Magyar Hírek, 1964 (17. évfolyam, 1-4. szám)
1964-01-15 / 2. szám
tmá A Magyar Népköztársaság kormánya Lyka Károly Kosmth-díjas müvészettörténészt a magyar képzőművé) ■ szét és a világ képzőművészetének ' ■ magasszínvonalú ismertetéséért, képzőművészeti kritikai tevékenységéért 95. születésnapja alkalmából a Kossuth-díj nagydíjával tüntette ki. A képen: Kállai Gyula, a Minisztertanács elnökhelyettese, a Kossuth-dVj Bizottság elnöke átadja a kitüntetést Lyka Károlynak Karácsony előtt három hetet Svédországban és Norvégiáiban töltöttem. Egy este társaságban megkérdezték, először járok-e Skandináviában. Mondtam, hogy Svédben és Norvégben még nem voltam, de a háború előtt három hónapot Dániában töltöttem. Nem is nagyon kellett kérdezniük, elmondtam magamtól és szívesen, hogy dániai élményeimről könyvet is írtam »A gazdag parasztok országa-“ címmel; hogy a könyv nemcsak parasztokról szólt, de parasztoknak is; hogy ponyván árultuk hetipiacokon és kirakodó vásárokon; hogy a parasztok észrevették, vásárolták és fogalmait szereztek egy 'más, szabadabb, demokratikusabb paraszti életformáról. Érdekes, szőttem tovább az emlékezést, hogy az a dán barátom, akivel bejártam az országot, ugyanannak az esztendőnek az októberében született, mint én. Utolsó hírünk egymásról egyébként a házassági értesítés és a szerencsekívánat volt. Nem sokkal utána a németek bevonultak Dániába. A 'háború után egyszer írtam neki, a levél »-Címzett ismeretlen« bélyegzővel visszajött. »Örülök, hogy újra találkoztak«, mondta az asszony, amikor asztalhoz ültünk. »Erik sokat emlegette«. Tamáskodva néztem rájuk. De Erik bizonykodott. »A háború után, amikor a budapesti romképeket láttuk. Meg közben is, amikor hallották, hogy sok embernek... sok embert...« Tapintatosan elhallgatott. »Aztán 56-ban természetesen. Sajnos a háború kimosta a nevét a fejemből.« »Menekülnünk kellett, és minden holminkat itthagytuk«, — magyarázta Erik. Már benne voltunk a huszonöt év krónikájában. Erik németellenes cikkeket írt lapjában. Amikor a hitleri csapatok negyvenben rájuktörtek, röplapokat írt. Csónakon szöktek át éjszaka Svédországba. Margot, a felesége 'gyereket várt. »És mit csináltak Stockholmban?« — kérdeztem. »Nagyon nehezen ment, amíg sikerült családi pénzből egy kis könyvkiadó vállalatot alapítani. Sokat szenvedtünk« — teszik hozzá. »És maiga?« :: Elnézést kértem vendéglátóimtól, hogy ennyire belemelegedtem az emlékekbe, de amióta mostani északi útiamra készülődtem, egyre kerestem fiatalkori barátom címét, sőt, -nem röstellem bevallani, a nevét is. A háború alatt elkallódott régi dániai jegyzetfüzetem. Az ember azt hinné, hogy barátjának neve soha nem hullhatok iki az emlékezetéiből, s íme most újra hetek óta gyötröm magam, és nem jut, nem jut eszembe. Ebben a pillanatban fel ordítottam: »Megvan! Eszembe jutott dán barátom neve.« És már mondtam i®. A társaság megütközve meredt rám. Ezt a nevet felejtette el? Hiszen ez Dánia egyik legismertebb személyisége! És már magyarázták is összevissza, hogy képviselő is volt, meg nagykövet is, könyveket ír. Jelenleg egyik nagy lap főszerkesztője. »Ismerik?« — kérdeztem nem nagyon bölcsen. Nevettek. Csaknem mindenki személyesen ismerte. Elhatároztam, hogy hazafelé Koppenhágán át repülök, egy napra megszakítom utamat, és felhívom Eriket telefonon. Szállodai szobámban a telefonkönyvben hamar megtaláltam Erik nevét. Fél kilenc volt, egy kicsit játszottam a gondolattal, hogy felhívom most mindjárt. Itthon, Budapesten, amikor ezt írom, nem is értem, miért haboztam és miért tántoroditam vissza végül. Az embert Nyugaton és Északon is jobban bénítják a konvenciók, mint itthon. Sétáltam hát egyet, és Illőnek vélt időben, tíz óra után felhívtam a szerkesztőségében. A titkárnő türelmesen leírta és visszaolvasta a nevemet, majd elnézést kért, váratott egy -kicsit, és sajnálkozva közölte, hogy Mr. H. — angolul beszéltünk — attól tart, először van szerencséje e nevet hallani. Megkönnyebbültem. Barátom és ikortársam emlékezőtehetsége sem különb az enyémnél. A titkárnőnél hivatkoztam stockholmi vendéglátóm nevére és a közös levelezőlapra. Erre ő Is emlékezhetett, mert szó nélkül bekapcsolt. »Halló — mondtam. Mikor lovagolt utoljára tehénen?« Egy másodpercnyi csönd, azután meglepetés, öröm, nevetés, és elfúló hangok egyszerre. Keresztnevemet mondta. »Hát maga az?« Vagy tegezett? Angolul beszéltünk, a kérdés nem merült fel. ♦Mennyi ideje annak?