Magyar Hírek, 1968 (21. évfolyam, 24-26. szám)
1968-11-30 / 24. szám
ISKOLA A PUSZTÁN ilyenkor őszön már kemény szelek fújnak a pusztán, deres reggeleken fehér párát prüsszög a ló. Ilyenkor őszön az utak megdagadnak, s álmos közönynyel lapulnak a tanyák. Oly furcsa a kép: a bokrok, fák sötét tömbjétől elválik egy apró alak, ballag a tér végtelen síkján, konokul leszegett fejjel halad előre, aztán megáll egy ponton, megáll és vár hallgatagon. Ott távolabb valami megmozdul a tájban, feléje tart, most látni csak, lovasszekér. Fölmászik rá a parányi ember, s indulnak tovább. így szedi össze reggelenként a „pusztai villamos”, a hortobágyi gazdaság lovaskocsija a tanyasi iskolásokat. Négy iskola van a Hortobágyon, hármat abból úgy hívnak, „szükségiskola". Azért hívják így, mert más nincs: Kónya, Szásztelek és Halastó ifjú népe valamely gazdasági épületből átszerkesztett tanteremben tanul. Együtt van négy-négy osztály, elsőtől a negyedikig, ötödiktől a nyolcadikig. Ennek az oktatási formának a lusta diák szempontjából az a nagy előnye van, hogy négyfele. oszlik a nap, s így kevesebb figyelni való esik egy személyre, de a pedagógusok szerint semmiféle előnye sincs. Sokan úgy vélik mégis, ilyen iskolában életre-A pusztai tanítónő és tanítványai .»> virirtj t fi wÍjFÍÍSeÍS' vl A Hortobágyi Pásztormúzeum, elől te Somogyi Árpád szobra: A pihend pásztor való embert nevelni, habár a legnehezebb, de a legszebb hivatás. Mindhárom szükségiskolában egy-egy pedagógus házaspár tanít. Ha megkérdezzük tőlük, van-e valami különbség a múlt és a jelen lehetőségei között, változott-e az a sors, amelyben a tanyasi tanító részes, rövid tűnődés után így válaszolnak. — Sem panaszolni, sem eltagadni nem érdemes a bajainkat. Nehéz körülmények között dolgozunk most is, habár az életünk, a világhoz való viszonyunk teljesebb lett. Anyagi gondjaink úgyszólván nincsenek. A begyöpösödés veszélye sem fenyeget bennünket, hiszen Hortobágy a mai időkben már nem búvik az isten háta mögé. De mégsem ez a lényeges különbség, ha sorsunkat a tanyasi tanítók múltbeli sorsával vetjük össze. A változás ott mérhető, hogy a szülőknek ma már nincs szükségük arra, hogy tiz-tizenkét éves gyereküket munkára fogják. A műveltség vágya, az iskola hasznosságának elismerése nem vitakérdés most már a tanyákon, nekünk már nem kell a közönnyel is küzdenünk. Minden tanköte_j les rendszeresen eljár az iskolába. A múltban gyakorta megtörtént, hogy koraősszel és tavasz kezdetén alig egykét gyerek nyitott be reggelenként a tanterem ajtaján, a többi elszegődött kisbojtárnak. vagy kanásznak, ősszel az eső, télen meg a hó miatt nem mozdultak otthonról, nem csoda hát, ha a többségük tudatlan maradt. Most csak rajtunk múlik, hogyan tudjuk ellátni a feladatunkat. Aki vállalja, annak erősen hinnie kell: szükségiskolában, nehéz körülmények között is lehet tanítani. Hajlamosak vagyunk arra, hogy a tanyasi tanítók munkáját hősiesnek nevezzük. Eközben kár volna megfeledkezni arról, jobb az, ha nincs hősiességre szükség. Hiszen korunk hősei valamennyien a múlttal birkóznak, a jövő érdekében, lassan megfutamodik a múlt. Ez szemlélhető Hortobágyon is, csak egy kicsit beljebb kell jönni u tanyákról arra a tájra, ahol az emberi igyekvés épp napjainkban az új faluközpont körvonalait formálja meg. A községi négytantermes iskolában nyolc pedagógus tanít 120 gyereket. Ez az iskola megfelelő alapot ad arra, hogy a pusztai gyerekek a későbbiekben eséllyel induljanak, ha úgy hozza a sors, akár értelmiségi pályára is. Egy országos felmérés során a hortobágyi hatodikosztályosok kiváló eredménnyel vizsgáztak, megelőzve sok városi iskolát. A múlt esztendőben végzett nyolcadikosok közül