Magyar Hírek, 1963 (16. évfolyam, 1-24. szám)
1963-05-15 / 10. szám
Kodály Zoltánnal JHiuiyarerizágoiL Szerényen mosolygó fiatalember Robert Gerle, a New York-ban élő világhírű hegedűművész, a Peabody konzervatórium professzora, aki Petri Endre zongoraművész nagyszerű kíséretével április 24-én adta egyetlen szólókoncertjét a Zeneakadémián. Bachot játszott és Brahmsot, Sztravinszkijt és Ravelt, s ráadásokat is, ahogyan ez szokás. Fölényes technikájával, poétikus előadásával örvendeztette meg ezen az esten a zeneileg művelt közönséget, azok számára vált igazán hozzáférhetővé és élvezetessé műsora. Pécsett is játszott két alkalommal, Mendelssohn hegedűversenyét —, mint mondotta — Sulyok Tamás pompás vezénylésével, igényes zenei közönség előtt. Alig egy hetet töltött itt, Pécs és Budapest között utazgatott, gyakorlás és zenekari próbák foglalták le minden idejét, jóformán körül sem nézhetett itthon. Számára nem újdonság ez a tempó s még a budapesti koncert szünetében érkezett interurbán sem zökkentette ki nyugalmából: Karajan, a nagynevű karmester kérte, megbetegedett szólistája helyett másnap Párizsban játssza el Brahms egyik hegedűversenyét. Elutazása előtt néhány perccel tudtam meg tőle, hogy még aznap délután a Berlini Filharmonikusokkal próbál Párizsban. Kedvesen és szerényen közölte: lám, ilyen gyorsan kell búcsút vennie Budapesttől, s bár megtiszteltetés számára a párizsi meghívás, jó lett volna tovább időzni Pesten ... összecsomagolt poggyásza mellől, az óramutatót figyelve, hogy le ne késsé az indulást, szakított időt a beszélgetésre. Az 1946-os párizsi nemzetközi hegedűversenyen indult el művészi pályafutása. Komoly tanulás Párizsban három és fél évig, majd Amerikában Enesconál. Mesterei és barátai, Kusszeviczkij és Pjatigorszkij segítségével jutott Hubay kincset érő Stradivariusához. A világ egyik legtekintélyesebb impresszáriója, Hurok is felfigyelt a fiatal tehetségre, és egyengette művészi útját. New Yorkban és később Angliában is nagy sikerrel mutatkozott be. Európai körútja zsúfolt, négy hét alatt tizenhét alkalommal állt pódiumon: Párizsban, Olaszországban, Budapesten és Londonban, Bécsben hanglemez-felvételre hívták meg. Csak azt sajnálja, hogy felesége nem jöhetett vele. — Két nagy élményben volt részem — mondotta. — Az egyik, mindjárt a határállomáson ért, Hegyeshalomnál, Pesten élő édesapám utazott elém. A másik, Kodály Zoltánnal való találkozásom. Az utolsó ráadásig ott volt az akadémiai koncerten, s utána a művészszobában elbeszélgetett velem, a modem hegedüművekről. Boldog és büszke vagyok erre a találkozásra. És arra is, hogy volt tanáraim, pályatársaim milyen szeretettel fogadtak. Csak azt sajnálom, hogy rövid itttartózkodásom alatt a fiatal magyar tehetségeket nem hallgathattam meg, tudom, élnek itthon szép számmal. Hírük eljut mindenhová, mint ahogy a magyar zeneszerzők művei is eljutnak a távoli koncerttermekbe. Jó dolog, hogy a zene közös nyelvét megértik az emberek. Ennek a közös zenei nyelvnek egyik szerény tolmácsolója kívánok lenni én is.