Magyar Hírek, 1967 (20. évfolyam, 15. szám)

1967-07-29 / 15. szám

Tolnai Lajos (1837—1902) a birtokos nemesség hanyatlásának, dzsentrivé züllésének első ábrázolója volt társadalomkritikai erejű regényeiben, A báróné ténsasszony, A szentistváni Kérv család, Az új főispán, A polgármester úr című müveiben, továbbá szatirikus novelláiban elsőnek adta a kiegyezés utáni magyar úri társadalom éles és szenvedélyektől áthatott bírálatát. Az a sötét és megdöbbentő életanyag, melyet műveiben bemutatott, sok tekintetben előkészítette a századforduló kritikai realistáinak, elsősorban Móricz Zsigmondnak művészi útját.

Mikor a falusi ember egy nagyobb városban nem találja azt, akit keres, s kérdezni meg fél, mintha ez bűn volna, az utcákat meg már keresztül-kasul barangolta ötszörhatszor: hát olyankor igazán nagyobb kínban van, mintha a legdrágább marháját lopták volna el, s most ő azt keresné.

— Édesanyám, ugyan hisz nem arra lakik — taszít egyet a csinos parasztmenyecske annak a bundás öregasszonynak a karján —, látja kelmed, itt az Írás: Malom utca 14. szám, a Kakas csizmadia házában.

— Ej, mit beszélsz nekem, hisz tán csak tudom, hogy a saját édes gyermekem hol lakik. Itt lakik, né.

— De ez Péterpál utca.

— Hát ez itt nem csizmadia, itt, itt?

— Az, de ez suszter, mert Róth. Látja, hogy nem magyar.

— De vastábla. Ott is vastábla van az ablakon. Itt lakik a lelkem drága fiam.

Két magas szál férfi s egy kis gatyás gyerek, puffadt, egészséges képpel, gömbölyű, kemény, fekete, zsíros kalappal, bámul a Róth uram címertáblájára, mely egy finom, magas sarkú női fűzős cipőt, s egy pompás hosszú szárú vadászcsizmát ábrázol.

— Kit keresnek, nénémasszony? — hangzik a bámulok háta mögött egy jó érces hang.

— A fiamat, a lelkem drága fiamat.

— Ki légyen az, ha szabad kérdeznem? '

— Az én sógorom — válaszol a magas, barna parasztember — a tekintetes Kasza Benjámin.

— Az aliigyész, a fiam, az én tulajdon gyermekem..

— A Benci pajtás?

— Az.

Mi otthon — morog a másik szálas ember, kinek hatalmas, vörös bajusza díszére válnék egy derék huszárőrmesternek — csak úgy hívjuk, hogy Béni. Én a bátyja volnék.

— No, én meg a legjobb barátja. Jöjjenek csak, majd elvezetem. Már három utcán kísérem magukat, mert én meg ügyvéd vagyok, hátha ezeken, mondok, segíthetnék.

— Isten mentsen — szólal meg az öregasszony —, nem kell nekünk ügyvéd, eligazítjuk mi a magunk baját. A fiamhoz jöttünk, a lelkem drága fiamhoz. Hát tetszik ismerni?

— Hogyne!

— Én az anyja vagyok. Nagy Mihály Jánosáé, de hát úgy is hívnak bennünket, hogy a Kaszáék, mivel egyik nagyapám, a Kasza Sámuel mester volt Árokparton. Ez itt a fiam, hát úgy mondom már, hogy Kasza Pál, ez itt a menyem. Virág Maris, ez itt a kis unokám, a Miska, no ez itt a vöm. Summásan vagyunk, itt volna az uram is, de a múlt hetekben kimarjult a lába. ö hát nem jöhetett. Van azért dolga otthon. Szőlőkarókat hegyez. Szépecskén vagyunk, ügyé?

— Annál kevesebből áll az én nemzetségem. Csak ennyi.

S mutatta a föltartott hüvelykujját.

— Hát asszony csak van?

— Nincs. Kommendáljon nénémasszony. Jó pupák ember vagyok, olyan jó férj lenne belőlem, mint a falat kenyér.

A fiatalasszony meg az öregasszony összenéztek, suttogtak és nevettek.

