Magyar Hírek, 1968 (21. évfolyam, 24-26. szám)

1968-12-28 / 26. szám

Örkény István „Tóték” című tragikomédiája, úgy látszik, a második világháború óta az első magyar színpadi világsiker. A darabot harmadik esztendeje játssza a pesti Thália Színház Nagy Attilával, Dayka Margittal, Hacser Józsával, s főképpen előbb La tinovits Zoltánnal, majd Somogyváry Rudolffal az őrnagy szerepében. A Tóték meséje olyan egyszerű, hogy nehéz elmondani és olyan bonyolult, hogy lehetetlen összefoglalva mélységeit megérzékeltetni. A történet csak ennyi: a második világháború vége felé egy kis mátrai faluban él Tót, egykori vasútas, jelenleg helyi tűzoltóparancsnok feleségével és süldő lányával. Békességben és harmóniában élnek, azaz élnének, ha nem volna háború és felnőtt fiúk, szemilkfénye, életük büszkesége, aki a tanítóságig emelkedett fel, ne volna a harctéren. Jönnek a zöld tábori lapok a fiútól, azt lesik egész nap — már ha megkapják, mert a félkegyelmű falusi postás a lapokat elolvassa és csak akkor adja át, ha annak a tartalma neki is tetszik. E lapokból tudják meg Tóték — és a néző —, hogy a fiú parancsnoka az őrnagy, megrongált idegzetének helyreállítására szabadságot kapott és azt Tótéknál, a békés kis hegyi faluban fogja eltölteni. A család csupa izgalom: itt az alkalom, hogy az őrnagy szívét bevegyék és a fiú helyét a zászlóalj irodán biztosítsák. Az őrnagy megérkezik és egy nap alatt pokollá teszi a család életét. Nem gonosz, csak rigolyás. Nem szadista, csak „következetes”. Nem

címet. Akkor már játszották a Tótékat, tehát a cím azt jelezte, hogy az olvasónak nem kell magyarázni, kicsoda Örkény, nem kell hozzátenni, hogy jeles magyar író vagy a La famille Tott szerzője. Az Örkény név — pontosabban ÖRKIENY, ejtsd orkieni, de István és nem Stephan — bevonult a párizsi szellemi köztudatba.

Ezt nemcsak a Nuovel Observateur címéből és nem is csupán magából a cikkből kövekeztettem. Egy hónapig voltam Párizsban és francia barátaim vagy látták már a darabot vagy készülődtek megnézni. Új ismerőseim magyar voltom hallatára, megkérdezték, mi a véleményem a darabról és ismerem-e a szerzőjét. Ázsióm növekedett, amikor elárultam, hogy osztálytársak voltunk. (Ugyanakkor Örkényé kissé csökkent, mert azt mondták: „Ö, hát ilyen öreg?”)

„Örkény Párizsban”: ez számunkra azt jelenti, hogy egy magyar író, egy magyar színmű, tehát a mai magyar kultúra egy része jelen van Párizsban. Ez a jelenlét annál örvendetesebb, minél kevesebb illúzióval nézi valaki hírünket a világban. Tud: nunk kell, hogy a felszabadulás óta ez az első magyar színdarab Párizsban. (Illyés Kegyencét ünnepi tiszteletadás formájában ad hoc társulat mutatta be, már eleve csak három estére bérelve ki az öreg Galambdúc színházat, hogy Illyés Hunok Párizsban-jának stílusában maradjak.) A háború előtt sem látott a francia főváros sok magyar bemutatót, egy-két

Molnárt, néhány Lengyel Menyhértet, a többire legfeljebb a Színháztudományi Intézet mindenttudó archívuma emlékszik.

Nem arról van szó tehát, hogy bemutattak külföldön egy magyar darabot. Ez a külföld Párizs; a magyar darab mai író műve; az első bemutató egy emberöltő óta. A franciák nem szeretik az idegeneket, a francia kultúra még ma is önmagába visszatérő, még a távközlési forradalom korában is szinte légmentesen zárt világ. Magyar megjelenésnek, magyar jelenlétnek még akkor is örülnünk kellene, félretéve a pesti és szakmai félig cinikus, félig szívből jövő ellengőzöket, ha a La famille Tott-ot a tizedik előadás után eltemették volna. De nem ez történt.

A Tótékat a 42. előadáson láttam. Telt ház volt, csak azok a helyek maradtak üresek a földszinten és az erkélyen, ahonnan semmit sem lehet látni. A jó öreg Gaité Montparnasse Színház a harmincas évek irodalmából oly meghitten ismert Coupole kávéház mögött ugyanis a világ egyik legfurcsább alakú színháza: szélesebb, mint amilyen hosszú. Kétoldalt is vannak zsölyék, de ezekről csak periszkóppal lehet látni a színpadot.

