinema vertté, dokumentum film. Mindezt azért mondom, mert szerintem a filmek két alapkategóriára oszthatók. Az egyik, amelyik valamiről szólni akar. A másik csupán „rájátszik” bizonyos érzelmekre. Az első kategóriában alapjában kétfajta film létezik. Az egyik a kutatófelfedező film. Ezt kevesen értik. Talán nem is a formai újdonságok, hanem e filmek újszerű gondolatmenete miatt. A másik „jófajta" film, amelyik a filmművészet felfedezéseit tanítja, népszerűsíti. (Épp olyan munkamegosztás ez, mint a kutató tudósok és az eredményeiket tanító professzorok között.) Az ilyen fajta közönségfilm és az úgynevezett művészfilm közé nem kell szakadékot képezni, hiszen egyik a másikat feltételezi. Mint ahogy például a kémia eredményeit is fel lehet használni vásári hókusz-pókuszra, úgy a filmben is lehet kóklerkedni azokkal az érzésekkel, indulatokkal, amelyek könnyen borzolják az emberek idegeit. Ezek a filmek a szakadék túloldalán vannak. De ide tartozik rjónéhány olyan film is, amelyet művészeimként szeretnének elfogadtatni. Sajnos ez a törekvés nem mindig eredménytelen. RIPORTER: Hosszú idő óta vesz részt a fiatal filmművészek nevelésében. Lehetséges-e tartós együttműködés különböző generációk között a filmszakmában, a legmozgékonyabb művészeti ágban? HERSKÖ JÁNOS: 1960 óta tarátok a főiskolán. Ez idő óta négy vagy Öt osztály végzett. (Ezek közül két osztályt én tanítottam.) 1950—1960-ig 6—7 osztályt bocsátott ki a főiskola. Ha megnézzük, hogy a két korszakban végzettek közül kik kerültek be az állandó rendezőt gárdába, azt látjuk: az első korszakból csak három ember, Makk, Révész és Herskó maradt állva. Jancsó, Kovács, Bacsó és Zolnay csak a kővetkező tíz évben futották ki formájukat. Ezzel szemben a 60 után végzett fiatalok adják a rendezői gárda ötven százalékát. Szabó, Kása, Kardos, Sára, Rózsa, Sándor, Gyarmati, Simó, Fazekas, Kárpáti, Gaál, Elek Judit, Gábor, Gyöngyösi, Novák és Oláh már diplomájuk megszerzése utáni két-három év alatt egykét filmet készítettek. Ezek közül mindössze négy sikerült rosszul. Hat pedig külföldön is jelentős sikert aratóit. Amikor öt évvel ezelőtt átvettem egy filmgyári csoport vezetését, az állag életkor 55 év volt. Most 35 év. Csoportom fiatal rendezői az én filmjeimmel nem mindig értenek egyet. Ilyen értelemben nem lehet egységről beszélni. Ilyen egységre azonban nincs is szükség. Lehetetlen is, hiszen egy generáció tagjainak Ízlése is alapvető különbséget mutat. Együttműködésünk alapja az, hogy nem igyekszem senkire ráerőltetni saját ízlésemet. Belehelyezkedek az ő izlés- és gondolatvilágukba, igy adok nekik tanácsot. Ameddig ezt a képességemet sikerül megőriznem, addig úgy gondolom, szívesen fogadják segítségemet. Amikor esetleg megkísérlem majd az ízlésemet rájuk kényszeríteni — ami különben az öregedés jele —, akkor ez az együttműködés megszűnik. Mások gondolataiba belehelyezkedni nem filmrendezői szakma. Ezt úgy nevezik, vezetői, szerényebben szólva; szervezői szakma, örülök, hogy ezt a szakmát gyakorolhatom. Számomra mind a főiskolai mind pedig a filmgyári munka a fiatalok körében felér egy tudományos laboratórium lehetőségeivel. Olyan dolgokat tanulhatok és próbálhatok ki, amelyre különben egy egész életben nem volna lehetőségem. Remélem, hogy ezeket az eredményeket egyszer saját filmemben is fel tudom használni. De addig is öröm, hogy egy-egy ötletemet, ha más által is, de megvalósítva láthatom. Ha teljesen őszinte akarok lenni, akkor meg kell mondanom, hogy a fiatalok között végzett munkám során szerzem meg azt a hiúság elleni szérum mennyiséget, amely azután alkalmat ad arra a ritka emberi örömre, amelyet egy másik, esetleg rivális ember sikere fölött lehet érezni. RIPORTER: Az utóbbi öt év melyik magyar filmje tetszik önnek 'egjobb an? HERSKÖ'JÁNOS: A magam filmjei közül se tudtam egyet, mint maradéktalan eredményt kiemelni. Mások munkájával is így vagyok. Az álmodozások kora, a Szegénylegények, a Hogy szaladnak a fák és a jó könnyebb műfajból, mint kezdeti eredmény a Tizedes meg a többiek, és a Fiúk a térről tetszett. RIPORTER: Az utóbbi öt év melyik külföldi filmje tetszik önnek legjobban? HERSKÓ JÁNOS: Ismét több filmet említenék. Fellini: Nyolc és fél, Bergmann: Persona, Godard: Chinoise és Hucijev; Húszévesek című filmje. RIPORTER: Köszönöm a figyelmét és az idejét. Salamon Pál Az utasok kényelmét biztosítja pályaudvaron, vonaton hajón az Csoportok részére étkezés, úticsomagrendelés Budapest, V. Veres Pálné u. 24. Telefon: 189-900 6
