Magyar Hírek, 1968 (21. évfolyam, 24-26. szám)

1968-12-28 / 26. szám

’M*t fHV- VISONTA II.

ELEQSÉQ

..Nem baj, hogy milyen voltam, nőst semmi sem vagyok.” Ebben i mondatban keserűség fénylett. Beszélt arról, hogy egy villa trágyát már csak úgy tud odább}inni, ha vállára támasztja a szerszámot, s ilyenkor a termelőszövetkezetben a fiatalok kinevetik. Ez a nevetés újra és új■a szíven üti, de dolgozik, meri >gész életében ezt tette, s fur•sálkodva látja, hogy most vén, őgyó erejével is keres annyi nénzt, mint hajdan, ifjú koráján. Egy esztendő múlva telik e az a tíz év, amit előír a törvény — 1959-ben lépett be a szövetkezetbe nyugdíj csak tíz év után jár. élni pedig kell adlig is.

Tudja, érzi, hogy az ő sorsa lem mindenki sorsa, s kimondja azt a mondatot, amelyet falusi látogatásaink során annyiszor hallottunk: ha fiatalabb volnék 10 esztendővel, akkor ez a világ lekeni kedvezne, csak az fáj, logy életemben sokat dolgozam, s most, amikor értelme volta, már nincsen erőm.

Kérdezem tőle, mi az a iegagyobb baj, ami életében érte. ügyetlen szóval felel: a nyomor.

Lassan kibomlik a múlt. Megelenik az a fiú, aki 13 esztendős corában Visontára került apa, •nya nélkül, a rokonok kegyelnére. Megjelenik a szolgaság, az :z alapérzés, ami a cselédben nindennél erősebb volt: az enledelmesség kényszere. Pereg a núlt a homályos, csöndes szobá•an; locsog a pohárban, a renefjő kézben a bor.

— Mikor összeházasodtunk a eleségemmel, Borsod megyébe zegödtünk el cselédnek. Más isztalával, más teknőjével indultunk oda, hogy életet kezdünk, semmi sem volt a miénk. 5s lett végül kétezer kvadrát oldunk és házunk, és lett végül légy gyerekünk. Soha se hatyott el bennünket a nyomorúág.

A múltból más nem tűnik elő sak a munka és az éhség, a züntelen küzdelem azért, hogy egyen ruha a testen és legyen ’tel a szájban.

A krónikás most arra gondol: niféle fajta az ember, hogy e ceserves sors alkonyán megmaadt benne annyi szépség: belírni az idegent, borral, étellel ínálni, bizalommal lenni iránta.

Talán tíz esztendő volt az éleükben, ami némi nyugalmat lozott. 1945-ben Spisák Vilmos s jussolt a földosztásnál, öt holton búzát, másfél holdon szőlőt xevelt. Bora és kenyere termelt.

Ha a változás tíz esztendővel előbb megtörténik, ha tíz esztendővel hamarabb belép a termelőszövetkezetbe, akkor vénségére megelégedett ember volna. Jól tudja ő is.

— A nyugdíjamból szépen megélnénk, és elgondoznám azt a kis szőlőt, ami jár az embernek. De ki láthatta előre, hogy ez így lesz? A fiam az már másfajta ember. Az én természetemet örökölte, mégis más a sorsa. Munkabíró és munkakedvelo, dolgozik a téeszben is, a bányában is. Jobban él, mint valamikor egy 50 holdas gazda. Segítene minket, de még én ezt az egy esztendőt ledolgozom, hogy kiteljen a nyugdíjidőm, nem akarom más kenyerét enni. Az a boldogabb ember, aki nem kér, de adni tud. Az az igazság, én kedvelem a fiatalokat, de ugyanakkor irigylem is őket. Arra gondolok, miért nem az életemben lett az, ami most van, miért kellett nekem belenyomorodni a munkába, semmiért.

Keserűség van az öregember szavaiban, s mégis úgy érzem, biztonság árad belőle, mert az. amiből mindent bíró és mindent leküzdő embersége felépült, nem kopott meg. Melegséget és szeretet őrizget önmagában, bölcs is a maga módján, s van benne büszkeség.

— A múlt esztendőben egy munkaegységre 70 forintot fizetett a szövetkezet. Tudja, mit jelent ez? Azt, hogy az ember a munkájából szépen gyarapodhat, évről évre előbbre léphet. Látom magam körül a gazdagodást, látom, hogy mivé lehetnék, ha volna erőm, s ilyenkor nagyon bánom, nagyon restellem, hogy most már semmi sem vagyok. Talán még megélem, hogy elköltözik innen a falu, szeretem a házamat, nehezen válnék meg tőle, de tudom azt is, jobb sorba kerülünk. Azok a gyerekek, akik Űj-Visontán nőnek majd fel. már semmit sem tudnak a mi életünkről, nem is értik, nem is ismerik. Az ilyesmi felér egy születéssel.