- Kérem, írja meg, nagyon, de nagyon boldog voltam itthon Magyarországon. Hogy ki volt a vendégművésznél is boldogabb? Gerle Imre, az édesapa. Pedig csak annyi jutott számára, hogy fia elé utazhatott, elkísérhette Pécsre, majd viszsza Budapestre, és ott ülhetett a zsúfolt koncertteremben. Hernádi Magda Édesapjával Mm a nein fi ss* A Pallas Nagy Lexikona, ismereteink régi tóra azt mondja róla, ihogy »henger alakú, háztartáshoz való, fa- és fémedény«. Ezt a meghatározást szeretnék kiegészíteni ezek a sorok. Megtörténik ugyanis, hogy nem a háztartásban használják. Egészen más szerepe lesz. Az óhazához, anyanyelvhez való ragaszkodásról nem egy történetet hallottam azóta, hogy néha, a Magyar Hírek hasábjain, amerikai magyarokról is írok. Elmondtak nekem líraian szép, megdöbbentően tragikus, meghatóan emberi históriákat. Tudok egy olyan afrikai magyar gyógyszerészről, aki Magyarországról pulit hozatott, hogy legyen egy élőlény mellette, aki legalább magyarul ért; egy amerikai magyar egyszer egy olyan magnetofonszalagoi kért pesti rokonaitól, amelyen megörökítették a körút 6-os villamosának régen hallott csilingelősét; a minap írtam egy világhírű, pasadenai, magyar származású professzorról, aki hazajött, hogy megkoszorúzza édesapja sírját az egyik pesti temetőben. A várost, hol Születtünk, a nyelvet, amelyet elsőnek tanultunk meg, az iskolát, hol a betűvetéssel ismerkedtünk, a lányt, kitől az első csókot loptuk, az utcát, hol valamikor vásott kölykök voltunk, egy falu, egy tanya zegzugát, egy akácfa emlékezetét, úgy látszik, különös erővel őrizzük egy életen ót. Ez a történet azonban, amelyet mondandó vagyok, nem azért ragadt meg, mert kivételesen szép, hanem éppen azért, mert annyira egyszerű, egy kis Semmiség. Csak egy mozsárról lesz szó benne, amely »»henger alakú, háztartáshoz való«... és így tovább. A mozsarat egyébként egy Eaton Town-i magyar család őrzi, New Yersey állam, USA területén. A történetet a pesti rokonoktól hallottam, s úgy érzem, van benne valami forrón egyszerű. A család még a múlt században vándorolt ki, s magukkal vittek egy-két hazai használati tárgyat is. Ezek közül való ez a szokatlanul nagy, testes, régi törővei ellátott sárgaréz mozsár. A családfő Amerikában berendezkedett, gyümölcsfarmer lett, megöregedett, s az élet rendje szerint meghalt. A fia Magyarországról akart nősülni, levelezni kezdett egy ismerős családdal és levél útján megkérte a család egyik lánygyermekének a kezét. A lány 1906-ban amerikai magyar kérőjéhez kivándorolt, a fiúhoz férjhez ment, a házasságból hat gyermek született, a gyerekek a Eaton Town-i szülői házból régen kirepültek, megnősültek, férjhez mentek és már gyerekeik vanmalk. Az özvegyasszony egyik tanítónő lányával Eaton Town-ban maradt, kertje, háza van, már hetvenhét éves, de legjobban ma is magyarul beszél, s óhazai rokonaival sűrűn és magyarul levelez. A gyerekei új hazájuknak jó polgárai lettek, nem egy ismert, nagy tehetségű ember, magyarul már nem tudnak s nem beszélnek magyarul az özvegyasszony unokái sem. Csak a lány, aki vele maradt. De mi köze ennek a történetnek a mozsárhoz? Azok a régi használati tárgyak, amelyeket valamikor még az ura édesapja hozott magával, elkallódtak régen. Csak ez a mozsár maradt. Ez még óhazai mozsár. Magyar mozsár. Bár könnyen lehet, hogy bécsi, vagy talán prágai eredetű. De magyarnak hitt mozsár, s ez a legfontosabb. Ahogy mentek