Magyar Hírek, 1968 (21. évfolyam, 24-26. szám)
1968-11-30 / 24. szám
Kooperáció tőkés partnerekkel A budaörsi példa egészen friss. Budaörsön az ész elején átadták rendeltetésének exportvállalatunk, a Hungarofruct új hűtőházát, amely ezer vagon áru, elsősorban gyümölcs tarolására alkalmas. A hűtőházat, ezt a 150 millió értékű objektumot, az olasz Frick Európa-cég közreműködésével építettek, mindössze hat hónap alatt. De hát mi van ebben rendkívüli? — kérdezhetné bárki. Frickék kiváló szakemberek, ez a foglalkozásuk. Csakhogy a budaörsi hűtőházépítés nemcsak egyszerű „adok-veszek" ügylet. Létrejöttében már tetten érhető a reform új szelleme, a gazdaságosság sokoldalú, komplex vizsgálata, a jövőt latolgató józanság és a merész vállalkozókedv egyaránt. Mert miről van szó? A nagyarányú telepítési program eredményeként a zöldség-gyümölcstermesztés a magyar mezőgazdaság leggyorsabban fejlődő ága lett. Tavaly 25 ezer vagon gyümölcsöt exportáltunk. Holnap, holnapután még többet szeretnénk. De ahhoz, hogy élni tudjunk a külföldi piac adta lehetőségekkel, kielégíthessük a lakosság igényeit, korszerű szállítóeszközök, modem hűtőlánc is kell. Megteremtjük. Saját és a testvéri országok iparának segítségével, de tőkés partnerek közreműködése révén is. Elhagyva hagyományos, drága és lassú módszereket, áthidalva esetleges kapacitáshiányt, a sürgető szükségességtől is hajtva törünk a korszerű felé. És „kidobunk” néhány milliót is a holnapi biztos milliárdokért. Budaörsön a Hungarofruct — élve a reform adta kezdeményezési lehetőségekkel —, oly sok esztendő meddő tervezgetése után, most hat hónap alatt épített fel, vállalati beruházásként, külföldi licenszek megvásárlása révén, egy modem, hatalmas hűtőházat. „Merészségének” aranyfedezete a 200 000 holdon érő nemes magyar gyümölcs és a várható nyereség. De hát a témánál maradva, Budaörsnél tovább is léphetünk. Mielőtt azonban ezt tennénk, talán még egy kis kitérőt a közgazdaság exaktabb fogalmai felé, magyarázandó az összefüggéseket. Mivel a modern világgazdaságot egységes egésznek tekintjük, s miután hosszú esztendők történelmi tapasztalata bizonyítja, hogy mindenfajta bezárkózás, diszkrimináció, mesterséges piacszűkítés csak kárára van az emberiségnek, a szocialista országok külpolitikai és gazdasági alapkoncepciója a békés gazdasági verseny, amely nem zárja ki, sőt magába foglalja a nemzetközi munkamegosztást, a sokoldalú együttműködést, az ipari kooperációkat is. Átugorva most számos közismert speciális magyar problémát (közepes fejlettség, nyersanyag-szegénység stb.), hadd utaljunk nemzetközi tekintélyű közgazdászunk, Bognár József akadémikus egy legutóbbi nyilatkozatára, amelyben egy kis ország lehetőségeit taglalva, a beruházások koncentráltságáról szólva felteszi a kérdést: készterméket vagy részegységeket exportáljunk-e. S a részegységek exportja mellett szót emelve (lehetővé teszi, növeli a versenyképességet) kijelenti: „Az ipari exportnak ez az újfajta szemlélete azonban a jelenleginél sokkal teljesebb, szabadabban kialakítható kooperációt kíván. A nemzetközi együttműködésnek ez a formája, amely véleményem szerint elsősorban a szocialista országokkal, de a tőkés országokkal is kialakítható, jól összefér a mi gazdasági mechanizmusunk által megvalósított módszerekkel, hiszen az együttműködésnek ez a formája a vállalatok aktívabb közreműködését igényli.” Elegendő a közelmúlt csupán vázlatos áttekintése is ahhoz, hogy lássuk, nem kicsik az eredmények. Méghozzá a gazdasági élet legkülönbözőbb területein. Talán néhány példát. A svéd Macmancég és az Egri Finomszerelvénygyár együttműködése a hazai automatizálási programot segíti, a Volvo és a Ceglédi Ütépítögép Gyártó és Javító Vállalat kooperációja speciális rakodógépeket ad nekünk. Mindkét esetben Magyarországon nem gyártott modern termékekhez jutunk, cserébe résztermékeket szállítunk. A „haszon”: deviza nélkül kaphatunk csak a tőkés piacról beszerezhető cikkeket és svéd, más nyugati