Az előadást a francia barátaim társaságában néztem végig. Sokat nevettek, helyenként gurultak a kacagástól; néha olyankor is, amikor a Tháliában inkább elnémul a nevetés. Erről majd mindjárt beszélünk még, most annyit, hogy a nézőEgy régi kép: Karinthy Ferenc és Örkény István

bolond, csak mániás. Mindenáron „foglalkoztatni" akarja a családot: mint az újoncokat a kaszárnyában, s ezért nem engedélyezi nekik még az alvást sem. Tót, az apa lázadozna, de felesége és ugrifüles lánya mindig leveszik a lábáról: a fiadról van szó, Tót előbb összeomlik, majd a végén fellázad. A néző rengeteget nevet s közben valami összeszorítja a szívét és a gyomrát is: a kele-kótya postástól megtudja, hogy a fiú a fronton aznap esett el, amikor az őrnagy a faluba érkezett ...

A darabot bemutatták Varsóban, Bukarestben, Marosvásárhelyt, Koppenhágában, Stockholmban, Göteborgban, Nyugat-Berlinben, és próbálják nyolc nyugatnémetországi színpadon. A Tóték legfontosabb állomása: Párizs.

„Örkény Párizsban”: e cím nem tőlem származik, hanem a Nouvel Observateurtől. A francia baloldali értelmiség legtekintélyesebb hetilapja — tehát a mai francia viszonyok között is az egyik legsúlyosabb szavú hetilap — irta kétoldalas cikkének a tetejére ezt a tőmondatszerű

Jelenet a Thália Sziuház előadásából: Az őrnagy és felesége (Nagy Attila és Dayka Margit)

Lent: Latinovlts Zoltán, Dayka Margit, Nagy Attila és Hacser Józsa

(MTI felv.)

téren a hangulat végig jó volt, sokat tapsoltak; barátaim örültek, hogy eljöttek. Siker.

Akár meg is állhatnék itt. Igen nagy dolog ez. Örkény Párizsban jelentőségét a magyar irodalom és a magyar színművészet szempontjából nem csökkenti az, hogy a francia nézők egy másik darabot látnak. Tragikomédia helyett, groteszk helyett, abszurd dráma magyar módra helyett: bohózatot. Igaz, a végén „valami keserűt éreznek a borban” igaz, barátaim azt mondták, ha visszagondolnak rá, nem a nevetés jut eszükbe, hanem az elesett fiú. Az előadásban azonban elveszett a Tóték igazi veleje: hogyan válnak egyszerű, derék emberek az esztelen erőszak segítőivé.

Az eltérés az eredetitől nem több mint egy fok a kör 360 fokából, de ahogy nő a kör sugara, úgy szélesedik ez az egy fok és végül a kor már nem ugyanaz lesz. Ezt az egy fokot az idézi elő, hogy az őrnagy alakítója, Jabbour, az egyik legkiválóbb francia komikus színész. Ha belép a színpadra, már nevetnek a nézők. Jabbour a horthysta őrnagy helyett afféle Svejk őrnagyot játszott. A párizsi színpadon az őrnagy nem félelmetes korlátolt alak, aki nem tud mást adni, mint belénevelt lényege, és ez egyszerre iszonytató és nevettető. Jabbour őrnagya viccelődik, jópofáskodik, csak mulatságos figura és ettől a nézők többet nevetnek, de végül a színdarabtól kevesebbet kapnak.

Ez a különbség tulajdonképpen magyar magánügy, francia barátaim és nézőtársaim nem is értették, mit akadékoskodom. Nekik így is sokat mondott Örkény műve a mai magyar drámairodalomról és a tegnapi magyar valóságról. Örkény sok évtizedes jeget tört meg Párizsban. Most itt van az ideje annak, hogy egy másik magyar színdarab a mai magyar valóságot vigye el nevetések vagy megrázkódtatások között a francia és más külországbeli közönséghez.

EQY MAQYAR SZÁRMAZÁSÚ FRANCIA TENORISTA BUDAPESTEN

Alexandre Mazota és felesége

(Vámos László felvétele)

11fég az Operaház színpadán áll, mint a Rigoletto Mantuai ifi hercege, azután mint Faust, s ritkafényű tenorja mindkét előadáson betölti a nézőteret és a színpad mesevilágát.

Pedig amikor lemosakodva, köznapi öltözetben szemközt ülünk egymással, Alexandre Mazota minden különlegesség nélküli, csöndes, egyszerű fiatalembernek látszik. Azaz... mégsem egészen. Mert mindjárt a beszélgetés kezdetén azzal a furcsa kijelentéssel lep meg, hogy amikor lelép a színpadról, akkor is mesevilágban jár — legalábbis itt, nálunk, Magyarországon.

Színpadon kívüli mesevilág? Ezt vajon hogyan kell érteni? Talán — mint sok előadóművész, aki már szinte nem tud szabadulni második, harmadik, tizedik énjétől — tovább játszik az életben is?

Nem, Alexandre Mazotánál másról van szó.

