Magyar Hírek, 1968 (21. évfolyam, 24-26. szám)
1968-12-14 / 25. szám
orra épülnek a korszerű szarvasmarha-istállók a Vörös Csillag termelőszövetkezetben AJr*KT a „A város szívében van a pompás, kétemeletes, vörös palatetas iskola. Impozáns épület, modern iskolatípus, az angol kastélyok stílusa. Fölírva a homlokzatára, hogy : Földműves Téli Iskola ...” Ez a másik iskola is a város szívében van. Iskola? Az is. Tulajdonképpen a Vörös Csillag Termelőszövetkezet központi irodája volna,' afféle megtermettebb nagygazda-ház, olyan, mint a többi, de hetenként egyszer egy-egy estére iskolává lesz mégis: itt tartják a mezőgazdasági szakkör elméleti előadásait. „Az idegenek ajtónyitására kétfelől a székeken egy taktusra jelállott ötven diák... Nagyszerűen vannak öltözve. Mind olyan dzsentri, mint annak a rendje. Lovaglónadrág, s az egész viselet a falu urainak hű kópiája ... Amikor beléptem, észre sem vettek. Nem csak azért, mert vágni lehetett a füstöt, hanem mert a behordott székeken, padokon ülő emberek szeme az előadón függött. Valami Pulina nevezetű tápkeverékről magyarázott éppen (nem garantálom, hogy jól jegyeztem föl a nevét), ami — mint megtudtam — hallatlanul izgalmas téma, mert hiszen — idézem Molnár Imre bácsit —, ők úgy vannak, hogy a sertések súlygyarapodása után kapják jövedelmüket, és mivel folyton új meg új tápok kerülnek a piacra, igen-igen fontos tudni, melyik mit ér. Egyébként ezek a „diákok” is vannak vagy ötvenen, valamennyien állatgondozók, ki a sertések mellől, ki a szarvasmarha-istállókból jön ide, az „iskolába”. Diákoknak csak azért nem nevezném őket szívesen, mert egy részük idősecske ehhez a címhez: Molnár Imre bátyám például 54, Ondó Antal bácsi meg éppen 60 esztendős. És az öltözékük? Hát... Ahogyan az ólaktól, istállóktól jöttek. Ki-ki még állatai szagát is magával hozza, elkeveredik itt egymással a ló. a juh, a disznó, a tehén ruhánragadt kiparolgása az emberi veríték gőzével. (De jó is lenne zuhanyozó-öltöző az összkomfortos állatlakások mellé! Mondják ezt az emberek is, de amikor az elnök, Nagy István — húsz esztendeje ő áll a szövetkezet élén — azt feleli: „Mondják csak. mi kell, mikorra kell, megcsináltatjuk, de akkor nem lesz ám 60 forint egy munkaegység!”, szóval amikor az elnök így válaszol, az öltözőt-zuhanyo zót sürgető tagok szemhunyás alatt fordítanak a szón: „Nem kell sietni vele, ráérünk, csak lassacskán!”) Nem, nem, ezek a „diákok” nincsenek nagyszerűen öltözve. Munkaruhában vannak, mert munka ez, ha nem is kötelező, de munka, nekik talán nehezebb és keményebb, mint a vasvilla emelése, mint a zsákolás, mint a ganyézás. „A következő szereplő írásbeli előadását adja elő könyv nélkül, azon a címen, hogy Tenyészállataink előállítása. Ez aztán igazán remek egy előadás! Olyan szakszerű, mint a földművelési minisztérium negyedévi jelentése. Még eleinte van egy-két mondata, amiről azt hiszem, hogy ennek az életben hasznát veszi... De aztán olyan szakszerűségekbe merül bele, hogy valósággal azt hittem, Swift Jonathan szatíráját hallom.” Itt nincs felelés. Beszél az előadó, aztán kérdések következnek, az előadó meg a jelenlévő többi szakember válaszol, aztán beszélgetésben, vitában oldódik az egész, minden „diákból” előadó lesz hirtelen, szakkönyvekre hivatkoznak, cikkekre, de legfőképp saját tapasztalataikra. Tápok nevei, adatok, súlyok kavarognak, meg olyan érthetetlen szavak, mint „laktáció”, „brucellózis”. Molnár Imre erre is, arra is „hadakozik”, beleszól a sertésgondozók vitájába, ez természetes, ő is az, közbeavatkozik a tehenészek eszmecseréjébe, ami megint csak természetes, mert — mint kiderül — 1962 óta egyebet se tesz, mint tanul és tanul: elvégezte a sertéstenyésztő szakmunkásképzőt, aztán a szarvasmarha-tenyésztő tanfolyamot („Hátha oda kerülök egyszer!”), most pedig beiratkozott a szakkörbe („Csak úgy tud az ember lépést tartani, ha folyton tanul!”). 