Magyar Hírek, 1964 (17. évfolyam, 1-4. szám)
1964-01-15 / 2. szám
HÁZTŰZNÉZŐBEN - TORONTÓBÓL A nagybácsi * fiatalok lakodalmára érkezett a tengeren túlról, a messzi-messzi Torontóból. Kanadás magyar. Nógrády János a neve. 1928-ban kényszerült vándorbotot venni a kezébe és búcsút mondani szülőfalujának, Kisvárdának. Nem volt ajkkor ez szenzáció, hiszen á Térségen csakúgy megesett, mint Borsodban, Abaújban, Vasban vagy bármelyik megyében az akkori Magyarországon ... Ugyan hány száz vagy hány1 ezer magyar nyomát fújta el a szél, aki átkelt az óceánon, hogy ott keressen új hazát... De a Nógrády Jánosok megbirkóztak ninccsel, tengerrel, kenyér telenséggel. Megvívták a csatát a nyelvvel, helytálltak. A kisvárdai női szabómester ma is Torontóban él. Egy nagy gyárnak az elismert, jól kereső szakmunkása, immár tizenhét esztendeje. És ha nem mondana önkéntelenül és természetesen minden igen helyett »yes«-t, senki nem hinné, hogy nem a ma esti gyorsvonattal érkezett Nyíregyháza felől, Kísvárdáról. A beszéde, a mozgása olyan, mint a nyírségi mesterembereké. Olyan, mint az öccséé, Nógrády Józsefé, aki ma is cipészmester Kisvárdán, vagy mint a húgáé, Minya Károlynéé, aki ugyancsak a Nyírségben lakik, Pap községben. Ezt a nagybácsit hívták meg a fiaitalok — Erzsiké, a Józsefnek a lánya, meg Baumann Ödön szövőmester — a lakodalmukra. És a tengeren túli nagybácsi meg is érkezett Hozott ajándékot. Násznagy volt az esküvőn. A két régi Jóbarát: Szűke István és Nógrády János Mesélt érdekesnél érdekesebb történeteket a lakodalmi vacsorán. Találkozott a régi harcostárssal, Szőke Istvánnal, aki harminc esztendőt töltött Kanadában és most Budapesten él. Ha csak eddig tartana a történet, nem is írnók tovább, illetve be is fejezhetnénk. De ebben a storyban néni ott van a csattanó, hogy Nógrády János aláírta a házassági anyakönyvet, amely bizonyítja, hogy Nógrády Erzsiké a {Madarász utcai óvoda óvónője, most már Baumann Ödön szövőmester felesége. De nem ám... Nógrády János a felszabadulásig soha nem látogatott haza Magyarországra. Legelőször 1948-ban volt idehaza. Azután megjött 1955- ben, és itt járt 1960-ban is. Valahányszor idehaza járt, mindig összeült a család ünnepelni, szívesen látni az amerikai testvért. Egy ilyen családi összejövetel alkalmával Ismerkedett meg Nógrády János sógornőjével... Az ismerkedésből szimpátia, a szimpátiából szerelem lett. És amikor a múlt esztendő végén a torontói magyar szabómester az unokahúga esküvőjére érkezett, kérő lett a násznagyból. El is utaztak Tevelre, Tolna megyébe, Nógrády János jövendőbelijének szüleihez, hogy bejelentsék házasulási szándékukat. Persze, az esküvőig még sok ága-boga van a dolognak. A jövendőbeli Nógrádyné azt szerette volna, hogyha a leendő ura hazajön. Megbeszéltek mindent, meghányták-vetették a problémákat és végül is úgy döntöttek, hogy Nógrády János most visszatér Torontóba, és majd a menyasszony — Inka, aki szintén óvónő, akárcsak Erzsiké — utána utazik... Így történt, hogy Nógrády János torontói szabómester, Erzsiké násznagyából Inka vőlegénye lett 1963 karácsonyán ... (1) Nógrády János, a násznagy, aláírja a házassági anyakönyvet Budapesten, a vil. kerületi Tanácsnál. Alsó kép: az ünneplű család és a fiatal pár: Nógrády Erzsiké és Baumann Ödön Schneider Hédi (Vámos László felvétele) Schneider ~K)édi rßttdajfLejMn Schneider Hédi, a neves magyar zongoraművésznő is csatlakozott az ünnepi vendégjárók táborához 1963 karácsonyán, hat és félév után néhány napra hazalátogatott