Magyar Hírek, 1967 (20. évfolyam, 15. szám)
1967-07-29 / 15. szám
Kemendollár „A FALU BIKÁJA"- tWFALUUTAMODASA múlttól származik. De ha erről a tájról beszélünk, mégis legelső helyen kell megemlítenünk a föld méhének kincsét, a kőolajat. Az olaj múlhatatlanul hozzátartozik e vidék lényegéhez, formálja az emberek sorsát, és a táj arculatát is. Budapestről Zalaegerszegre ma repülőgépjárat és gyorsvonat közlekedik — a szerelvény áthalad Kemendollárun is —, a megyét kitűnő autóutak hálózzák be. Az ősi tájegységek kiemelkedtek elzártságukból, Zala, amelyhez valamikor a „sötét” fogalom kapcsolódott, egyik legfejlettebb és legkulturáltabb része Magyarországnak. (ehér kápolna, ahová futamuüou autónál nagyobb súlyuk volt, s ha orruknál vezetve megjelentek a falusi utcán, szinte rengeni látszott a föld súlyos lépteik alatt. „A falu bikája" tréfák, évődések szakadatlan tárgya volt, de a falu bikájával ijesztgették a vének a gyerekeket, a bikaistálló pedig olyan rejtelmes, félelmetes épület volt, amelynek közelébe pendelyes gyerek nem mehetett, mert mi lesz, ha a roppant állat kiszabadul és ezerkilós súlyával ráront a földi apróságokra? — Megérkezett — szakította meg tűnődéseimet az öregember. Mint a szélvész, úgy kanyarodott be a tanácsháza mögötti kis térre a halványzöld Moszkvics autó, s pirospozsgás, alacsony, kissé már őszülő férfi szállt ki belőle. — Ki érkezeti meg? — tudakoltam. — „A falu bikája!” —hunyorgott öregejn. — így nevezik tizenhat faluban Kacziba állatorvos urat. Kacziba doktor nyomán még egy férfi lépett ki, amint később megtudtam, a hivatalsegéd; ő készíti elő a vizet, a törülközőt, s a szappant, amelyekre a „nász" után a tisztálkodáshoz van szükség. Hullt a napfény, perzselt a meleg. A férfiak ingujjban voltak, a művelet gyorsan kezdődött el, s néhány pillanat alatt ért véget. A tehénkét a halovány faépületbe vezették, kissé megkötözték, hogy ne legyen kedve elfutni az élet öröme elöl, azután Kacziba doktor a jégen tartott anyagot gyorsan katéterbe helyezte, talán három másodperc telt el, s a násznak vége volt. Az egyszerűség évszázadát éljük; a nász is egyszerűbb lett és bonyodalmak nélküli. A tehénke közben egyszer hátranézett, nagy bús tehénszemekkel. Mindent tűrt. Nem okvetetlenkedett és nem csodálkozott. „AZ ÉN TERVEM 2600 TEHÉN..." Mikor Kacziba doktor jobb karjáról levetette a könyökig érő sárga gumikesztyűt és megmosakodott, leültünk beszélgetni néhány pillanatra, a jászolos helyiséggel szomszédos kicsi szobában, ahol asztal állt, két székkel. — Ne haragudjék, hogy ilyen szokatlan beszélgetésre invitálom ... — Dehogy haragszom. Én már megszoktam nagyon. Csak sietek, tudja. Mindennap tizenhat falum van. Zalabeseriyőn kezdem, Kemendolláron fejezem be, ez a tizenhat község kör alakban helyezkedik el, mindennap fél hétkor indulok a megyeszékhely Zalaegerszegről és pontosan 14 óra 10 perckor érkezem Kemendollárra, az utolsó állomásra. A mindennapos nászútról egykedvű nyíltsággal beszél. — A falu bikája, a bikaistálló, ez már, kérem, régen a múlté — jegyzi meg. — Mi tudományos alapon dolgozunk. A legendák, úgy látszik, mindenütt véget érnek. A legendák eloszlanak. Pára lesz azokból. NAPONTA NEGYVEN MILLILITER — Az évi tervem 2600 tehén, a falvakban az „insemináló” helyiségeket keresem fel, ez is az, ahol most beszélgetünk. Egy hónap alatt 2500 kilométert utazom a falvakba, a tizenhat község tizennégy termelőszövetkezetébe percnyi pontossággal érkezünk, a napi terv 8— 10 tehéntől napi 28—40 tehénig terjed. Az élet és a szaporodás már nem olyan romantikusan bonyolult, mint volt régen. Mondom, az egyszerűség százada jött el. — És, kérem szépen, ennek a dolognak hátránya nincs? — Mi volna? Semmi hátránya nincs. Az állatok jól tűrik. — Es az előnyei? —- Azok mérhetetlenek. — Hogy tetszik ezt érteni? — a tehénke a nász után már elballagott. Az öreg még csapkodja a bögölyöket, amint befordulnak az országúira. Mennek ketten a porban, csendben. — A tenyészbika, kérem, ellenőrzött bika. Tiszta vérvonal. Ha betegséget örökít, a társaságból kikerül. Es hol van még a tej, a zsírszázalék ... — Emelkedik? — Jó bikánál minden emelkedik. — És hol tartják azokat a tenyészbikákat, amelyek egy teljes megyét látnak el? — A fő állomás a megyeszékhelyen, Zalaegerszegen van. Onnan mindennap 40 millilitert hozok magammal. Természetesen jegelve. A jegelés szigorúan kötelező, kérem. Régen minden faluban volt bika. Most harmincegynéhány van a főállomáson. Ennyi az egész megyének elég. Olyan egyszerű ez: egy állatorvos, tizenhat falu, évi 2600 tehén, sok jég és a bikafőállomás, Zalaegerszeg. — Van még valami kérdés? — kérdezi dr. Kacziba