Magyar Hírek, 1967 (20. évfolyam, 15. szám)
1967-07-29 / 15. szám
Néhány esztendővel ezelőtt gyakorta megfordultam ezen a tájon. Szuszogó vicinálisok ablakából bámultam a szántóföldek, dombok, erdők vonalát. A budapesti gyorsról Celldömölk közelében Bobénál kellett átszállni a Zalaegerszeg felé induló vonatra; s így jöttek egymás után az apró napfényes, virágos kertekkel körülvett állomások; Jánosháza, Tűrje, Ukk és később a Zala-névvel kezdődő falvak. A vonaton munkások és parasztasszonyok utaztak batyukkal, otthonos hangulatot árasztott a fapados, szellős kocsi, a mozdony alighogy szusszant egyet, máris fékezett, a kalauz harsány hangon rikoltotta az állomások nevét, mozgolódás támadt, a vagon kiürült, aztán megtelt megint. Gyakran hallottam ezt a szót; Kemendollár. A kalauz jó zalai kiejtéssel megnyomta a hátsó e-betűt, így a szó »Keménynek hangzott, s a «•dollárral" összecsendülve rögvest fölkeltette a kíváncsiságomat: miféle keresztelő lehetett az, amikor az apró zalai falu elnyerte ezt a különös nevet, mi titok rejtőzködhet a név mögött, (habár az állomás csöppet sem különbözött a többi zalai állomástól, a bakter éppoly feszes vigyázzban emelte magasra a tárcsát, mint másutt, s a drótkerítésen túl tyúkok kapirgáltak, virágok illatoztak). HOL VANNAK A VÁNDOROK >. Mégis — e furcsa szót hallván — hazatérő amerikás magyarokra gondolt az ember, akik odakint összekuporgatták a pénzüket, majd a honi földön ebből a pénzből építették fel házaikat, s a falu neve megőrizte ennek az eseménynek emlékét, bi-Az új Zala-híd 19. ZALA MEGYE A LEQENDA VÉQE zonyos tisztelettel utalva a kinti pénz kettős tulajdonságára, jó értékére, s hogy keményen meg kellett dolgozni érte. Óhatatlanul az motoszkált az ember fejében: a gyümölcsfák mögött megbúvó falu házaiban olyan öregek élnek, akik látták a tengert, akik ismerik Chicago, Los Angeles munkásnegyedeit, ismerik a távozás fájdalmát és a visszatérés ünnepét. Ügy hittük, legenda rejtőzködik e név mögött, kalandok, óceánok, távolságok fénylenek, idegen égboltok tárulkoznak az itthoni nyugalomban. Így indultunk el e legendát keresve a zalai tájra, kíváncsisággal és buzgalommal; a vándorokkal akartunk szótváltani, a falu titkát kilesni. Nagy ablakú kőházak mellett vezetett az út, gondozott kertek, ápolt gyümölcsösök között. A jómód jeleit láttuk mindenütt és ezt a jómód. * — a legenda bűvöletében — a riporter —, mégiscsak vándorló falu ...) — Mikor voltak ott? — Múlt nyáron. Három hétig. Turistaútlevéllel. — Senki másról nem tud? — Nem tudok senki másról — ingatja a fejét az öregasszony. — Igaz — teszi még hozzá, mert segíteni szeretne —, a Horváthék Csehszlovákiában voltak. Azt mondják, ott olcsó az ágynemű. (Kudarc — mondja a riporter a társainak —, senkit se ismer, aki Amerikából jött volna vissza.) A tanács épületében csak az adminisztrátort, Büki Gyulánét találjuk. Értetlenül és tanácstalanul áll a kérdések záporában. — Élnek itt amerikás magyarok? — Dehogy. — Honnan származik a falu neve? A Zala folyó, a halár volt Kernéiül és Ollár között igyekeztünk összefüggésbe hozni a falu nevével, habár a házak túlságosan is újak voltak, s a gyümölcsfák túlságosan is öregek. Mikorra eshetett a visszatérés, ha a fák megvénültek, de az épületeken még friss a festék, honnan származhat ez a jómód, ha még szüntelenül árad, sőt valójában és szemlátomást most bontakozik? „Ml DÁNIÁBAN VOLTUNK . . öregasszony áll a kertben egy ház előtt. Csodálkozva szemléli, fogadja az idegent, aki bekopog a kapun, furcsálkodva hallja az első kérdést: — Ismer-e olyan embert a faluban, aki valamikor Amerikában járt? — Nem ismerek. — Senkit, aki külföldről tért volna haza? — Mi Dániában voltunk. (Nyomon vagyunk — véli — Ez volt mindig, mióta az eszemet tudom. — Milyen pénzen épültek ezek a házak? — Itt mindenki dolgozik. A tsz-ben vagy építkezéseken, vagy az olajosoknál. . — De hát ez a név, Kemen-dollár, mégiscsak jelent valamit... Az arcán álmélkodó mosoly fut végig. — Hogyan mondták? — Kemen-dollár. Mit jelent ez a két szó? A mosoly most már ellenállhatatlanul sugárzik felénk. — Az a két szó nem jelent semmit. Mert az nincs. Nem létezik. — Hiszen a falu határában is ott áll a tábla ... — Hanem az, másik kettő: Kemend—Ollár ... Egy pillanatig dermedten állunk. Aztán valamenynyiünkből kirobban a nevetés. Hát ez a legenda vége: Kemend és Ollár. — Két falu neve — mondja a fiatalasszony. — Arra