Magyar Hírek, 1968 (21. évfolyam, 24-26. szám)

1968-11-30 / 24. szám

-M*i fHV I

E - HORTOBÁGY II. jj

\LTOZASOK

s amit csak páratlan szerencsével magyarázhatok, a mátrai határ fordított képét a délibáb tükrében mutatja meg a csalóka fényű őszi idő.

A gémeskútnál delel a magyar szürke gulya. A méltóságteljes óriások, lomha egykedvűséggel és béketűréssel fogadják a közeledést, mintha tudatában lennének annak, hogy hivatalos nevük: „reprezentatív gulya”. Ezekből az óriási villásszarvú állatokból már nem nevelnek igavonó ökröt, innét már csak állatkertekbe, kiállításokra hajtják nemes és válogatott példányaikat. Ez a maradék és gondosan őrzött, szaporított törzs kihaló fajának büszke nyugalmával tekint el a tejelő állomány fölött, ha véletlenül egymás mellé hajtják őket a pusztán.

A kocsi mellett csikós üget el gombakalapjával, a ló nyakába kerített pányvával, fogai közé harapott kurtaszárú cseréppipával, amelyet ma már egynémely öreg paraszt és a pusztai pásztorok ; vásárolnak a nádudvari cserepesektől. A távolban fekete gomolyfelhő göndörödik a föld fölött közvetlenül, mintha csak a délibáb hozta volna le a puszta síkjára az égen úszó viharfelhőket. De az ég vakítóan tiszta és felhőtlen, az a fekete, földön kúszó felhő a rackanyáj. Ez a hosszúszőrű hortobágyi ősjuh éppoly kivesző fajta, mint a szürke szarvasmarha, tenyésztése éppúgy reprezentatív célokat szolgál, s még egyet, ennek a bőréből készül a suba... Két nagy fejű merinói bárány okoskodik a fekete szőrű, csavaros szarvú rackák között, éktelen haragjára a juhásznak, aki akképpen mutatkozik be:

— Én vagyok a duplajuhász...

Ami alatt azt kell érteni, hogy nevére és foglalkozására nézve egyaránt juhász, s úgy utálja a göndöi szőrű, nagy testű merinói fajtát, mint az ördög a szenteltvizet. Harmadik kanyarodásunk a pusztában elénk hozza az egyik ménest, abban azonban kevés a szépállású, rátarti járású ló, mivel a java éppen „iskolán” van, betöltve azt a kort, amikor véget vetnek a szabad életnek s kocsiba, vagy nyereg alá szoktatják a puszta négylábú fejedelmeit. Az iskolában és a méncsikók ménesében azután olyan fegyelem uralkodik, mint egy szigorú tanintézetben.

Kísérőim így vélekednek a pusztai állattenyésztés mai módozatairól :

— A régimódi átnyaraltatást felváltotta a tudományosan megalapozott tenyésztői munka, a tenyésztett állatfajok állandó javítására, tökéletesítésére irányuló tudatos törekvés. A gazdaság tevékenységében ma is legfontosabb az állattenyésztés, de míg a múltban az állatok eltartásához szükséges takarmányról a jóisten gondoskodott esővel, vagy szárazsággal, addig napjainkban a gazdaság maga állítja elő a takarmány- és abrakszükséglet nagy részét. Kukoricát például a halastavakban is termelünk.

Bár a kukorica más néven „tengeri”, arról még sohasem hallottam, hogy tóban termelték volna.

— Nem is a vízben termeljük, hanem a tófenéken. Három évig áll víz alatt a tó, addig évente lehalásszak belőle a sok száz vagonra való élő halat, amely részben exportra kerül, részben magyar bográcsba. A következő ősszel lecsapoljuk a vizet, a tó feneke pedig kukoricát terem, mégpedig nagy bőségben. Ez a mi hortobágyi vetésforgónk.

A hortobágyi halastavak elsődleges termésével csak utóbb, a i csárdában találkoztunk, halászlé alakjában, mivel az őszi lehaláa

k

■i

z i, ó

i

t.

1 a ). s

>1 A „reprezentatív” szilaj súlya

■>

szás már véget ért, a haszontalan szikes legelőkön nevelkedett potykák elindultak a pesti piacokra és az európai halkereskedésekbe.