János. — Köszönöm, nincs — felelem. Gáz, a halványzöld személykocsi elsuhan. Utolérik, megelőzik a tehénkét meg az öregembert. Elmennek egymás mellett, mint két idegen. Ruffy Péter Az állattenyésztő, gazdag falu (Vámos László felvételei) — Es a Festetich? — kérdezem —, az a nagy uraság hol lakott? — Keszthelyen, a palotában .. . — Erre sohase járt? .. — Csak a maga határán belül, mivel olyan uraság volt, aki nem szívesen tette a lábát másik uraság földjére... Még ha vadászni hítták, akkor is kidobatta a hírnököt... Új köntösben bukkan elő a régi Festetich-legenda a gőgös nábobról, aki napokig utazhatott a saját birodalmában, a saját útjain, a saját fasorai között, elfordult fejek között, mert nem volt szabad halandó embernek a tekintetét a földesúrra függeszteni. — Maguk hát sohase látták, bátyám? — Csak a hátát — mondja talányosán Tóth Gyula bátyánk s a keskeny, hegyes arcán felvillan a becsületes káröröm fénye. — A hátát? — mondom megütödve, mivel eddig úgy tudtam, hogy a Festetich uraság látta a parasztok hátát, amikor hátát fordítottak c dunántúli kínai császár közeledésének hírére. — Maguk a hátát látták a földesúrnak? ... Aztán mikor? — Amikor megfutamodott... Ettől akkorát hőkölök, hogy lehuppannék a műtrágya fehér hegyére, ha nem tudnék megtámaszkodni annak a derék oszlopnak, amely a kocsiszín tetejét tartja. — Egy Festetich megfutamodott? ... — Még pedig hegynek fölfelé .. . Télen .. . Vadászbundában ... Csak intek az öregembernek, hogy meséljen, mert ezt a legendát érdemes végigvárni. Tóth Gyula nem is kéreti magát. — Tél volt és nagy vadászatot hirdettek a Festetich uraság földjén. Olyankor mindenki ki volt rendelve hajtónak, aki lábon állt... Én is. gyerekfejjel... A parancs ki volt adva, ha jön az uraság szánja, akkor hátra arc, mint a katonaságnál, rá ne merjen senki nézni, még akkor se, ha összeszakad a föld s az ég... A legenda bodorodik, mint a cigaretta füstje ebben az álló hőségben. — Vaddisznóra ment a vadászat... Mi zörgettük a kukoricát, s a bokrosokat, a vadászok meg lődöztek. Egyszer aztán jött a lovas jáger, hogy vigyázat, emberek, erre hajt az uraság, hátra arc legyen, mint a katonaságnál... Egy másik lovas jáger a réztrombitát fújta. Gondolom, ettől vadultak meg az uraság lovai s kifordították a Festetichet a szánból. A dolog úgy jött, hogy éppen kitört a bozótból egy dög nagy vaddisznó s egyenest neki az uraságnak, aki a hóban hempergett... A jágerek kiabáltak, hogy emberek, tereljék már el azt a dögöt, de mi tartottuk magunkat a parancshoz, hátra arc, mint a katonaságnál... — S az uraság? — kérdezem, mert a torkomat csiklandozza a bugyborékoló nevetés. — Mi lett az urasággal? — Megfutamodott... Hegynek fölfelé szaladt, lehányta magáról a bundát s törtetett a hegynek fölfelé ... A vaddisznó meg utána .. . Micsoda kép kerekedik ebből. Szalad az ország legnagyobb urasága s mögötte egy vaddisznó, körülötte hat falu parasztja, aki tartja magát a regulához, hátra arc, mint a katonaságnál. — S a vége? ... Mi lett a vége? — A hegyen egy jáger szemen lőtte a vaddisznót, az nekifutott egy fának s fölbukott. A Festetich is felbukott, de megmenekült ... Később a megmenekülés helyén kápolnát emeltetett. Amott van ... A zöld hegyoldalon fehérük egy kápolna. A földesúr futamodásának jelképe. Fehér pont a zöld hegyeken. Emlék. Legenda. A Festetich birodalom azóta összeomlott. Ez a legenda él. Baráti Géza — És hol van a bikaistálló? — kérdeztem a többi közt, miután letanyáztunk Kemendolláron és beszélgetni kezdtünk az emberekkel. Az én emberem tehénkét vezetett, s megállt a tanácsháza mögött, világos faépület előtt. — Kemendolláron nincs bikaistálló. — felelte hunyorogva. Ráncain, arca bőrcsatornáin futkosott a nap. Délutáni nap volt, de még fényes, két óra lehetett. — Akkor hol tartják a „falu bikáját”? — érdeklődtem tovább.-r Kemendollárnak nincs bikája. És csapkodta a bögölyöket a tehénke hátán. Tört fabotocskával hessintgette, s közben hunyorgott változatlanul. Kacziba doktor úr . .. — De tehén, az van, hiszen látom — feleltem. — S a tehénnek időnként bikára is lenne szüksége. — A falu bikája, kérem, minden délután 14 óra 10 perckor érkezik — felelte az öregemberem. — És honnan? — A nagy körforgalomból. — És milyen járművön érkezik? — A bika, kérem, mindennap személygépkocsin jön. Halványzöld Moszkvics autón. És mindig tíz perccel kettő után. EGYSZERŰ NÁSZ Rendhagyó ország ez, hogy már a bikák is személygépkocsin járnak? S azzal eltűnődtem. Hallgattunk egy darabot. S eszembe jutottak gyermekéveim falvai, egykori bikaistállók, az orrlikakba fűzött karikán át vezetett ezerkilós hímek, amelyeknek kisebb 13