rokonaihoz Magyarországra. A »hazalátogatott« kifejezés bármilyen magától értetődőnek és természetesnek hangzik nálunk, a hollandiai Enschede-ben, ahol a művésznő férjével és tízéves kisfiával él, korántsem az. »Hazalátogatni Magyarországra« még mindig izgatóan cseng, alapos meggondolással és komoly elhatározással jár. Az ismerősök, barátok, ottani hozzátartozók Magyarországot még amolyan mumusországnak könyvelik el, hiába érkeznek tárgyilagos hangú levelek a budapesti és a debreceni rokonoktól, hiába olvassák kint a Magyarországon megjelenő újságokat, folyóiratokat, ez a hamis elképzelés nagyonis mélyen gyökeredzett a kint élő emberek lelkében. A ködöt, korábban, egy kint élő honfitárs oszlatta el, ellátogatott Magyarországra és — visszatért Enschede-be. Nos, Schneider Hédi az ó példáját követve, »merészkedett« haza, ne is haragudjék a távolból, ha így utólag bevalljuk — vagy talán észre is vette? — mosolyogtunk aggályain. Schneider Hédi 1957 nyarán szabályos útlevéllel vándorolt ki Magyarországról, férjét Berkovits Tibort koncertmesteri szerződés várta a hollandiai Hilversumban. Azóta mindketten a holland zenei élet elismert és sokat foglalkoztatott művészei, pedagógusai. Mindketten gyakran szerepelnek Schouwburg pódiumán, a holland stúdióban és a kamera előtt. Járnak külföldi turnékra is Svédországba, Svájcba. Az 1947-es párizsi nemzetközi versenyt nyert magyar művésznőt, aki annak idején és később is hazai és külföldi szerepléseivel hálás közönséget szerzett magának, megkérdeztük: Sikerült-e megőriznie tervezett inkognitóját? Temperamentumos egyénisége szinte betölti környezetét, minden él, vibrál körülötte, ahogyan nevetve mondja: — Az inkognitóból semmi sem lett. Valaki megtudta, hogy Pesten vagyok és megindult a »láncreakció«. Állandóan csöng a telefon (ottlétünk közben is), sokan kerestek fel, itt járt Székely Bandi, Hernádi Lajos, Kun Imre, Szeszler Tibor, jaj, csak senkit ki ne felejtsek! Részben ez az oka annak, hogy alig láttam valamit Budapestből, a másik ok, hogy férjem rokonait is meglátogattam Debrecenben, ahol véleményem szerint megváltozott minden, előnyére persze, csak a hiányos kivilágítású neonfeliratok emlékeztettek a régi időkre. És Pest! A Keleti pályaudvar érkezési oldala sötétnek, barátságtalannak tűnt és sokáig vártam taxira. De hát mindez nem sokat számított, a következő percekben annál nagyszerűbbnek tűnt a város éjszakai forgalma, amitől bizony már elszoktam. Hiába, az emberek itt tudnak élni, nagy É-vel, nem is szólva az udvariasságról, ami meglepett. Nemcsak a karácsonyi forgalom miatt zsúfolt vonatokon tapasztaltam ezt, mint szemlélő, hanem már a határon, amikor megérkeztem, »asszonyoménak tituláltak, »kezeit csókolom«-mal köszöntöttek és »jó mulatóst« kívántak. — Egyik este barátaim elvittek az Opera-klubba, megint sok kedves ismerőssel akadtam össze. Lukács Palival, Borbély Gyuszival, Miklós Györggyel és feleségével, Házy Erzsébettel és Darvas Ivánnal, Karinthy Cinivei, Dénes Erzsivel. Hogy jó magyarsággal fejezzem ki magam, »gemütlich« estet töltöttünk együtt. Színházban egyszer voltam, Márkus Lászlót és Psota Irént most láttam először, kitűnő művészek. Szerettem volna látni magyar feliratos filmet, ki is szemeltem egyet, de legnagyobb szomorúságomra az angol film — szinkronizálva volt. Kilenc napot töltött szülőföldjén, s máris utazik iHssza, várják otthon, izgatottan várják ebből a »mumus-országból«, ahol apró csalódások és sok-sok öröm: a rokonok és művésztársak áradó