— S honnan jöttek a halászok? — kérdezem, mivel arról már hallottam példát, hogy a csikós lóról leszállva paraszti munkára

t adta a fejét, de már azt nehezen tudom elképzelni, hogy a nyeregéi bői ladikba üljön át a hortobágyi ember.

— Márpedig ez így van. Az öregebb halászok bevándoroltak a i Hortobágyra, de a fiatalja itt született, kitanult halászati szakmunkásnak, vagy még magasabb képesítést szerzett s legfeljebb családi szóváltás alakjában vetődik fel a csöndes lenézés a csikós apa és a halásszá vált gyerek között. Megfordult a világ a Hortc-i bágyon.

Fölhágunk a legnagyobb tórendszer gátjára s onnét széttekintve, ] porzani látjuk a messzeséget, mivel ott éppen a ménest hajtják s

j úgy vélekedünk, hogy a Hortobágy változásáról még korai lenne

e befejezett múlt időben beszélni. A puszta most változik...

I Baróti Géza

AZ A SZEQÉNY Jl/HASZLEQÉNY

Hortobágy községet elhagyva, a mátai út mentén két sír tűnik fel. Eléggé szokatlan helyen, egy tarló szélén, az útmenti árokhoz közel, ritkás fák kicsiny tisztásán.

Átlépünk az árkon, lehajolok az első fejfához és a második sír keresztjéhez.

Kik pihenik örökös álmukat e széljárta pusztaságban, a nagy Hortobágy kellős közepén?

Az egyik síron — a fejfán — szó szerint ez áll:

„Itt Nyugszik Agárdi István Szül 1906 Dec. 25-én Élt 62 évet mh 1968 yan 21-én Béke poraira"

Pont és vessző nélkül, s a januárt y-onnal írva.

A másik síron — a kereszten — ez van felfestve:

„Itt Nyugszik Vida László Szüli. 1949 Jan 20-án meghalt 1968 augusztus 14-én Béke Poraira”

A szöveget vessző nélkül festették föl, nagy N-el írva a Nyugszik-ot, és két l-el a „Szüli.’’ szöveget.

Az első sír fejfája fekete fából készült, a második sír keresztje kőből. E fejfa és sírkő alatt pihen a Hortobágy két halottja.

Az ifjú, csak a minap, 1968. január 1-én községgé nyilvánított Hortobágynak két halottja van csupán.

Mikor a végtelen puszta községgé állt össze és a helység rangra emelkedett, a községi tanácson valakinek eszébe jutott, hogy a községnek temető is kellene, hiszen az életnek olyan rendje van, hogy a születés, a munkálkodás, a halál háromsága borítja be.

A mátai út mentén ki is jelölték a községi temetőnek szánt területet és a községgé nyilvánítás huszonegyedik napján, „yan 21-én” meghalt a hatvankét esztendős Agárdi István; ö lett az ország legfiatalabb és a legkisebb temetőjének az első halottja.

Augusztus 14-én váratlanul elhalálozott a tizenkilenc esztendős Vida László, a. lilikelő vadliba-hangokat úsztató nagy hortobágyi ég alatt most már ketten pihentek a csendes szomszédságban.

Megkérdeztem a tanácsnál, az ország legifjabb községének elöljáróságán, vajon ki az első két lakója a hortobágyi temetőnek?

— Mind a ketten — felelték — pásztoremberek voltak.

A Kukorica Jancsik fajtájából valók. Amint nézegettem a tizenkilenc éves korában elhunyt Vida László sírfeliratát, egy másik Petőfiköltemény is eszembe jutott, s elmondogattam csendben a temető szélén azt, hogy „Juhászlegény, szegény juhászlegény ..

Keresve sem lehetett volna két pásztornak szebb pihenőhelyet lelni, mint a birka-nyájak, szöcske-nyájak

járta, forró szél fújta, vadmadarak hangjától ékes nagy hortobágyi pusztaságot.

De miért kell ennek a két pásztornak a föld mélyében pihenni? A halál elkerülhetetlen ugyan, de miért fogyott el egy tizenkilenc esztendős juhászlegény. zsenge kis élete?

A sírjaik széléről elindultam megkeresni a sorsukat, s az életüket.

Az 6 sorsuk és életük a nagy hortobágyi pusztaságba van beleveszve. Ezt a pusztaságot pedig úgy tessék elképzelni, hogy nádasok, halastavak, forró mezők, tanyák, ágaskodó gémeskutak, cserények, karámok, lóistállók követik egymást, lakott és lakatlan helyek, iszonyú távolságokba szétszórva.