*— 'kérdezte. »Huszonöt éve« — feleltem, és az én hangom megindultságának is jól jött a nevetés. Huszonöt év után elsőnek azt az emléket idéztük fel, amikor Odense mellett egy szövetkezetben virtusból mi is felültünk egy megnyergelt tehén hátára. A tréfa eredetére és elejére már nem emlékszem; a végére és a dán anyafölddel való megismerkedésemre annál jobban. »Meddig marad?« — kérdezte. »Holnap délelőtt megy a Malév-gép.« Kétségbe volt esve. Neki perceken belül indulnia kell Odiensébe. Az emlék újra megnevettette. Este pedig hivatalos vacsorája lesz. Maradjak egy-két napig. Nem lehet? Akkor menjek el hozzá másnap reggelire. Másnap már hatkor felébredjem, siettem a csomagokkal, hogy az indulás utolsó percéig beszélgethessek megtalált barátommal. Erik a kapuban várt. Még a kapu alatt megcsodáltam a kis kétemeletes házat. »Tizennyolcadik század«, mondta Erik. És hozzátette mindjárt: »Ebbe vagyok szerelmes. Majd meglátja«. Az ajtóban a felesége fogadott. Az előszobában két fiú és egy lány. Most már csak nevettünk és félszavafckal értettük egymást. Igen, az asszonyok is egyidősek. És a gyerekek is ugyanazokban az esztendőkben születtek, mint az enyémek. Dúsan terített reggelizőasztal, köröskörül drága pohárszékek. »Tizennyolcadik század« — mondta a ház ura, amikor beléptünk. A polcokon ezüst tálak, korsók és szelencék, szemem be sem tudja fogadni, annyi. »Tizennyolcadik századi« — mondta a ház asszonya, amikor látta, hogy az ezüstöt nézem. »Erik ezt gyűjti.« »Igen« — mondta Eriik. »És régi térképeket, könyvet is j írtam róluk. Ezüstben csak a tizennyolcadik század érdekel, j De nem felelt a kérdésre: és maga mit csinált az elmúlt , huszonöt év alatt? Vegyen még egy kicsit a sonkából. Valódi dán!« Vettem a sonkából, a szalonnából, a heringekből, a gyű. mölcsökből és az ízekből. Már napok óta készültem arra, hogy elmondom nekik, hogyan éltünk Magyarországon, és mit éltünk át az elmúlt huszonöt esztendőben. De most csak annyit tudtam mondani, hogy nálunk is volt háború, meg mindenféle nehézség, aztán a gyerekeimről kezdtem mesélni. Erik kérdezősködött a mai helyzet iránt, felelgettem szaporán, de Margót újra meg újna félbeszakított. »Es mit csinált a háborúban? És a németek alatt?« Volt-e börtönben? És igaz, hogy Budapest romokban hevert? És 56-ban mi volt? És maga mit gyűjt? Ezüstöt? Kerámiát?« Ahogy erre megpróbáltam válaszolgatni, lehetőleg könynyedón, ahogy a kérdések is elhangzottak, úgy éreztem, hogy mi mind egy emberöltővel vagyunk Idősebbek nyugati és északi kortársaiknál. Nemcsak úgy, hogy többet éltünk, nagyobb megpróbáltatásokon mentünk át, hanem úgy is, hogy sokkal többet tudunk az életről, mert mélyebben is jártunk. Nem először éreztem ezt külföldi útjaimon, de soha ennyire világosan, mint huszonöt év előtti barátomnál, akiével életem pályája oly sokban hasonlatos. Átmentünk egy másik szobába, amelyet parasztszekrényekkel, asztalokkal, székekkel bútorozott be Erik. Most már magamtól mondtam: »Tizennyolcadik század«. Letelepedtünk, ittunk egy kis méregerős, törkölyszerű akvavitet, és ami nem ment az előbb, amikor önéletrajzszerűen kellett volna beszámolnom éveimről, most összevissza sorrendben, egymásraborítva az éveket és az emlékeket, lassan mégis felszínre került. Nem is a magam történetét mondtam egyes szám első személyben, hanem mindannyiunkét. A kislány elszaladt az Iskolába, a két nagyfiú sűrűn pislogott az órájára, de maradt és figyelt. Közben még ittunk és gyerekekről beszélgettünk, meg vakációkról, meg könyvekről, az öregedésről és a tervekről is. Indulnom kellett. Erik taxit hívott, 'mert ‘külön kocsija van neki is, Margóinak Is, de a városban nem használja, nincs hol parkolni. Biztosan eljönnek Magyarországra, nem ezen a nyáron, sajnos már késő, kivettek egy villát a spanyol tengerparton, de jövőre Tihanyt ajánlottam. Búcsúzás előtt kissé magamra 'maradtam az előszobában, aztán már jött Erik, sietve, 11-fcor értekezlete van. Beszálltunk a taxiba. Kérdezgettem az épületeket, de Erik röviden, másra gondolva felelt. Volt nekem is elgondolikoznivalóm elég; 'hallgattam. Már látszott a szállodám, búcsúzni kezdtem. Nem engedte el a kezemet, olyan volt mint egy olasz, vagy mint mi magunk. Váratlanul németül szólalt meg, tegezett. »Tudod mit mondtak nekem a feleségem és a gyerekeim indulás előtt? Hogy irigyelnek téged. Meg hogy milyen érdekes lehet magyarnak lenni.« A kocsi megállt, szálltam kifelé. Száraz volt a torkom. »Isten veled, Erik. És köszönöm.« Már a járdaszélen voltam, a taxi indult. »Minden jót« — mondta Erik. — »És a viszontlátásra!« Azt kellett volna felednem, hogy »de nem huszonöt év múlva«, ám ezt már úgysem hallotta volna még. BOJÁR SÁNDOR FOTÓMŰVÉSZ KIÁLLÍTÁSI ANYAQÁBÓL Barátság Díszszemle