az évek és teltek az évtizedek, ez a mozsár a magyar aszszonyhoz közelebb került. Először a konyhából vitte be a lakásba. Minek az a konyhában? Ügyis minden gépesítve van. Aztán az egyik szobából átvitte egy díszesebb szobába. Először egy asztalra állította. Aztán a hallba, a kandalló tetejére, szokatlan emléknek, különös dísznek. A mozsár lassan »-élni« kezdett. Szerepe lett. Külön személyiséggé vált. Nem tudom, helyesen fejezem-e ki magam; megérti-e az olvasó ezt az egyszerűen bonyolult történetet? Nem tudni, hogyan, nem tudni, miért — a mozsár az óhazába írt levelekben egyre sűrűbben szerepel. Bármit ír is az özvegyasszony, a mozsarat — okkal, ok nélkül, ha kell, ha nem — mindig beleszövi. Kedves mozsár. Szegény jó mozsár. Még megvan ám a mozsár, írja, ha nem jut eszébe más. Tudatja, hogy kifényesítette a mozsarat. A minap egy festményt vásárolt, oda akasztotta a kandalló mellé, a mozsárhoz közel. Soha sem írt arról, hogy a mozsarat miért szereti, ahhoz miért ragaszkodik, milyen különös értéket tulajdonít neki; egyetlen olyan levele sincs, amelyben meg ne említené... igen, a mozsár... ' A mozsár gyöngéd része lett életének, párás szomorúság köti hozzá és meghatott figyelem; szeretet, mely láthatatlan és érzelem, amelyre mindig hivatkozni kell; a mozsár jelkép lett, megnőtt, óriássá vált, már-már családtaggá; a mozsár láncszeme lett valaminek, amely el nem téphető, amelyet nem fejez be más, talán csak a halál. Kelt levelem ... írja szorgosan..'. városában ... szeretett rokonaim... s valahol á levél mélyén felbukkan a mozsár. De ki ez, mi ez tulajdonképpen? Ez a súlyos, már-már mázsányi mozsár? Ruffy Péter Melbourne — Ausztráliában van. A Rege út Budapest XII. kerületében, még pontosabban a Szabadsághegyen, kőhajításnyira a Televízió adóállomásától és az Úttörő vasúttól. A kilátás innen a városra — csodálatos. Tanúm erre Antalffy Tibor, Rege út 12. alatti lakos, egyébként idegen nyelvű műszaki dokumentátor az Egyesült Izzó Rt-nél, Újpesten; tanúm apja, anyja; de talán leginkább tanú a felesége, Elayne. Mert Elayne ezért a tájért a fél földgolyót körülutazta férjeura társaságában, akinek, a lelke mélyén »retúrjegye« volt már azon a zaklatott őszön is, amikor nekivágott a világnak és megtette — Egon Erwin Kisch szavával élve — az »ugrást a túlsó féltekére«. És Elayne, a kis, szőke ausztrál asszonyka itt hallgatja a szabadsághegyi feketerigókat és Thomas-Tibor úrfi első szótagjait. Pillantás a Szabadsághegyről Szavakról még nincs szó. Thomas-Tibor, Amire nincs a kisfiú, aki egy ausztráliai és egy maválasz gyár nagypapa nevével iratkozott be a-—-------------------- XII. kerületi anyakönyvbe, három hónapos lévén, még nem rendelkezik szókinccsel, viszont azok közé tartozik, akikről kapásból meg lehet mondani, hogy két anyanyelvűk lesz. Tibor apuka ugyanis példamutató sebességei megtanította magyarul Elayne anyukát; Tomika jó startja nyelvtudományi vonatkozásban biztosítottnak látszik. És most következne az a kérdés, amely minden, hazatértekről szóló riportban hagyományosan elhangzik. »Mikor határozta el? Miért?