feljebb a hegyaljában van Kemend, régebben Kéméndnek mondták, és itt, ahol vagyunk, az összecsatolás Büki Gyuláné, a tanácstalan tanácsi adminisztrátor előtt Ollár volt, a kettőből lett Kemendollár. — A valuta, a jólét alapja — nyögi a riporter. — Az amerikás öregek . . . A VALÓSÁG — Ne haragudjanak — nevet a fiatalasszony —, az előbb fogalmam sem volt, miről beszélnek. — Akkor hát fordítsunk a szón. Mondja el azt, miből épültek itt ezek a házak? — Jó a tsz és sokat jövedelmez az állattartás, a gyümölcsös. És az olajosoknál is megelégedéssel lehet keresni. Nagyon sok ember jár dolgozni innen Zalaegerszegre. A férjem is. — Hová? — A magasépítőkhöz. Most a kőműveseknek jól megy. Van munka elég. Kétezer forint felett keres. Szépen élünk. Végigjárjuk a falut. Viszszatérők helyett új honfoglalókat találunk itt, a kibontakozás és e megállapodás képe fogad bennünket. A vén fák új házak kertjében állnak, a régi vályogépületek sorra tűnnek el. Kernenden is, Olláron is. A legenda vége új legenda kezdetét jelzi; a zalai föld termésének, az olajnak, a gyümölcsnek legendáját. Ez a legenda már nem rejteget titkokat, csupán a kiteljesülő valóságot. Az, amit mi a kemén-dollár számlájára írtunk, azt nyugodtan a paraszti munkakedv újjáéledésének, virágzásának javára lehet írni: Keménd és Ollár népének javára. Kristóf Attila A megye és a falu határán, ahol az országjáró út véget ért (Bá/'Jtí a Kemendollár — apró zalai falu. Semmiben sem különbözik ennek a szép tájnak más falvaitól, az itt élő emberek sorsa hasonló Göcsej és Hetés — az ősi magyar tájegységek — lakóinak sorsához. A zalai földön jó gyümölcs terem, az itteni jonatán — úgy mondják — zamatosabb, s szebb küllemű a szabolcsi jonatánnál is. A dimbes-dombos vidéken jó legelők, dús füvű rétek rejtőznek, Zala mindig híres volt belterjes állattenyésztéséről, a termelőszövetkezetek jövedelme nagyrészt most is az állattartásból A FÖLDESÜR F Ez a nap a legendák összeomlásának napja. összeomlott, mint a torony, melyet Arany János arany szavai szerint „porbul rakott a szél..." Kemendolláron csupa mosoly és csúfondáros kacsintás fogadta kutató kérdéseinket. De hát a többi legenda? Mit rejt a múlt, amelytől a tizenkilencedik magyar megye kiválasztott faluját elbúcsúztatjuk? ... A táj még ebben a perzselő nyárban is hamvas és hallgatag. A táj gazdag, az emberek módosak s a módos ember nem szívesen panaszkodik arról, ami volt. Arról még kevésbé, ami nem volt. A tanácsháza mellett egy szin áll, hűvös kocsiszín, ahová régen a' szolgabiró bricskáját állították hűsölni, amíg a szolgabíró a községházán hüsolt. A hús színben most egy öregember hűsöl, aki szemlátomást nem a szolgabírák leszármazottja. Keskeny, majdnem hegyes arcú öregember, puha kalapját legényesen begyűrte, a kabátját is legényesen a vállra vetette, panyókára, mivel nagyon nagy a hőség. A szín hűvösében nagy fehér műtrágya hegy van. azt őrzi az öregember, név szerint Tóth Gyula, nyugdíjas termelőszövetkezeti paraszt, akire kiosztották ezt a könnyű munkát, míg a „legények eleje” a búzamezőn szorgoskodik. — Volt-e Kemendolláron uraság? — kérdezem, mivel a tájékon, bár a vidék dombos, ligetes arculata kastélyépítésre alkalmasnak mutatkozik, nem láttam órák óta egy valamire való urasági lakot. — Több mint a kutyán bolha! — mondja kemény. ítélethozó hangon, s név szerint sorolja fel a Mesterháziakat, a Keméndieket, s végére, csattanónak a legnagyobb magyar földesuraságol, a Festettehet, akinek birodalmát — ha nem csal az emlékezet — a tizenkilenc magyar megye beutazása közben legalább ötször érintettük. — S hol laktak az uraságok? — kérdezem konokan, mert szeretnék a nyomára bukkanni a földesúri múltnak, amely a jelek szerint még nem törlődött ki nyomtalanul a paraszti koponyákból. Legalábbis erre enged következtetni Tóth Gyula bátyánk szigorú szavajárása, mellyel a volt uraságok létszámát meghatározta. — A Mesterháziak amott a Zala folyó túlsó partján. A Kern éndiek a keméndi várban, amott a hegyoldalon... Erőltetem a szemem, de a bokros hegyoldalon csak egy kopár foltot látni, mintha kiégett volna a sűrű bozót. Az öregember azonban szigorúan csóválja keskeny fejét. — Nem tűz pusztított ottan, hanem mi ástunk. A szombathelyi múzeum ásatott azon a dombon, római emlékek után... Én is dolgoztam ottan ... A legenda oszladozik ... Ahonnét a földesúr megfutamodott Tóth Gyula, a szemtanú . •. és a hegytetőn á