— No, majd utánanézünk, öcsémuram, mert akad ám nálunk leány elég. De gazdag kéne, ügyé? Egye meg az ördög a lelkét a gazdagjának.

— Mi tagadás, egy kis pénz nem ártana, nénémasszony.

— Ott volna a Kétszeg Zsófikája.

— Anyám, mit akart? Nem jó hírű leány az.

— Hát a Májas Sárika?

— Az meg nagyot hall.

— Hát a Robotos Panni, ott bezzeg volna pénz.

— Nem szép. Ha akarunk kommendalni, hát keressünk a tetejéből. Jó volna a Kudar Fánika.

— Te, ó, te, vén az már. Hanem ott a tanító úr leánya.

— Melyik, talán a Biri, az a halbőrű?

— Nem, az lrényke.

— Annak meg örökösen dagadtak a szemei.

— No, kedves húgom — nevetett az ügyvéd —, én itt ugyan kemény kritikusra akadtam.

Elpirult a csinos menyecske, és szégyenkezve hátrahúzódott.

Ballagtak néhány házzal odább.

— No, itt vagyunk, itt lakik az én kedves pajtásom.

— Az ám az az ember, ügyé, öcsémuram! Mint a csurgatott méz — csucsorgatta az öreg Kaszáné a száját.

— Már az igaz.

— Igazi atyafiszerető.

— El-hal az övéiért.

— Úgy is illik. Ha nekem ilyen famíliám volna. Hejh, hejh! — No. beléptek a kis. szűk udvarba.

Korácskán járt még az idő. Az a/ügyész úr éppen a konyhában mosakodott egy nagy teknőben. Pirosasfehér kövér hátára ráesett a jó anya.

— Lelkem, drága fiam, mi vagyunk.

— Ki az, az aldóját. nem látja, hogy mosdom.

— Hogyne látnám. Én vagyok, lelkem, drágám. Kedves szülöttem, de szép vagyr megenném ezeket a kövér vállaídat. Ilyenek voltak valamikor az én vállaim is.

— Ejnye, anyám, micsoda bolondokat beszél. Hagyjon békét, nem vagyok már gyerek. Az ember, ohm, öhm az ember nem is mosakodhatik. László, vezesse be ezeket a szobámba, de vigyázzon, hogy amíg öltözködöm, ott össze-vissza ne hányjanak ám semmit. Jöjjön csak ide.

Az inas odahajolt az alügyész úrhoz.

— A szilvóriumot eltegye, a kalácsot is eltegye. A gyümölcs ott maradhat. A szivarokra vigyázzon.

A fiatalassony félrefordult, az öregasszonyt elfutotta a pirosság, bar úgy tétette magát, mintha semmit sem hallott volna.

Az inas bevezette a vendégeket, és sokárasokára felöltözködött az alügyész úr.

— Hát anyám, nem Írják meg, hogy ekkor s ekkor jönnek. Az ember nem rendezheti magát.

Nyújtotta ide-oda a kezét, míg anyját úgyahogy megcsókolta.

— Ilyen gyereket meg minek hoznak ide.

— Az én fiam — szólalt meg érdes, kemény hangon a menyecske.

— De mikor annyi dolgom van. S éppen vasárnap.

Hányta, vetette magát az alügyész úr, miközben fésülködött, és rettenetesen bosszankodott.

— Megvárhatták volna, anyám, a telet, az a látogatás ideje.

— Nem sokat ülünk, édes fiam.

— Mindjárt mehetünk.

— Ejha, de nyelves lettél, Maris.

— Az én feleségem nem nyelves.

— Jó, jó, elmegyünk a Pavába, ott reggelizhetünk. Én ugyan már elvégeztem.

— Mi is — mondák a férfiak.

— Ne okoskodjanak. Megyünk, s annyi.

Az ügyvéd kezet nyújtott az alügyész úrnak, s a nemzetségnek ajánlotta magát.

Kasza úr föltette a cilinderét, kesztyűt húzott, fogta az ezüstgombos botját, és intett.

— No, anyám, mehetünk. László addig szellőztessen s takarítson ki mindent. Vigyázz, öcsém — formedt a kis gatyás fiúra —, arra a szőnyegre ne köpj.

E meleg fogadtatás után csak úgy támolygott kifelé a rokonság. Nem szólott senki, vagy amit szólott is, csak úgy elharapva a felét.