1960 óta dolgozik a •termelőszövetkezetben, előtte középparaszt volt, végzettsége hat elemi, meg a harmincas években egy aranykalászos tanfolyam. („Hja, akkor elég voít az is, a parasztember sokfélével foglalkozott, ha mindent ki akart volna tanulni, hová jutott volna?! De most egyhez vagyok kötve, meg rohamos a fejlődés is, aztán zsebre megy a dolog: 300 állat van a kezem alatt választási korától addig, amíg eléri a 110 kilós súlyt.”) Most, ősz fejjel, ki nem hagy egyetlen foglalkozást. „Fizetnek havi ötven pengőt, négy hónapra kétszáz pengőt... Bizony, az idén már nem tudtuk kiszorítani a hatvanas létszámot... Nem az igazgató, hanem más forrás mesélte, hogy a növendékek nem önként jelentkeznek, hanem ki van vetve a megszabott vármegyékre, hogy a kijelölt falvak két-három növendéket kötelesek beszolgáltatni a tanfolyamra közigazgatási rábeszélés útján. S a közigazgatási rábeszélés sem tudta az idén bebeszélni az iskolába a hatvanat, csak ötvenötöt. ' A tanfolyam természetesen ingyenes. Nemcsak ez nem kerül pénzbe, hanem a növénytermesztési szakköri tagság sem, és a „konkurrens” termelőszövetkezet. a Bocskai szakköreiben is csak köszönöm-mel fizetnek a tagok. Az előadók — a főállattenyésztö, az állatorvos, a debreceni agrár tudományi főiskola néhány tanára — pénz nélkül okítanak, vagyishogy mégis pénzért, mert az ő jövedelmük is nő, az ő munkájuk is könnyebb, ha a tagság halad a korral. Rábeszélés? Nem szükséges. Molnár Imre bátyámmal, az I. számú üzemegység sertéstelepén tizenegyen dolgoznak (ebből ketten éjjeliőrök), s közülük heten járnak: az üzemegység útjának túlfeléről, a szarvasmarhafarmról a 24 dolgozó közül tizennyolcán szakköri tagok. „— Mennyi földje van az iskolának? — kérdem súgva az igazgatótól. — Semmi — mondja súgva az igazgató. — Két hold kísérleti földünk van, de azon egy kis krumplit termeltünk az idén. Mennyi a szövetkezet földje? Azt hiszem, fölösleges dobálózni a nagy számokkal. Hatalmas a böszörményi határ, s minden föld — szövetkezeti. S minden föld, minden farm — a szakköri tagok kísérleti parcellája, telepe. Hajtson csak valaki autóval Debrecen felől Böszörménybe! Tavasztól őszig láthatja az országút menti földeken a táblákat, amelyek a szó szoros értelmében vett kísérleti parcellákat jelzik. („Mi állandóan kísérletezünk — mondta Molnár Imre. — Különben miből jönne össze a havi 2500 forintos jövedelem?!” Tömöri Gábor állattenyésztési brigádvézető is igazolja a hallottakat: „A jövedelem 45 százalékát az állattenyésztés hozza, ezen belül a legtöbbet a hizlalda.”) És valahol itt „fizetődik ki” a főiskola kutató-tanárainak a fáradozása is. Mert kísérleteik eredményeit az 6 növendékeik alkalmazzák itt nagyüzemi méretekben. „Az önképzőkör bezárása után — írja Móricz Zsigmond eddig is idézett Kisgazdász urak önképzőköre című, 1932-ben kelt riportjában — az igazgató külön leckét tartott: — Fiúk, itt volt a főtisztelendő úr, látták, azért jött, hogy meghívja az iskolát a holnap esti kongregációs bálra. .4 székesfehérvári fiatal lányok szeretnék megismerni a fehérvári gazdász urakat... De előre figyelmeztetek mindenkit, hogy amit az illemórán tanultunk, ott azt alkalmazásba kell venni. Késselvillával ügyesen bánni és aztán nem kvaterkázni, mert azt úgyis mindenki tudja, hogy inni jól tudnak, hanem foglalkozni a lányokkal. Na, végre megtudtam, mire kellett a téli iskola! A fehérvári lányok kívánják látni a fehérvári gazdász urakat.” Az előadó beszél, olykor-olykor a táblához fordul, számokat, tápneveket, hasznosítási százalékokat jegyez rá, pálcát fog, egy falitáblán mutogatja a takarmány felszívódásának útját. A hallgatók — fiatalok és őszbecsavarodott fejűek, nők és férfiak — csöndben ülnek, alig ketten-hárman jegyzetelnek. Nézem a pihenő, ölbeejtett kezeket: elnehezültek, kérgesek, kidolgozottak, erek-inak