szeretete színesítették Schneider Hédi néhány napját, ahol a neonreklámból időnként kialszik néhány betű, ahol még a hazaiak is bosszankodnak — bármennyi taxit is állítanak be, minden kevés —, ahol, mindezek mellett valóban nagy É-vel élik az életet... Es ahol zenei életünk egyik vezetője, Kun Imre megkérdezte Hédit, vajon kedve lenne-e egyszer vendégszerepelni a szülőhazában. Hernádi Magda ÁLLAMI HÁZIORVOS A menyasszony: Inka, és a vőlegény (Joós F. Imre felvételei) A csengetésre nem nyitottak mindjárt ajtót. Vártak. Csak amikor másodszor is megnyomták a gombot, jelent meg az ajtórésben a fiatalasszony. Arca meglepetést tükrözött, de kérdését megelőzte a bemutatkozás. — A Heim Pál Kórházból jöttünk, Évikéhez — mondotta az orvosnő. A kórház nevének említése azonban nem bizonyult varázsszónak, mert az aszszonyka félénken megjegyezte: — Dq hiszen mi csak tegnap érkeztünk haza! — Aztán anyai büszkeséggel, kissé tán dacosan is, hozzátette: — Egyébként Évi egészséges, s nem is hívtunk senkit! — örülünk, hogy egészséges, jönni meg azért jöttünk, hogy az is maradjon — vette át a szót az orvos mellett álló védőnő, s mosolygott, hogy oldódjék a zavar. Beléptek a kis lakásba. Rend, tisztaság. S a jól fűtött szobában — 1961 decemberét írták —, az apró ágyban szunyókált a kislány. A tapasztalt szem pillanatok alatt is sokat lát. Itt sem kellett sok idő, hogy megállapítsák: Évit várták és nagyon szeretik. Előkerült a kórház hordozható mérlege, s most már közös volt az öröm: Éva — szép súllyal, 3100 grammal született ugyan — máris felszedett jó pár dekát. Aztán a nővérke a tápláláshoz adott tanácsokat, az orvosnő a kismamát faggatta, nincs-e valami panasza. Amikor búcsúztak, már tovatűnt a kezdeti ridegség. De bizalom mégnem lépett a helyébe. Akkor már hetedszer távoztak a Nagytemplom utcai kis lakásból — sok közös izgalommal. Évi körüli sürgés-forgással teltek a hetek —, s a fiatal apa, az ajtóig kísérve vendégeit, nagy zavarban volt, míg végre megszólalt: — Doktornő kérem, legyen a háziorvosunk! Az első pillanatban semmit sem értett. Aztán mindent. Amikor válaszolt, már nevetett. — Nézze, Ébner apuka — mondotta —, kössünk alkut. Ha három hónap után nem lesz megelégedve velünk, hív egy másik orvost. Pénzért. Mert hát ugyebár, ezt nem tilthatja meg senki. De mondom, mást, mert én, ha tehetném se tenném. Ebben maradtak. Hogy az »alkunak- mi lett a Vége? Leírásához sűrűn telerótt oldalak kellenének. Álljon helyettük itt Ébner Éva »nagykartonjának” egymáshoz fűzött lapjairól néhány adat, hadd tükrözzék legalább némiképp a küzdelmet, amelyet dr. Kattausch Márta orvos — maga is három kisgyerek édesanyja — és Selyeby Béláné védőnő (az első esztendőről 80 látogatás feljegyzéseit őrzik a lapok) folytattak egy pa-. rányi ember életéért. Három hónapig, amíg szopott, semmi baj. »Őrzői” házhoz visznek mérleget, oltást, gyógyszereket. Aztán a kicsi hirtelen megáll a fejlődésben. Néha hány, utána megint jobban van. Lapjára figyelmeztető kerül, egy nagy »V« betű, »veszélyeztetett«. A látogatások sűrűbbé válnak. Kiderül a csípőficam: nyolchónapos kezelés követi. De a fő baj: Éva nem fejlődik. Kórházi kivizsgálás kell: vérkép, vérsüllyedés, tbc-szűrés. Minden negatív. Ismét otthon. Négyhónapos, amikor a lázak érkeznek: középfülgyulladás, sok-sok gyógyszer, aztán végül a gyógyulás, és a súlya — ó, hogy lesik, figyelik — lassan újra »mászni kezd« felfelé. Már héthónapos, amikor a magas láz megint jelentkezik. Mastoiditis (gyulladás, bent a