Aí utcán közelebb fogta az ügyész úr anyját.

— Anyám, értsük meg egymást. Én most olyan körülmények közé jutottam, hogy egy ideig nem bánom, ha nem keresitek fel. Ne vágjon a szavamba — ripakodott a motyogó asszonyra a derék fiú —, tudja, én most házasodni akarok. A főispán nővérének a leányát veszem. Az eljegyzés már meg is történt. A család igen magas származású.

—' Mi, ne féljen, nem alkalmatlankodunk — kiáltott élesen a menyecske.

Isten tudja, hogy lecsépelte volna az alügyész úr a nyelves együgyű asszonyt, ha egy ősz öregúr nem közeledik a piacsoron feléjük.

— Kérem, nagyságos elnök úr — köszönt mély meghajlással az ügyész úr a tisztes, nyájas aggastyánnak — engedje meg, ha egy szempillantásra megállítani bátorkodom.

— Nagyon örvendek.

— Édes, drága jó anyám, a legjobb anya, ez itt az én szeretett bátyám, ez az én igen kedves ángyikám, ez a sógorom, egy minta gazdaember.

— Ah, ah . . .

— Ez a kis öcsikém, a sógorom fiacskája. Büszkén nevezem enyeimnek, s boldog vagyok, hogy igénytelen rokonaimat a nagyságos elnök úrnak bemutathatni szerencsés valék.

— Nagyon szép. nagyon szép. Ezt nevezem egy kitűnő fiúnak. No édes anyóka, ez ám a pompás fiú. De nem tartóztatom fel tovább, tudom, hogy ezer mondani-, kérdezni-, megbeszélnivalójuk van. Isten önökkel!...

S az öregúr mélyen meghajolt az egyszerű emberek előtt.

— Ezt a vén rongyot is ■ az ördög hozta utamba — mormoga az alügyész úr —, most ez mindenkinek elpletykázza a városban, hogy az alügyésznek milyen bagázsiája van. Ha nem sikerül a házasságom, maguk az okai.

Szótlanul ballagtak a hosszú piacon Kaszáék.

— Ez a Páva-fogadó, menjenek csak be. Itt a névjegyem, a vendéglős tudni fogja, mit tegyen. Ebéd után én is odanézek. Nekem most okvetlenül föl kell mennem a hivatalomba.

Rövidesen elvált a nemzetségétől, és sietett, hogy mentői előbb eltűnjék valamelyik utcán.

Kaszáék megállották. A menyecske sírva fakadt, az öregasszony sokáig csóválgatta a fejét, az emberek, a fiú s a vő csak néztek egymásra.

— Nagyanyám — rikantott örvendezve a Miska gyerek — né, látja-e kee, píz ám ez, fehér píz, az az öreg nyomta a markomba.

TOLDALAQI PÁL

Két vers

edz ébredés

Egészen lassan kinyitotta a szemét és az, amit látott, a bárányok a tigrisekkel, a koronás fák, a virágok az értelméig nem jutottak, mert hol volt az az értelem még? aztán kezét megmozdította felült, felállt, vizsgálva testét.

Pár lépést tett. Megállt. A földön ott volt a lábnyoma. Hiába.

Nem ismert semmit, s mivel Ádám volt. nem ismerhetett magára.

Bátran

A munka, ami szerteárad a fiatal és öreg testen, dicsértessék, magasztaltassék, meri ez segített, hogy elesnem nem kellett eddig. Mennyi kábult órát töltött ki egyre-másra!

Vajon nem ez a véges ember mindennapos, szép áldozása,

mitől erőt nyer és megújul, hisz önmagában újra bízhat.

A mozdulatlan, néma tárgyak magukhoz vontak, szinte hívtak; a papír áldott fénye átjárt, mikor naponta kézbe vettem, s fészket vert bennem az az érzés, hogy mégsem kell kétségbeesnem.

csak tenni-venni, nézni bátran; az életünk hogyan szövődik, harcolni kell, hogy megtaláljam a boldogság összetevőit, kibontakozni a gubancból, s mindent, ami volt, hátra hagyva, a remény édes erejével készülődni egy másik napra, amíg csak élek.

Fényes Adolf: Anya

ah