és a KGST-piacra is szállítva nagyszériájú termelést szervezhetünk. A Szovjetunióból érkező importenergia átvételéhez szükséges, 400 000 voltos gödi alállomást, az English Elektrickel együttműködve létesítettük. A kölcsönös licenc- és csereegyezmény gyümölcse: létrejön a nagy transzformátorok hazai gyártási terepe és új termékkel törünk be a világpiacra. A holland Raynold Plastics céggel kooperálva megoldódott fekbetétellátásunk, a Steyr—Daimler—Puch és a Csepel Autógyár egyezménye révén teherautó-fülkéket szállítunk, motoralkatrészt kapunk, a Vörös Csillag Traktorgyár és Steyrék „időleges házassága” révén pedig új traktortípussal jelentkezhetünk a piacon. De érinti a kooperációs törekvés a magnetofon-korszerűsítést, golyóscsapágy-gyártásunkat, a kábelgyártást, a magyar autóbehozatalt (a szovjet—Fiat üzletbe is „beszállunk”: autóalkatrészeket gyártunk a „Fiat Fiatovicshoz”, s autót kapunk érte), sőt — a svéd Findussal való „társulásra” gondolva a magyar kertkultúrát, gyümölcsünk, zöldségünk tőkés exportját is. És a sort, ha nem is végtelenül, de még sokáig folytathatnánk. Annyi bizonyos, hogy a megnőtt vállalkozási kedv, a reform szellemétől ihletett nagyobb fantázia, az újszerű gazdaságpolitika révén nemcsak újabb és újabb kooperációs terepek feltérképezése történik meg, hogy így több nyereséghez, devizához, fejlettebb technikához, modernebb termelőkapacitáshoz és kiszélesedő piacokhoz jusson az ország, hanem a módszerek is bővülnek, és iparunk vonzási köre is gyarapszik. A már említett licenc és know-how szerinti termelésen túl — amikor a tőkés partner a termékek egy részét maga veszi meg, illetve segít az értékesítésben —, a gyeártmánymegosztási kooperációk mellett egyre gyakoribb a harmadik piacra való bejutás érdekében létrejött „szövetség”, s megjelentek a sokirányú hasznot hajtó bérmunkát-megállapodások is. Ezek az újszerű gazdasági törekvések, amelyek népgazdaságunk életképességének is bizonyítékai, természetesen nemcsak a termelőapparátus egészséges „anyagcseréjét” segítik, nem csupán a termelés modernizálásához járulnak hozzá, hanem külkereskedelmi módszereink nagykorúsodásához, a külkereskedő szakgárda tehetségeinek felszínre emelkedéséhez is. Az önállóan exportáló nagyvállalatok és az eddig is külgazdasági munkát végző, hagyományos export-import vállalatok mellett megjelentek az ifjú társak, a Hungagent, az Interag és társai is, amelyek az ipari-kereskedelmi együttműködés létrehozásán fáradozva, a magyar tőkeérdekeltségek külhoni képviselőiként reformpolitikánk szellemében szolgálják Magyarország érdekeit. Cs. I. tjondolatok Kofiecsnip’ól Az idestova százéves modern plakátművészet egyik legmarkánsabb képviselője Konecsni György. Most töltötte be hatvanadik életévét. Konecsniröl, erről a magát következetesen „alkalmazott grafikusnak” valló szerény és sokoldalú művészről nehéz újat mondani. Plakátjait mindenki ismeri hirdetőoszlopokról, műtárlatokról vagy a szaksajtó hasábjairól, pedagógusi, művészetnevelői tevékenysége pedig abból a másfél évtizedes főiskolai oktatói munkájából ismert, melylyel a gyakorlati grafikusok generációit nevelte fel. A most megnyílt kiállítás anyaga mégis mintha új oldaláról mutatná meg Konecsni Györgyöt, a monumentalitás és komplex sokoldalúság profiljából. Kétíves nagyságú plakáttervek, színes hanglemezborítók, naptárdekorációk egyaránt szerepelnek a kiállításon, amely felöleli a művész eddiyi~alkotómunkájának valamennyi, szívéhez közelálló területét. E munkákat végignézve világossá válik előttünk, hogy Konecsni, bár a Képzőművészeti Főiskola festőtanszakán érlelődött művésszé, mindig is joggal érezhette magát elsődlegesen grafikusnak, másrészt, hogy a munkáiban jelentkező monumentális szemlélet szükségszerűen állította a nagy hatásfelületekkel dolgozó, távhatásokra aspiráló alkalmazott grafika — nem utolsósorban a plakátgrafika — speciális területére. Ha nem is tudnák azt, hogy már középiskolás korában ifjúsági pályadijakkal