« Állunk a verandán. Napfény ragyog a hegyen, a már említett rigók lelkes hangversenye permanensen tart; a pad alá húzódva, Csülök kutya figyel a gazdára. A gazda pedig, kockás sportingben (érkezésemkor éppen egy gyereknek való kis rácsos ágy generáljavításával szórakozott), szemüvegben és rövid nadrágban áll és kimondja a legtermészetesebb választ; — Nem lehet erre felelni. Erre nincs válasz. — Hát? Egyszerűen csak haza kellett jönni? — Igen, valahogy így. Hazajöttek. Londonon át; és időbeli eltolódással. Ez persze arra vezetett, hogy a tervezett A* öreg autó idő, 1962 tavasza helyett — novemberre utasai értek haza'------------------------ Örök napfényből és tavaszból Antalffyné belepottyant a novemberi télbe. Az új haza nem köszöntötte hát elég melegséggel. De az otthon; az igen. A nagy, sötétvörös autó beállt a kertbe — ez a kocsi gurult velük végig a kontinensen, mert reális számvetést tettek, olcsóbb Angliában egy vén kocsit venni, mint vasúti jegyet — és aztán megkezdődött a beilleszkedés az újba (Elayne-nek) és a hat éve elhagyottba — (Tibornak). Néhány hétig eltartott, amíg a technikusi végzettségű férfi, immár azonban az angol nyelvtudás teljes birtokában, munkahelyet talált. Munkát, amelyet szeret és érdekesnek tart; embereket, akik elfogadják a hazatértet munkatársnak, ismerősnek, aztán majd később bizonyára barátnak is. A volt iskolai és »korosztály«-társak, persze már újraszőtték a barátság régi szálait. Most is itt sétál a kertben egy karcsú fiatalasszony, karján az első szabadsághegyi magyar—ausztrál csemetével, gyakorolja magát az esetleges későbbi mamas ág ban; egy jóbarát felesége. Itt vannak a férfiak Is, az egyik Pestről jött fel hegyi levegőt szívni és barátot látogatni, építész, külkereskedelmi szakember, mind harminc év körüliek. A barátság légköre lengi körül a kis családi házat, ahol a kert fái közt szalonnasütéshez vasrács’ várakozik nagy köveken, ahol a fák nyárra cseresznyét és barackot érlelnek. A barátságé és figyelemé, a melbourne-i asszonyka és kisfia iránt; de tegyük hozzá, mert a teljes kép igazságához tartozik; nem a gondtalanság légköre. Hanem ez a gond nem valami speciális családi eset. Antalffy el is neveti magát, mert a gond az egyenjogúság köntösébe is öltöztethető. Tudniillik éppenúgy lakásgondja van, mint néhányezer honfitársának, aki 1956-ban sehová se ment; (nagyon kicsi, csupán egyszobás a szülőkkel együtt lakott ház) és a lakásprobléma most is számolgatásokra és eshetőségek latolgatására készteti a kis társaságot. Feliratkozni a lakásigénylők úgyis nagyon hosszú listájára — vagy belevágni minden energiával a pénzgyűjtésbe, a vén londoni autót is feláldozni egy lakásépítés vagy leválasztás oltárán, ez itt a kérdés. Egyéb tervek? Megmutatni Elayne-nek a várost. (Novembertől a kisbaba születéséig érthető okokból nem igen volt alkalma várost nézni; azóta meg a kisember köti le minden percét.) És, ha majd kis Thomas-Tibor nagyobb lesz... új ugrás a túlsó féltekére, ezúttal látogatni: megmutatni a rokonoknak a regeúti fiatalembert. Igaz: azokat is várják. Mert itt van az egyik végpontja a szeretet és összetartozás különleges, láthatatlan kábelének, amely Melbourne-t és a Rege utat ezután már mindig összeköti. Baktat Ferenc Ami nehéz önys a lakás Vasrács szalonnasütéshez Antalffy Tibor, Elayne és a kis Thomas-Tibor a Rege úti ház kertjében 4
