Magyar Hírek, 1965 (18. évfolyam, 7-24. szám)
1965-04-04 / 7. szám
I Kriván Pál Szabó Árpád Kondor Béla (LanKer Klára és Novotta Ferenc felv.) 1. jégkorszakkal foglalkozik, és olyan, mint a tűz. Azok közé az emberek közé tartozik, akik időtlenül hordozzák magukban az ifjúságot. Kriván Pál geológus Hódmezővásárhelyen született 1927 őszén. Az alföldi táj erejét, fényét bélyegként viseli. Egyetemi tanulmányait a budapesti Eötvös Lóránd Tudományegyetemen fejezte be, az utolsó években Vadász Elemér volt a professzora. — Szemléletet tanultam tőle — emlékezik. — A tudós szívósságát és az ember egyszerűségét. Nem akartam geológus lenni, a zene vonzott, aztán rájöttem, hogy a tudomány tele van költészettel. Sohase bántam meg a választásomat. Nyolc éve adjunktus a természettudományi karon, Vadász professzor mellett. A nevét most már Európa szerte ismerik. Tudományos vizsgálódásának tárgya az eljegesedés kora Magyarországon és a mediterrán területeken. Kandidátusi értekezését is erről a témáról írta, doktori disszertárciója is ezzel kapcsolatos. — Magyarország Közép-Európa eljegesedésének kulcsa. Pakson a téglagyár környékén olyan a föld, mint a nyitott könyv, időtlen idők emlékét őrzi. Az itt tapasztaltakat dolgoztam fel, ez mindeddig elvégzetten feladóit volt, s most már szinte teljes képünk van a magyarországi pleisztocénről. Vadász profeszszor volt az, aki ezt a témát akadémiai témává tette és segített nekem, hogy kimerítően foglalkozhassak vele, Kriván Pál tizenkét év óta a Magyarhoni Földtani Társulat főtitkára. Egyik legérdekesebb tudományos felfedezése: fényt derített az eljegesedés korának vulkáni tevékenységére az utolsó kárpáti vulkán kézjegyének felismerésével. A földet, Dunaszekcsötől Aszódig vulkáni por borítja. A geológia természetesen nem elvont tudomány, a föld mélyében rejtőzik a szén, vas és olaj. A fiatal tudós egy azok közül, akiknek sorsa együtt fényesiüt az ország sorsával. Tehetsége kibomolhatott, munkáját figyelem és gondoskodás kíséri. És ez a sors bizonyítja a régi igazságot; a tanítványok végigjárják a mesterek útját, ő is tanít. És a nála fiatalabb, most felnövő nemzedék már tőle tanul. Szabó Árpád 1935-ben doktorált a bölcsész karon. Az első professzor, aki vizsgáztatta az Eötvös Kollégiumban, Moravcstk Gyula volt. — Emlékszem rá — mondja Szabó Árpád —, hogy nagyon csöndesen beszélt. Riadt és elfogódott voltam, amolyan vidéki gyerek, s vonzódni kezdtem hozzá, amikor ezt a riadalmat megbékítette néhány szavával. Négy éven keresztül tanított az Eötvös Kollégiumban es az egyetemen. Példaadó ember volt. de a példáját nem erőszakolta rá senkire. Hagyta, hogy a tanítványai szabadon, hajlamaiknak megfelelően keressék meg az útjukat. Én az egyetem elvégzése után Németországba mentem. Huszonhat esztendős korában, szinte gyerekfejjel, kinevezték egyetemi magántanárnak. De a fasiszta Németországban nem tarthatott előadást. 1940-ben visszatért Magyarországra. A Debreceni Tudományegyetemen a klasszika filológia professzora lett, majd tanszéket kapott Budapesten az ÉLTE Bölcsészettudományi Karán. Megbecsült ember volt, az útja egyenesnek ígérkezett. A?tán elbocsátották az egyetemről az ellenforradalom idején tanúsított magatartása miatt. Ügy tűnt, derékba tört a sorsa. Maga is arra gondolt, legfeljebb magányában, eltemetett emberként dolgozhat tovább, s valahol mélyen igazat adott a társadalomnak, hogy ezzel bünteti. Másképp történt. A mi társadalmunk ítélkezése igazságosabb és humánusabb. A kiváló képességű embereknek dolgozni kell, a múlt nem gyűrheti maga alá a jövőt. Szabó Árpád a Matematikai Kutatóintézethez került és rövidesen újra katedrát kap, matematika-történetet tanít. Szerteágazó érdeklődésű ember. Néprajzzal, afrikakutatással, görög irodalommal és történelemmel foglalkozott, s mostani vizsgálódásának tárgya, az ókori népek matematikai ismereteinek fejlődése. Tudományos munkásságát semmi sem gátolja. Ismét megjelennek a könyvei. 1963-ban olasz egyetemeken tartott előadást, tavaly részt vett Jeruzsálemben egy nemzetközi kongresszuson, idén Németországba és Londonba készül. a. Lyka Károlynak egykor tanítványa volt Barcsay Jenő. És Kondor Béla, a fiatal magyar grafikusnemzedék egyik legerőteljesebb egyénisége azt vallja, hogy Barcsay Jenő a mestere. Így hát — némi célzatossággal — a tanítvány tanítványáról szólunk, a harmadik nemzedékről. Művészetét ismerik Párizsban, Tokióban és Olaszországban. Angyalföldön született, érdes és kemény maradt, a képei mélyről jövő, őszinte erőt, szenvedélyt sugároznak, lebírhatatlan életet. Derkovits-ösztöndíjjal dolgozott három évig, az ösztöndíj biztosítja a nyugodt munka, a művészi kibontakozás feltételeit. Kevés embert ismerek, aki céltudatosabb és hajlithatatlanabb nála. Az életét tette fel arra, hogy végigjárja a maga útját, a festészet az életét jelenti. Tehetsége iskolát teremtett, a magyar képzőművészet fejlődésében bizonyára szerepet kap majd. Nyugtalanul és állhatatosan keresi az új kifejezési formát, a nekünkvalót. Festészetének középpontja az ember. Barcsay Jenő és Lyka Károly szavai csengenek vissza: ,,... mindig az emberábrázolást tartottam a legelőbbrevalónak, a legnehezebbnek." A korról beszél, amelyben él, a gépi, s mégis oly emberi világról. Nem megbékélt ember. Lázas, kereső, nyugtalan. Űjszerűsége egy időben ellenkezést szült, de később minden kiállított képe sikert hozott. Festészetén, rajzain is az látszik: mintha nyugodtabban verne a szíve. Sorsa azt bizonyítja, hogy a tehetség el nem kallódhat, az emberi szándék, ha elég erős, megvalósul. Furcsán megvonja a vállát és úgy mondja: — Én csak ebben a társadalomban élhetek. Párizsban járt tanulmányúton, Cézanne-tól és Picassótól tanult, ugyanúgy, ahogy Barcsay, de ahhoz ő is hozzáadott valamit, amit ez a nép érez és ez a kor sugároz, ami nekünk való, ami magyar. Nehéz és nemes vállalkozás egy formálódó társadalom szépségeit és szorongásait kifejezni a festészet nyelvén, hiszen ezt azelőtt nem próbálta senki. Kondor Béla egy azok közül, akik szüntelenül keresik, s előbb-utóbb biztosan megtalálják a korszerű formát, amelyben tisztán csendül, szép fénnyel ötvöződik súlyos múltunk, szilárduló jövőnk. Kristóf Attila