jutalmazott karikatúrákat rajzol a diákélet hetvenkedő. groteszk, nagyzoló figuráiról, s a főiskolán rajzos újságot szerkeszt, akkor is láthatnák korai munkáiból, mennyire a rajz, a kontúr és díszítő jellegű folt-, vonal- és színritmus érdekli ezt a stilizáló hajlamú művészt, nem pedig a valóság reális kendőzetlen reprodukálása. Szinte a hellénisztikus művészet lágyságára emlékeztet az a finom modellálás, amely a húszas és harmincas évek fordulójáról származó plakátalkotását jellemzi, és amelyet az akkortájt elterjedt reklámgrafikai eljárás, a festékporlasztás tett lehetővé. Érdekes, hogy már ezzel az új „festési” eljárással készült első plakátjain világosan felsejlik Konecsni később mindjobban érvényesülő plasztikai térlátása. De érdekes az is, hogy e klasszikus orientáltságú alapízlésre hogyan rétegeződnek rá a környező világ szindúsabb, ízesebb, folklórból spontán természetélményből leszűrt emlékképei. Az elvileg egy sikra termett reklámgrafikában a semleges háttér és a síkszerüen kezelt betűk között a plakátábrázolás illuzionisztikus térbesüllyesztése optikai paradoxonnak tűnhetett. De azóta megtanulhattuk — nem utolsósorban az opart kísérletei nyomán —, hogy a plakátábra szélsőséges térillúziója általában növeli a reklámkép szuggesztív, pillantásrögzítő hatását. És a 30-as évek vége felé, klasszikus emlékképek rekapitulálása, természeti formák dekoratív átlényegítése közben kitelik Konecsnitöl egy olyan plakát is, melyet az op-art plakátok egyik első hazai előfutárának tekinthetünk. Ez az Állatkert számára rajzolt, rálátásban ábrázolt zebra-képe, melynek hipnotikus erejű csik-arabeszkjét a művész 1962. évi Röltex textilplakátján látjuk módosult formában visszatérni. E kis írásunk terjedelme azonban kötetnyire duzzadna, ha akár csak a legjelentősebb Konecsni-plakátokat is rendre megidéznők az emlékezés ítélőszéke elé. Konecsni György művészete a szüntelen változás, az állandó reintegrálódás, aktualizálódás örvendetes jeleit mutatja. A művész szinte századunk egyfajta lelki elektromosságtól feszített légkörének analitikai érzékenységű közege, a szó mindkét értelmében vett „médiuma". Konecsni György kiállításának anyagát szemlélve egy szimfonikus zengésű és epikus mélységű, de korántsem lezárt gra - fikái életmű körvonalai rajzolódnak elénk. Dr. B. J. Világviszonylatban is érdekes es jelentős kiállításra invitált a latin nyelvű meghívó. Olyan kiállításra, amely több szempontból a kuriozitás erejével hat. Anyagát az Országos Ideg- és Elmegyógyintézet nyomdaipari foglalkoztatójának, Magyarország egyetlen, elmebetegek számára létesített ipari foglalkoztatójának produktumaiból válogatták, a kiállítás apropóját az intézet fennállásának százéves jubileuma adta, s a kis teremben latható rajzok, akvarellek, könyvkötészeti munkák és nyomtatványok egy sajátos elmeósztály életéről „szólnak”. A látogató erőlködve kezdi hát keresni a kiállított munkákban a pathologikus vonásokat, valami különöset, valamit, ami meghökkentőén eltér a normálistól, a megszokottól A kiállítás anyaga azonban „ellenáll”; a meghökkenés éppen a meg nem hökkéntés tényéből fakad. Nem „őrült”rajzokat, nem a „szörnyű kór” megannyi változatának bizarr megnyilvánulásait reprezentáló úgynevezett érdekességeket lát az ember. Közel a valósághoz A miliő sugallja: éppen az a különös, hogy nincsen semmi különös; emberek élnek és dolgoznak itt is, és most ebből az életből, ebből a munkából kapunk ízelítőt. S a látvány szuggerálja azt is: a munka gyógyít, a foglalkoztatás Rehabilitál. Foglalkozni válamivél, megbizonyosodni az embernek arról, hogy képes Valamire és létjogosultsága van valahol — ez az egyetlen mód a gyógyulásra, a mindennapi élet áramláséból hosszabb-rövidebb időre kiszakított emberi sorsok visszavezetésére áz életbe, a társadalomba. — Egy évtizede azori fáradozom, hogy ha kórház falain belül vagyunk is, a foglalkoztató légkörében ne legyen semmi kórházias — mondja HajtmtM Pál, a terápiás foglalkoztatót vezető