— Az egyik lányomnak nincsen gyereke — szólal meg hirtelen az öregasszony. — Elküldték az elsőt, és azóta nem lett. Az a lányom elesettebb minálunk.

A nehéz kézben reszket a borospohár.

— Éltesse Isten — mondja Spisák Vilmos —, legyen jobb sorsa mindenkinek. Irigylem, de nem bánom, hogy úgy lesz.

Kristóf Attila

(Vámos László felvételei!

11

m

ni

TT í

.. >

1LLJufrÁ

UM

|.l

V

fii

BALESET

Azon a napon, amikor Visontán jártunk, az autóbusz megállónál csoportosulás támadt. Délután három óra lehetett, a hideg sárga téli nap lenyugodni készült s ferde sugaraival rezes fénybe vonta a Mátra vonulatait. Az autóbusz megállónál öt-hat utazni szándékozó ember ácsorgott s köztük egy középkorú férfi, kiskabátban, jobb kezével bepólyált bal kezét tartva. A fehér kötésen átütött a vér s ez a mozdulat, ez a kis vérnyom odavonzott néhány aszszonyt. mert az asszonyok mindig érzékenyebbek az emberi szenvedés iránt s a csöndes faluban az is megbeszélni való eseménynek számít, ha valaki megvágja a kezét.

A sérült ember megjelenése az autóbusz megállónál tehát eseményszámba ment Visontán, amely kiváltotta az érdeklődés és a sajnálkozás indulatait. A sérült Györky László volt, visontai lakos, aki nyilvánvaló fájdalmát leküzdve, bizonyos büszkeséggel és méltósággal válaszolgatott az asszonyok és gyerekek kérdezősködésére.

Mielőtt a baleset körülményeire kitérnénk, mutassuk be a sovány, barázdás arcú sebesültet. Visontai születésű ember, termelőszövetkezeti tag, aki az idők folyamán szőlőművelő szakmunkássá változott s a tavaszi nyitástól az őszi takarásig abban a roppant szőlőskertben dolgozik, amelyben a híres aranysárga visontai borók teremnek. Az őszi takarástól a tavaszi nyitásig viszont az erőmű építkezésénél s a bányában, szintén a legjobb úton afelé, hogy szakmunkás legyen, akár a bányaművelés, akár az erőművi gépkezelés terén.

Győrkv Lászlóval tehát — a baleset korántsem kellemes és szerencsés alkalma folytán — abban az időpontban ismerkedtem meg, amikor átlépte a paraszti sors és az ipari munkás életmódjának határmesgyéjét, követve falujának sorsát, amely a szőlőművelő embe-A beszélgetés tovább tart

rek békés és nyugodalmas otthonából Magyarország egyik legnagyobb ipari vállalkozásának színhelyévé alaKul át.

Ezek után illendőnek tartottam megkérdezni, mi történt a sebesült kézzel, amelyet hevenyészett kötés borított.

— Levitte az ujjamat a gép — mondotta különösebb megindultság nélkül Györky László —, most megyek a gyöngyösi kórházba, hogy felvarrják.

Tudjuk, hogy a magyar paraszt évszázadokig maga orvosolta magát, legfeljebb a falusi kenőasszonyok nyújtottak némi segítséget. A falusi ember végtelen esendőségében és magára hagyatottságában nem sok ügyet vetett a sebeire, sorsának alakulásában a megrokkanást, vagy a keserves, korai halált is bizonyos belenyugvással fogadta.

Györky László — míg a menetrendszerű autóbuszra várt — szakszerűen, nem is egyszer, elmagyarázta, hogy egy lemezvágó berendezésen dolgozott, megfelelő méretekre szabta a hatalmas vaslemezeket. Munka közben egy köteg lemez megcsúszott, ő elég vigyázatlanul utána kapott, a lemezek azonban rugalmasan felcsapódtak és elmetszették a bal keze mutatóujjának utolsó ízületét, megsértették a középső ujjat is, de nem olyan mélyen.

A sopánkodásra mindenkor hajlamos öregasszonyok afelett kezdenek tanakodni, mi lesz a baleset áldozatának sorsa, mennyi időre esik ki a munkából s ebből mennyi veszteség hárul a munkásra és a családjára? Első hallomásra úgy tetszett, az öregasszonyok sopánkodása legfőképpen abból szármázik, hogy nem ismerik a betegbiztosítási rendszert, a táppénzfizetés mértékét, a gyógykezelés ingyenességét, s aggodalmuk abból a régi félelemből táplálkozik, hogy akit valamilyen baleset ért, az „kiesett a keresetből” s arra mindenképpen a nyomorúság várakozott.

