Magyar Hírek, 1964 (17. évfolyam, 1-4. szám)

1964-01-15 / 2. szám

m / Jjp.

■

A finomhengermüben

Az első csapolás az új kemencénél

./'z /&/*//>//. //sy //;/*// •

/Áz/Z/Í* ZZZZ1Z '/'/*, ■.■tSf/f '/ /Z.'Sz'fZZ/)*’""'^

» zCTMtS/Mf/S/ /»*•/'** JtWWM*t*Z»Z//'tztzZß'.ß/'

J SS/ZA/Ús# *Z&*/ZZZ/JZÍz/*'* b sss/sz/bz* * J-fS* •;*£/*

iftJÄ*'-' s.'.l/itá ,„s+S*Xtrss*».'» **»

Arzjpt , > snSszzrstzJrzy/'

/< /ZzuZZlz/tf7/Zf /ÄÄWJ«1

%%/? /A^v^ /frzmSf SS M’S

rsr/Vji’íáw /í/ft/yi'zríz&M

/6/ÄW"»»'

ÍV/y«^

.... ld<* tsa tolván küldünk rdi«. magyar hazánk megs#»»e! vöröse re még egy tsekel.yko összeget. Hetvennyolc foil-Hot. es 38 krajcárokat. Bar adhatnánk többet, de mi is csak szegény munkálok vagyunk .. . Ám ha vagyonnem is áldozhatunk, felajánljuk a hazának erős, edzett karjainkat és szabadságon langolo veninket, elhatározván. hogy valamennyien beallunk honvédnek ... ózd, 1848. november 27-én, a Vasgyár munkásai . . .”

Két érdekes dokumentum 1848-ból. Fent: Kossuth Lajos fordul az ózdiakhoz: ágyúgolyót, gránátot kér tőlük. Balra: az ózdi vasgyár munkásai életüket és vérüket ajánlják fel a szabadságért

Amikor az utas kiszáll Ózd város állomásán, megáll a hepehupás talajon s kicsit tanácstalanul körülnéz, mert úgy véli, az orra előtt kínálkozó úton feltétlenül nekimegy a pár lépésnyire terpeszkedő köcsögforma, óriási hűtőtoronynak — nos, amikor az utas első pillanatban megáll s körültekint, kissé zavartan felteszi magában a kérdést: »Hm... Hol itt a város? És miért város ez egyáltalán?« Kétségei a város hol és mibenlétét illetőleg egyelőre csak erősödnek, mert amikor elindul »befelé«... lépten- nyomon távvezetékek toppannak elé szilárd terpeszállásban, csörlők, vastraverzek s különféle rendeltetésű vasszerkezetek fogadják. De — mint sirályok a tengeren a szárazföld közelségét — ezek csak jelzik, ami következik és aminek előőrseiként fölbukkantak: mint sziklapart, hirtelen szembetűnik a kohó szürke tömbje. S a kémények sűrűje — mint megannyi óriás mutatóujj — figyelmeztetőn mered a magasba: »Hohó, megállj! Itt mi vagyunk a legfontosabbak! Itt miértünk van minden!...«

Valóban ... merre van hát Ózd, amely immár tizenöt esztendeje város? Nos, még egy kicsit tovább halad az ember s azt látja, hogy utcák ágaznak el s futnak szét legyezőszerűen a füstölgő monstrum körül, házsorok emelkednek, autóbuszok pöfögnek, moziplakátok hirdetik az előadásokat, itt egy piactér, amott a tanácsház, s előtte karcsún, szinte lebegőn — mintha kicsinységében is a kémények magasáig érne — egy Petőfi-szobor. Igaz, ide is mindenhová szertelenül s mohón benyúlnak a gyár csápjai: a vörhenyesen csörgedező szennyvíz, s főként a füst, a soktorkú óriás gomolygó lehelete.

Vagy talán az utcák, a házak nyúlnak be, hatolnak mélyen s mohón a gyár állásai közé?

Most, amikor kétségkívül megtalálta a várost, az utas egy pillanatra ismét elbizonytalanodik: Vajon melyik árasztja el erősebb burjánzásával a másikat? A gyárat a város, vagy a várost a gyár?

Nos, ha a kettő képviselőihez fordul az ember — például a városi tanács titkárához és a gyár főmérnökéhez —, akkor nyomban kiderül, hogy... itt Ózdon gyár és város csakugyan alaposan összefonódik. A főmérnök — dr. Temesszentandrássy Guidó — sokat beszél a városról, a tanácstitkár — dr. Jávori Emil — szinte folyton a gyárat emlegeti. S mindjárt az első kérdésnél — hogy miként is történt tizenöt esztendővel ezelőtt, miképen alakult Ózd várossá — tanácstitkár és főmérnök úgyszólván szerepet cserélnek.

— A gyár olyan ütemben korszerűsödött, hogy ez magával hozta a városodást — mondja meggyőződéssel a tanácstitkár.

— Azzal, hogy Ózd város lett, lendületet adott a gyár fejlődéséhez — állítja a főmérnök.

S aztán, amint tovább beszélnek Ózdról, gyár és város a szavaikban továbbra is tökéletesen összeforr. Körülbelül anynyira, amennyire ők ketten forrtak össze Ózddal, a gyárral és a várossal.

Dr. Jávori Emil Ózdon született, ott járt elemibe, csak a középiskoláit végezte Egerben, a jogi doktorátust levelezőként már ismét Ózdról szerezte meg.

Dr. Temesszentandrássy Guidó huszonnyolc éve dolgozik az ózdi üzemben, ahol még a Rimamurányi-Salgótarjáni Részvénytársaságnál volt a vasműben beosztott mérnök.

Dr. Jávori Emil 1949-ben — a várossá nyilvánítás pillanatában — városi főjegyző lett, majd 1950-től, a tanács megalakulásától a városi tanács titkára.

Dr. Temesszentandrássy Guidót a felszabadulás után egyetlen cél izgatta: talpraállítani a gyárat, s úgyszólván beruházás nélkül — az újjáépítési programban nem az ózdi, hanem a diósgyőri kohászat állt első helyen — az ő vezetésével sikerült 30 százalékkal emelni a termelést, s ezért aztán 1948-ban ott volt az első Kossuth-díjasok között.

De egyikük sem szívesen időzik személyes emlékeknél.

— Nem a mi egyéni munkánk számít — mondják mindketten szűkszavúan, csaknem zavartan, de azután kéretlenül is ömlik belőlük a szó, amikor arról kezdenek beszélni, ami nagyon is számít: hogy mi volt itt régen és főleg — ma mi van itt. S hogy az ózdi kohó már a szabadságharc idején is »számított«, azt mindketten büszkén megemlítik: Kossuth Lajos 1848- ban ágyúgolyót kért az ózdi munkásoktól. A levelét ma is őrzik.

— Az 1830-as években egy kis kovácsműhely volt a gyár helyén — meséli a tanácstitkár.

— 1940-ben három falu — Bolyok, Sajóvárkony, Ózd — olvadt össze Ózd nagyközséggé. 1949. január 1-én ez lépett elő várossá — tudósít a főmérnök.

És rohamosan bontakozik tovább a fejlődés a két Ózdépítő elbeszéléséből. 1940-ben tizennyolcezer lakost számolt a

Éjszakai kép az ózdi