hálózzák őket. Bizony nehezen forgatnák ezek a kezek a tollat vagy a ceruzát! („Egy hallásra megjegyzik az adatokat, neveket, remek a memóriájuk!” — mondja a szünetben az előadó.) Ismét odakeveredem Imre bátyámhoz. „Aztán mit szól a kedves felesége, hogy itt, a szakkörben tölti az estéit?” — kérdem. „Semmit — húzza a vállát —, még biztat is, hogy csak járjak. De ha a kocsmába mennék vagy a lányok közé, azért bizonyosan megharagudna!” Garami László Borjúnevelő. Fent: A szövetkezet saját darálójában készül az előirt takarmánykeverék (Novotta Ferem- felv.) AZ ÉLET ÉS IRODALOM FŐSZERKESZTŐJE RIPORTER: Tettenérés című új regényében szenvedélyesen fordul szembe a fanatizmus minden fajtájával. Számomra ez az indulata tette izgalmassá a regényt. Kérem beszéljen erről a gondolatkörről. NEMES GYÖRGY: Szándékom szerint regényem alapgondolata ugyan más mint amit ön említ, de kétségtelenül egyik lényeges elemről van szó. A regényben szereplő Julián atya és Görczi Róbert álkommunista, egyaránt csak az „üggyel” törődik, az emberrel nem. Ez abszurd, a valósággal számot nem vető nézet. Akár a vallási, akár a politika: fanatizmus súlyos társadalmi veszélyt jelent. Az élet nem tűri a kész formulákat, a valóságtól független prekoncepciókat. Tapasztalatom szerint a fanatizmus tönkereteszi az életet. Regényem. ben két fiatal lány életét pusztítja el. RIPORTER: Említette, hogy a Tettenérés alapeszméje más mint amit én annak tartok. NEMES GYÖRGY: Most megjelent regényem alapgondalatának a hatalommal való visszaélés veszedelmét tartom. Igaz, hogy a társadalom életének mozgása, alakulása a legfelsőbb szinten dől el. De az élet elviselhetősége a közvetlen emberi kapcsolatokon múlik. A társadalmi hierarchiában mindenkinek vannak felettesei és beosztottjai. A segédmunkásnak. a szakmunkás, a szakmunkásnak a művezető. De a segédmunkásnak is vannak „beosztottai”; a korban vagy eltöltött munkaidőben fiatalabb társa és otthon a felesége, gyerekei. Az általános társadalmi helyzeten belül meghatározó jelentőségű, hogy milyen az ember közvetlen „főnöke”. A hatalommal való visszaélés felperzseli maga körül az életet. Erről a nagy történelmi és személyes tapasztalatok egyaránt tanúskodnak. RIPORTER: Mióta főszerkesztője az Élet és Irodalomnak? NEMES GYÖRGY: Pontosan öt éve. RIPORTER: Hogy enged időt a főszerkesztő az írónak? NEMES GYÖRGY: Ritkán jutok íráshoz. De ezt nem tartom kétségbeejtő helyzetnek. Sokan hiszik, hogy az alkotómunka csak a bekötött könyvben ölthet testet. Ez írói illúzió. Egy kitűnő pedagógus munkája például nem vezet át a maradandóságba? Vagy nem elgondolkodtató, hogy Osvát Ernő csak azért került be a lexikonba, mert írt egy könyvet. Ha ez az egy könyve nincs, akkor a Nyugat nagy szerkesztője nem szerepel a mai lexikonokban, nem úgy mint egy szakácskönyv szerzője. Az emberek többsége nem ír könyvet és ez a tény önmagában nem ok a boldogtalanságra. Úgy gondolom, hogy egy olyan publicisztikus irodalmi lap szerkesztése, mint az Élet és Irodalom, amely beleszól a mindennapi élet folyamatába — ugyancsak felér egv könyv maradandóságával. Különben is csak akkor írok, amikor nem tudok nem írni. Harmincnyolctól kezdve huszonhárom évig nem írtam. Az utóbbi hét évben öt regényem és egy novelláskötetem jelent meg. Vagyis szerkesztői munkám végül is „engedélyezi” az írást. RIPORTER: Sok szó esik mostanában világszerte a művészetek, az irodalom háttérbeszorulásáról. Mi erről a véleménye? NEMES GYÖRGY: A tudományos forradalom korában élünk. A tudomány rohan, a művészetek, az irodalom állni látszik. Régen a költő varázsló és pap volt. Ennek valóban vége. Továbbá a szocializmus kezdeti korszakában álta-Nemes György (Gink Károly felv.) lános volt a felfogás, mely szerint a művészet és irodalom közvetlenül szólhat bele a világ alakításába. Ugyanis a tudat nem változtatható „röptében”. Nem is szólva arról, hogy a mű\ észetek előbbi szerepéhez való görcsös ragaszkodás egyenlő az önfelszámolással, hiszen ebben a felfogásban például az irodalom alkalmatlanná válik a mélyen rejlő folyamatok ábrázolására. Mindez azonban nem jelenti azt, hogy a művészet és irodalom elveszti jelentőségét. Változatlanul sok mindent közölhetünk. amit a tudomány nem képes. Például az ízlésre, az erkölcsre változatlanul a művészetek hatnak elsődlegesen. \z érzelmi élet sem hal ki... márpedig ez a szféra is a művészet területe maradt. Egyszóval nincs okunk kétségbeesésre. RIPORTER: A művészeti élet az elfogultság, a sérelmek, sértések és viszontsértések egyik melegágya. Legutóbbi regényében ön szembeszállt az elfogultság minden fajtájával. Mint az egyetlen magyar irodalmi hetilap főszerkesztője, hogyan alkalmazza gyakorlatban a regényében kifejtett elvet? NEMES GYÖRGY: A művészeti életben az érzékeny emberek legérzékenyebbjei vesznek részt. Ez természetes. Aki nem érzékeny, az nem író. Ez alkati szükségszerűség! Ha az emberek elolvasnak egy könyvet, azonnal megkérdezik: kiről mintázta hőseit az író? Tettenérés című regényem főalakjait nem egy emberről mintáztam. Mégis azt mondanám, minden író magáról ír legtöbbet. Nem is lehet ez másként. Nyugodtan mondhatom, hogy Görczi Róbert alakjában is magam vagyok a főszereplő. Pedig igazán nem rokonszenves ember. Nem tartom magam Görczinek, és gondolom a valóságban sem vagyok Görczi. De mindennap, szinte minden órában ki vagyok téve a kísértésnek, hogy visszaélek-e a hatalmammal vagy sem. Megpróbálok ellenállni a kísértésnek. Döntéskor megpróbálok kiszűrni minden elfogultságot. A jót és a rosszat is. Nem engedem, hogy személyes érzéseim vezessenek a kéziratok megítélésében. Ezért gvakran előfordul, hogy jó barátnak visszaadunk kéziratot és jó barátról nem hízelgőt írunk. Fordítva: „rossz barát" kéziratát szó nélkül közöljük, „rossz barát”-ról jót írunk a lapban. Ugyanis azt tartom: egy főszerkesztő nem köteles mindenkit szeretni, nem köteles mindenkivel kezelni, de a jó kéziratot igenis köteles közölni. A szerkesztő köteles az írók személyiségét tisztelni. Márpedig ezek a személyiségek igen gyakran különböznek az övétől. Képtelenségnek tartom, ha egy szerkesztő minden kéziratban a saját nézeteit akarja olvasni. Mivel minden vezető akarva, akaratlanul pedagógus is — munkatársaimat is erre a gyakorlatra nevelem. RIPORTER: Köszönöm a figyelmét és az idejét. Salamon Pál ♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦ Jllcq e(fi/szer az elveszett /iáról Kedves Szerkesztő úr, én ugyan furcsán állok az Űr és főképpen a franciául tudó olvasók színe előtt. 4 Magyar Hírek 1968. november 16-i számában (XXI. évfolyam, 23. szám) a 9. oldalon írtam „Az elveszett fiú” címmel Filep Lászlóról. Ebben leírtam kilenc évvel ezelőtti találkozásunkat egy Metz-i kórházban, a beteg magyar fiúval. Elmondta, hogy egy szó francia tudás nélkül került ebbe az országba és maga is nevetve mutatta legelső, még a bányában készült kézírásos magyar—francia szótárát, amelyben a hideg szó mellett ez áll: paso. Idáig semmi baj sincs a cikkemmel, a sajtóhiba ördöge a következő mondatban űzött belőlem gúnyt. Ezt írtam: „Némi fejtörés után rájöttünk, hogy a francia pás chaud, nem meleg fordítása és átírása”. Igenám, de a lapban a magyarázat szintén nemlétező francia nyelven jelent meg: pás cho ... Mindezt nem azért írom meg, kedves szerkesztő úr, mert bizonyítani akarom, hogy ismerem a francia helyesírást, hanem egyrészt azért, mert ez a sajtóhiba agyonütötte ennek a történetnek kedves groteszkségét. másrészt pedig azért, mert ez alkalmat ad nekem arra, hogy mégegyszer felhívjam a Magyar Hírek olvasóinak figyelmét: aki tud Filep Lászlóról, írjon aggódó édesapjának, címe Filep Sándor,< Hatvan, Járásbíróság. Tisztelettel Boldizsár Iván