Hol lelem én meg ebben az ágas-bogas rendetlenségben a juhászlegény, a szegény juhászlegény életét?

Először abban a községben kötök ki, ahol az öreg Agárdi élt.

A poros utcán állok, körém gyűlnek az ■ emberek, amint tudakozódni kezdek.

Agárdi István élete szűkszavúan rövid.

— Pásztorember volt; a hortobágyi Állami Gazdaság egyik gulyása. Hat élő gyermeket nevelt. A puszta lassan kiszárította, megette a tüdejét. Asztmás volt az öreg. Aznap is hajnali háromkor keit, mint mindig. Háromkor fölkelt, megitta a féldecijét és fél négykor már nem volt.

Vidáról csak ennyit mondanak az emberek:

— Belefult az egyik halastó duzzasztó csatornájába. Senki sem tudja, hogy történt. Árkuson dolgozott, Szásztelken él az apja.

Kimegyek homokország egyik kis helységébe, Szásztelekre. Az édesapját nem lelem, bele van az öreg veszve a nagy pusztaságba, a birkáival.

Megtalálom az apa és a fiú brigádvezetőjét, az ő keze alatt dolgozott az öreg meg az ifjú Vida. Mind a kettőnek a kezére 400—500 birka volt bízva.

— A fiú Szabolcsból jött ide az apjával, még hatvanhétben. Nyircsaholyról valók. Ott élnek, itt csak dolgoznak, s időről időre hazamennek.

— S milyen fiú volt a kisebbik Vida?

— Nem volt rossz gyerek. Ha ivott, izgága volt. Különben nem volt rossz gyerek.

— S ha ivott, verekedett?

— Bizony az hamar bicskát fogott. Mikor megtalálták a csatornában a holttestét, a zsebéből kihúzták a nagy juhászbicskáját. Az még holtában is nála volt.

Alkonyodó délután van, a

község közepén gyűlik a nép. Mindenki mond valamit. Voltaképpen a dologról nem mond senki semmit.

— Hogyan történhetett?

— Nem tudjuk. Az csak a nagy ég tudja.

— Hol volt ez a fiú utoljára?

— Árkuson volt munka után az ismerőseivel.

— Mikor ment oda?

— Ügy este kilenc óra tájban. Kerékpáron, egyedül. Innen ment, Szásztelekről.

Mikor visszafelé jött volna, eltűnt.

— Hogyan tűnt el?

— Hazakészült Nyircsaholyba. Volt neki két nap szabadsága még. Azt mondta, mielőtt hazamenne, még átmegy az ismerőseihez Árkusba.

— Milyen ismerősökhöz?

— Barátokhoz, no. Ahogy ez szokás. Ivócimborákhoz.

Néhány nap múlva találták meg holtan az öntözőcsatorna négy méter mély árkában.

— Mi volt nála?

— Mondtuk már; a nagy juhászbicskája.

— Úszni nem tudott talán?

— Nem. Szivgörca ölte meg, mondta az orvos.

Szásztelekről visszatérek a hortobágyi csárdába, ahol már Petőfi is megfordult. S mesélem az asztalnál, hogy a puszta hallgat — nem tudtam meg semmit a szegény juhászlegényről.

Pitykés mellényében, ragyogó fekete arcával mellénk lép Burai Zsiga, a hortobágyi világ híres prímása. S azt mondja:

— A minap itt járt az öreg Vida. Kis, alacsony ember, szegény juhászember, nagyon el volt keseredve. Azt mondja nekem: „Nagy bánatom van, szegény Zsigám".

Es Zsiga várja, hogy mondja. Vonóval a kezében várja.

„Augusztus 14-én belefult a fiam a vízbe. Még most sem tudom, hogy történt.”

A kis, alacsony ember inni kezdett annak a nagy subának az árnyékában, amely a hortobágyi csárda falára van kifüggesztve.

Jósokára azt mondja Burai Zsigának:

„Játszd el nekem azt, hogy Juhászlegény, szegény juhászlegény ...”

Burai játszani kezdte. Az öreg nézte a borát. Este volt. A vizesárkok feketén hallgattak. Csend volt a pusztán.

Ruffy Péter

Slruk ii pusztán (Vamun László felvételei)

A Juhászlegény árva nyája