öten gimnáziumban tanulnak tovább, s a többiek között is alig van olyan, aki ne vállalkozott volna valamely szakma elsajátítására. Gépmunkások, motorszerelők lesznek a juhászok gyermekeiből, egy pusztai fiú Pesten jogot hallgat, a másik vegyipari egyetemre, a harmadik a kertészeti főiskolára jár. Hajdani iskolájuk még számon tudja tartani őket, de lassan elkövetkezik az az idő, mikor már nehéz lesz összeszámlálni a Hortobágyról indult diplomásokat. — Most az elején, valamiképpen mi nagyon büszkék vagyunk rájuk — mondja Szatmári Ferencné, az iskola igazgatóhelyettese. — Szinte a magunk gyermekének tekintjük valamennyit. Itt kell megemlítenem, habár egészen máshová tartozónak látszik, hogy a községben a mostani időkben mindössze két analfabéta van, s ha tőlük kérdezné, már ők sem vallanák be tudatlanságukat. Szégyen lett a tudatlanság a pusztán, pedig valamikor hét csikós közül ha egy volt aki le tudta írni a nevét. — Több mint tíz esztendeje tanítok itt a férjemmel együtt és tanúi voltunk annak, hogy az emberekben miképpen következett be ez a változás. A kezdeti időkben az idősebb pusztalakók nem mozdultak, restelltek öreg fejjel beülni az iskolapadba, de ahogy a világ befogadta magába Hortobágyot, úgy fordult át saját ellentétébe ez a restellkedés. Voltak olyan évek, mikor a felnőttek esti iskolájában majd annyi ember tanult, mint az igazi iskolában. Néha úgy éreztük, szentebb dolog vénembert írni tanítani, mint gyereket. Az a két írástudatlan, még makacskodik, valamiképpen kiestek a puszta nagy vállalkozásából, s most már nincs önbizalmuk nekiveselkedni a tanulásnak. Két aszszonyról van szó, a nevüket ne kérdezze, mert ha megmondanám, kikaparnák a szememet. Harminc esztendővel ezelőtt itt senki sem titkolta a tudatlanságát. A község két szoba összkomfortos lakást építtetett a Szatmári-házaspárnak. Havi jövedelmük meghaladja az ötezer forintot. Az itt töltött tíz esztendőt, s az ezután következő éveket életük értelmes részének érzik. — Ez az iskola alig évtizede épült. Azelőtt a csárda egyik termében folyt az oktatás, a Burai prímás hegedűjének hangja odahallatszott, magyar nóták dallamára mondták fel az egyszeregyet a gyerekek. Azok az idők már elmúltak. A most következő években még négy tantermet kapunk és ugyanabban a modern épületben a község berendez majd egy nyolcvan férőhelyes kollégiumot is. Azon túl már nem kell lovaskocsival hordani a gyerekeket az iskolába. S hogyan élnek itt a pedagógusok, éreznek-e magányt, a világtól való elkülönülést? — Sok a diplomás ember a Hortobágyon, akárki találhat magának itt barátot, társaságot Hétvégén rendszerint autóval bemegyünk Debrecenbe moziba színházba. De az itthon töltött napok sem eseménytelenek: hatalmas könyvtárunk van, az is ablak a világra. Kezdetben a televíziónézés leszoktatott bennünket az olvasásról, de most már megtaláltuk a helyes arányt. Ilyenformán telnek a napjaink. Nem áldozat már a mostani időkben a pusztán élni, nem hősiesség tanyasi iskolában tanítani. A gépkocsink Debrecen felé indul. A hortobágyi csárdán túl néhány lépésnyire egy apró ember áll a betonút izéién, rutinos mozdulattal „stoppot” int sofőrünknek. A hétévesek roppant komolyságával szól: — Engedelmet kérek, elvinnének? — Meddig? — Csak ide mék hozzánk, a tanyára. Mindössze hét kilométer. — Ha nem jön autó, hogy jutsz el oda? Kényelmesen hátradől az ülésen: — Autó mindig jön — mondja meggondoltan. — Olyan még nem történt, hogy ne jött volna. Mondják is nekem a többiek az iskolában, könnyű az olyannak, aki betonút mellett lakik, mindig kocsi hordozza hazáig. Persze — teszi hozzá némi elégedettséggel —, én értem is a módját. Behúzott nyakkal állok, és nincs olyan