— A mesék világa minden kisgyerek lelkében reális formát ölt, valamilyen általa megfogható valósággal azonosul. Kétéves koromban kerültem ki Magyarországról Franciaországba, s a nagyanyám, ha az ölébe vett, mindig egy kedves és különös országról mesélt, ahonnan mi egyszer eljöttünk, s ahová talán egyszer visszamegyünk... Nálam a kisgyerek mesevilága Magyarországgal azonosult, és ezt a mesevilágot felnőttként is magamban hordoztam, egészen a mai napig.

A kérdőjeles arckifejezésre készségesen válaszol:

— Természetesen, hiszen ma már nemcsak magamban hordom: ma körülvesz ez a mesevilág. Kétesztendős korom óta először — itt vagyok Magyarországon. És — ne értsen félre, ha azt mondom — a sok világjárás után az itteni kisebb méretek a nagyanyámtól hallott, meghitt mesevilágra emlékeztetnek. A párizsi Metro után a pesti földalatti, a kisvasút, amelyen elmentünk Lillafüredre, a festőién szép, de a tengerhez képest kicsi Balaton — az én számomra a megvalósult mese. A néhány szó, amit magyarul tudok, szintén a nagyanyám meséiből cseng bennem tovább és most a magyar zeneiségében, s meseszerűségében folyton itt cseng körülöttem.

Azután az erősen szubjektív látásmódról áttér azokra az objektív tapasztalatokra, amelyeket nem egy gyerekkori álomvilágban, hanem mint művész, Magyarországon szerzett. A nyáron itt töltötte egyhónapos vakációját, most pedig mini vendégművész lép fel két estén a budapesti Operaházban.

— Még a nyáron megnéztük a Szegedi Ünnepi Játékok néhány előadását. Nemzetközi viszonylatban nagyszerűnek találtuk. (El ne felejtsem: többesszámban beszél, mert együtt van elbűvölő francia feleségével, aki akkor is, most is elkísérte. s akivel tökéletes összehangoltságban nyilatkozik mindenről, valóságos finom, harmonikus duettben.) Franciaországban is hallottuk hírét a magyar zenei élet avantgarde jellegének, az európai zenekultúrában élen járó, kimagasló eredményeinek. Hogy mást ne említsek: egy olyan merész vállalkozás, mint Szokolay operájának, a Hamletnek bemutatása, világviszonylatban elismerésre méltó.

Beszél arról, hogy maga is szívesen énekel mai műveket, kortárs-műveket. Valamivel dokumentálni kell, hogy a mában élünk — mondja szenvedélyesen. Azután ugyanezen a hőfokon elmondja, mennyire tetszik neki nálunk a művészet abszolút tisztelete — mondhatni úgy is: az abszolút művészet tisztelete. Mert ma az üzlet, és a szenzációhajhászás világszerte a tiszta művészetből való „pénzcsinálásnak” lehetünk a tanúi. Látott olyan Hoffman-előadást, amelyben a ve-, lencei jelenet Guilettája meztelenül énekelt a gondolában, akár egy sztriptíz-revüben. Nálunk, amint látja — mondotta — a tiszta művészet vonzza a tömegeket. A magyar zenei életben magát a művészetet akarják megvalósítani, s nem egyéb kétes fogásokkal szolgálnak ugyancsak kétes célokat.

Sok mindenről beszélnek még ketten, a feleségével, aki szintén ízig-vérig művészegyéniség, s csupa finom érzékenység minden iránt, ami a világban szépséget és haladást jelent. Azt tervezik, hogy egy költői és dalestet rendeznek, amelynek műsorán német, francia, magyar dalok és versek szerepelnének. Ezzel a népek barátságát és a béke gondolatát szeretné a magyar származású francia művész kifejezésre juttatni. A realizálás érdekében magyar zeneszerzőkkel találkozik s franciára fordított magyar versekkel — József Attilával, Radnótival — ismerkedik.

— Tudja kérem, mi a legnagyobb boldogság számomra? Ha olyan operaelőadásban vehetek részt, amelyben a legkülönbözőbb nemzetiségű művészek lépnek fel, s mind egy nyelven — mondjuk olaszul — éneklik szerepüket, ugyanabban a műben. Ilyenkor kézzelfoghatóan érzem annak a lehetőségét, hogy a legkülönbözőbb világrészekből jött emberek egy közös, szép cél érdekében, közös nyelven együttműködjenek.

Amiről most beszél Alexandre Mazota, az már nem a mesék világa. Az a mi, eleven, problémákkal teli valóságos világunk, de amelyben az a belső tűzzel lobogó igazi művész szintén otthonosan, a humanizmus, a haladás iránti nagy fogékonysággal mozog. Sikere a színházban — a Rigolettoban, a Faustban — a nagyszerű művésznek szólt. Mint művésznek és embernek kívánjuk, hogy további terveit — a nemzetközi dalestet, a népek barátságának estjét, benne a magyar művekkel, az óhaza hangjaival — sikerrel megvalósítsa.

Soós Magda

I

1

1

I

1

4

1

I

I

I

!

I

I

1

*