pszichológus. — Családias légkört alakítottunk ki, értelmes tevékenységre késztető környezetben, — Betegeink a valóságtól elszakadtak, személyes kapcsolatuk a tárgyakhoz, személyekhez irreálissá vált, * külvilág változásaihoz megfelelően alkalmazkodni nem tudnak. Hétköznapi életük alakításával nyújthatunk csak nekik segítséget, hogy a valósághoz ismét közelebb jussának. Így jött létre ez a foglalkoztató — tiz évvel ezelőtt. A munka ma már szervezetten, szakszerűen folyik. S a betegek munkája mind több anyagi haszonnal is párosul. Az utóbbi négy év eredménye: átlagosan évi százezer forint jövedelem. Az évek folyamán bankszámlán összegyűlt pénzből a múlt évben például 90 ezer forintot fordítottak a nyomdaipari berendezés tökéletesítésére. Vettek zenegépét és televíziót, ezer kötetnyi könyvvel a könyvtár is megnyílt, és a közeljövőben elektronikus zongorát vásárolnak. ízléses, hibátlan meghívók, értesítések, üzleti körlevelek, levélfejek, az ügyviteli, valamint a technikai dokumentáció célját szolgáló nyomtatványok sorakoznak a kiállításon. A nyomdai és a könyvkötészeti felszerelés mintegy 400 ezer forintot ér. A műhelyben a korszerű szedőtermi berendezéstől és tégelysajtóktól a könyvfűző és -vágógépig szinte minden lényeges gépet megtalálunk. S a megrendelők hosszú névsorában a fővárosi kórházak többségének könyvtára, a szakiskolák, a filmlaboratórium és a különböző tudományos egyesületek szerepelnek. A felszabadító rajzterápia Az üzem — a valóság modellje, természetesen a szükséges védettség és gondos szakmai irányítás mellett. A cél: környezetet, légkört teremteni. Miliőt, amelynek tárgyai cselekvésre ösztönöznek, egész atmoszférája alkalmazkodásra késztet. S a rendszeres, következetes, fegyelmezett, szervezett munka hatására kialakulnak olyan cselekvési mechanizmusok, amelyek megkönnyítik az alkalmazkodást. A jövedelmet is hozó munka pedig megadja a betegnek azt az érzést, hogy dolgozik, hogy nem „ápolt”. A kiállítás rajz- és akvarellanvaga talán világviszonylatban úttörő jelentőségű gyógymódra, az úgynevezett didaktikus rekreativ rajzterápiára irányítja figyelmünket. Azt az utat érzékelteti, amely a geometrikus ábrák másolásától a sormintákon, az akvarell kezelésének tanulmányozásán keresztül a szabadtéri rajzig vezet. — Február végén alakult a rajzszakkör, önkéntes jelentkezőkkel, akiknek semmiféle grafikai rutinjuk, illetve képzettségük, sőt ilyen irányú ambíciójuk sem volt — mondja Lovas Gladys grafikus, a szakkör kedves, fiatal vezetője. — Foglalkozásainkat heti egy alkalommal tartottuk. Természetesen csak didaktikus irányítással, szigorú fokozatossággal tudtuk megadni betegeinknek a lehetőséget esztétikai értékű munka létrehozására. A vonalvezetéstől, a festékek megismerésén, a színkeverésen, ecsetkezelésen, az akvarelltechnika elemi begyakorlásán keresztül vezetett az út a térhatás-ábrázolás módszeréig. És három hónap múlva már megmutatkozott betegeink munkáin a sajátos grafikai látásmód, megjelentek az egyéni ábrázolási formák. Nagyszerű tervek S minden szakköri foglalkozás újabb meglepetésekkel szolgált, illetve szolgál — a tanár és a pszichológus számára is. A kirándulások élményét megörökítő szabadtéri rajzokig, akvarellekig megtett izgalmas fejlődést bemutató kiállítás képei tehát egy újabb és újabb lehetőségeket magában rejtő út dokumentumai. Sok-sok tervvel, ambícióra! folytatja hát eredményes munkáját a foglalkoztató és rehabilitációs osztály. Hamarosan újabb rajzszakkört indítanak, bővítik a könyvtár anyagát, megszervezik a zeneterápiát, újabb pszichológiai kutatásokba kezdenek, és végül, de talán mindenekelőtt, a jövő évben megkezdik egy korszerű kerámiaipari foglalkoztató építését — kétmillió forintos beruházással! „Labore pro Sanitate Mentali” (Munkával a szellemi épségért!) — olvashatjuk a kiállításra invitáló ízléses meghívón. A látogatás élménye értette meg Igazán e szavak jelentését. „ . ..... . Heimann Ildikó Egy beteg rajza a Városligeti-tóról