Az autóbusz még mindig nem jött, a Mátra völgyeiből kanyarog alá az útja, hogy a falvakat Gyöngyössel összekapcsolja, így mód kínálkozott elmerülni a beszélgetésben, amelyet maga Györky László irányított, megnyugtatva hallgatóságát, hogy sebesülése néhány hét alatt rendbejön, minden valószínűség szerint meg tudják menteni az ujját, s legkésőbb az újesztendő első havában ismét munkába állhat.

A sebesült bizalma és nyugalma nem hatott meglepetésként, mivel a magamfajta ember jártában-keltében megismerte már annyiszor az ország lakosságának fölfogását, hogy az ennél súlyolyosabb sérülések esetében sem várt — nem is várhatott — a megsebesült ember részéről nagyobb ijedelmet és aggodalmat. A meglepetést az okozta, hogy a falusi hírharangoknak tartott öregasszonyok milyen gyakorlatias észjárással és számvetéssel iparkodtak meghatározni azt a kárt, amelyet a baleset a sérült ember családi vállalkozásában okozott.

Arról beszéltek ugyanis, hogy Györky László tulajdonképpen nem az első ember, aki a bánya feltárása és az erőmű építkezése során balesetet szenvedett, ekkora munkálat elvégzése sehol a világon nem történik emberi sérülés nélkül, ellenben Györky László is azok közé tartozik, akik abban az időben kezdtek volna házépítéshez, amikor a falu elköltözésének híre terjedni kezdett a Mátra lábánál. A sebesült, mint megannyi társa tehát úgy gondolkodott, hogy nem érdemes a bontás alá építkezni, helyesebb lesz a családi fészket ott felrakni, ahol az idők végezetéig nem bolygatja meg senki. A mérlegelés tehát akörül csapongott, meglehetősen merészen és szókimondó bátorsággal, hogy sikerül-e a sérült embernek házát a kitűzött időre felépíteni?

Mindezideig, amíg Visonta görbe utcáit jártuk s az elköltözésre ítélt falu sorsát bogoztuk, panaszait és aggodalmait jegyezgettük, csak a jelen és múlt állapotáról hallottunk vallomásokat. Egy elmetszett ujj s néhány ácsorgó öregasszony beszélgetése villantotta fel a közeljövőt, amikor a falu majd útra kel és három kilométerrel távolabb új otthont épít, főképpen azok számára, akik nem cserélik fel egyetlen lépéssel a falusi életmódot az összkomfortos városi életmóddal.

Györky Lászlót néhány évvel ezelőtt az akkor divatos és közhasznú szóval „kétlaki” parasztnak neveztem volna, aki nappal ledolgozza a maga nyolc órás műszakját valamelyik ipari üzemben, azután hazatérve a faluba, vállára veti a mezei szerszámot, hogy akár a termelőszövetkezetben, akár a háztáji földön azt a másik, nehéz munkát is elvégezze.

A tavasztól őszig szőlőmunkás, ősztől tavaszig ipari munkás már nem sorolható ebbe a rétegbe, mert naponta csak egyfajta munkát végez s mindkettőnek a jövedelme olyan arányú, hogy abból a családi ház felépítése megoldható. S a falu közvéleménye, amelyet — mint mindig a magyar falvak ősidőben történt alapítása óta — az öregasszonyok beszéde képvisel, afölött aggódik, hogy a baleset következtében a sérült ember vállalkozása nem szenved-e csorbát. Ez egyébként azt is jelentette, hogy a falu közvéleménye — bár a felszínen még háborognak a keservek és indulatok — megnyugodott abban, hogy három kilométerrel távolabb új életet kell kezdeni új falak között. S ami ennél is valamivel több, afölött aggódik, hogy az a fészekrakás ne késlekedjék néhány ostoba vaslemez veszedelmes játéka miatt.

Időközben megérkezett az autóbusz, a sebesült ember fölszállt, s onnét, a kocsi nyitott ajtajából válaszolt utolsó kérdésemre: miképpen lesz azután, ha új lakóházat fölépítette:

— Maradok a bányában — mondotta és bepólyált kezét elhelyezte az ölében.

Az autóbusz elindult és az öregasszonyok arról beszélgettek tovább, hogy Györky László házában fürdőszoba is lesz. Baróti Géza

'lültették Visonta új szőlőit

Az autóbusz-megállónál