ember, aki meg ne sajnálna. Jár itt autóbusz is, de azt én nem szeretem. Kristóf Attila HAJDI-B1HAR PUSZTAI „A Hortobágy folyó két partján mintegy kétszázezer katasztrá) hold síkság terül el. Ebből közel negyvenezer katasztrális hold k terjedésű legelő a Nagy-Hortobágy nevet viselte. Vadvizekkel ti kított. k’váló minőségű füvet termő részek mellé a legvadabb, te méketlen szikes területek sorakoztak, amelyek csak azért volt; — ahogy erre mondogatják —, hogy lyukas ne legyen a föld.” Az idézett kútforrás szövegét hosszú évekkel ezelőtt vetették p. pírra, már akkor is a két-háromszáz éves múltbeli állapotot ábr zolva. Aki manapság vállalkozik arra, hogy keresztül-kasul br utazza a Hortobágyot, azon nyomban följegyezheti a pusztai váltc zások első s legszembetűnőbb jegyét, a táj külső arculatának változását, amelyet a felszíni tagoltság jelez a legpontosabban. Nincszó olyasfajta átalakításról, amely a Hortobágy síkföld jellegé, megváltoztatta volna, a Hortobágy ma is az a „nagy darab egyenes ország”, amilyennek Petőfi János vitéze jellemezte a francia királ' udvarában. Mindössze két-három méter magas, sok ezer holda.’ A csikós és a motoros állatorvos négyzeteket körülölelő töltések magasodnak a pusztán, s bár töltések, a földhányások lábától szemlélődve, megakasztják a tekin tét korlátlan röptét, a Hortobágy síkság jellegét nem másította meg. Mégis e géppel magasított földhányások s a közéjük zárt víz tükrök jelentik a pusztai változások lényegét, s mint a hortobágx emberekkel való beszélgetésből kitűnik, ezek a tórendszerek dön tötték el a Hortobágy új életformájának kialakulását. A múlt szá zad utolsó éveiben a debreceni közbirtokosság tízezer lovat legel tetett a pusztán tizenhárom nagy ménesben. 1968-ban alig hétszí lovat nevelnek a pusztán, de a ménes meghajtásának gyönyört vad látványát nem nélkülözi a látogató. Alkalmas időben a lobog ingbe-gatyába öltözött csikósok meghajtják a ménest, amely ferge teges vágtában robajlik végig a pusztán. A lótenyésztés magas rendű és hasznos tudomány lett, a hortobágyi nevelésű, tisztavér nóniusok közül évről évre olyan csikók kerülnek ki, amelyekér minden pénzt megadnak a külföldi vevők. Az utóbbi évekbe született méncsikók között van olyan, amelyért már százezer svájc frankot is kínált egy zürichi vevő, de a remek példány nem elad< Milyen irányba fejlődik tehát napjainkban a híres-nevezete hortobágyi állattenyésztés? — A Hortobágyi Állami Gazdaság — hallom a szakembereké — 76 000 katasztrális holdon gazdálkodik. A roppant nagy daral föld fele ma is legelő, amelyen 60 000 birka, háromezer szarvas marha legel, nyolcezer katasztrális holdas tóterületen pedig neme tükörpontyot és másfajta halat tenyészt a gazdaság. A hortobágyi pásztorok ősi életformája már teljesen megválté zott, a tavasztól őszutóig tartó rideg pásztorkodás törvényei helyé be más törvények léptek, a községgé alakult pusztai világban a esi kós, a gulyás, a juhász a szabad ég alól, a nádból vert, nyitót tetejű cserényből tanyaközpontokba húzódott, ahol az esti behajtá után leül a televízió képernyője elé. A pusztai változások szembetűnő jelei mögött azonban — ebbe reménykedem — még megtalálni a régimódi pásztorkodás jelen ségeit, hiszen a Hortobágyot előbb-utóbb rezervátummá n.yilvá nítják, ahol már csak a tudomány és nem utolsósorban az idegen forgalom érdekében is fenn kell tartani a pásztorvilágot, az ős állatfajtákat. Válasz helyett terepjáró gépkocsira ültetnek, amely egy fialta csikó bővérű tavaszi ugrásaihoz hasonló módon kiszökdécsel pusztába. Elhagyva az egyik tórendszer gátvonulatát, egyszerr kitágul a puszta, bólogatni kezdenek az Arany János-i gémeskutak Az 0rzí Hortobágy