fül mögött) — mondja a doktornő, és operációt javasol. De a röntgen nem bizonyít mindent, s a műtét különben is megfontolandó ilyen apróságnál. Aztán eldől a vita, mégis: operáció, Az orvosnőnek volt igaza. S a kislány életben maradt. Amikor karácsony táján (Évi mán újra otthon feküdt megszokott kis ágyában) ünnepi vacsoránál ültek együtt — oly, melegen kérték a »doktor nénit«, legyen a vendégük —, a fiatal apa könnyes szemmel mondott köszönetét. — Drága doktornő, vigye el a televíziót, vagy amit csak akar. Egy életre hálával tartozunk azért, amit tett. A »doktor néni« tréfára fordította a szót: — Nem lehet, tudják, ilyenkor karácsony tájt nehéz taxihoz jutni. Aztán hozzátette: — Inkább igyunk Évi egészségére. Ami nem bizonyult éppen haszontalannak, mert Éva — most múlt éppen kétéves — egészséges mint a makk, s ha a doktornőt meglátja, már messziről integet. Aki kíváncsi rá, alkalomadtán megnézheti őt a Nagyvárad téri bölcsődében. Amíg apu és anyu dolgozik, ott tölti napjait. * A Heim Pál Gyermekkórházban, hovatovább egy évtizede, száz és száz kartonlap őrzi — »fejlődési lap« a hivatalos neve — a VIII. kerület gyerekeinek (születésüktől hatéves korukig) ezernyi adatát: egészségi állapotukat, lakásviszonyaikat, szociális körülményeiket, mindent, amit az ötvenezer lakosra jutó hét gyerekorvos és állandó védőnőpárja az ellenőrző és gyógyító látogatások során összegyűjtött, és figyelmeztetőül — magának — feljegyzett. (Közbevetőleg azért érdemes megjegyezni, hogy* noha a Heim Pál Kórház »kísérleti terepén« az egy főre eső gyermekorvosi szám magasabb, azért a főváros — s az ország — más tájai sem mostohák. Budapesten például most szervezik át a gyermekgyógyászati ellátást, amelynek eredményeképpen, az eddiginél több gyermekorvossal, egy-egy körzet minden óvodás, iskolás stb. gyerekét születésétől 14 éves koráig a gyermekorvosi körzet gyógyítja, védelmezi, ellenőrzi majd.) A Heim Pál Kórház kiváló vezetői által kezdeményezett rendszer már a születés előtt oltalmába veszi az »érkezőt«. A védőnő tanáccsal, okos szóval keresi fel a leendő anyát. Az otthonba viszi a gyógyítóeszközöket (már a hazatérés után 24 órával ott vannak a jövevénynél, és az első évben havonta egyszerkétszer, ha beteg) akár százszor is meglátogatják). Ez a módszer nemcsak a közös rendelő esetleges fertőzési veszélyétől óvja, hanem természetes otthoni környezetében hagyva a kisgyereket, jobb lehetőségeket is teremt a gyógyításhoz, A hatéves korig tartó állandó ellenőrzés révén, a megelőzést magas fokra fejlesztve, egyre szűkebbre vonja a rést a betegségek előtt. De hát ez nagyszerű — gondolhatná bárki —, bizonyára minden szülő örül az »állami háziorvosnak«, hiszen azelőtt ilyesmit csak a jómódúak engedhettek meg maguknak. Igen, a legtöbben örülnek, s nagyon-nagyon hálásak. De az emberek és körülményeik nem egyformák, Van, ahol részeges apa, másutt értetlenség, vagy éppen aprócska, szűk lakás fogadja a látogatókat. S az orvos meg védőnőpárja gyógyít, oktat, felnőtteket nevel, vitatkozik, ha kell. A hivatalos szervekkel esetleg lakásért, a munkahellyel a fiatal anya jobb beosztásáért perel. Háziorvos? Szociológus, pszichológus, »ügyvéd«, pa trónus, bizalmi és minden. De ők nem zúgolódnak. Csak járják a Józsefváros apró utcáit, az egyik házba be, a másikból ki, emeletre fel, emeletről le. Roppant nagy munka, újszerű munka. De amit kárpótlásul kapnak érte — gyermekek mosolya, szülők öröme, s hogy szűkölve hátrál minden kór —, az sem kevés. Csatár Imre
