Magyar Hírek, 1963 (16. évfolyam, 1-24. szám)

1963-01-01 / 1. szám

Az újságolvasó nem ritkán először azt a kis rovatot keresi, amelynek tetején ez a szerény, szinte bocsánatkérő cím áll: «►Pardon, egy percre!« A Népszabadság vasárnapi számának utolsó oldalát tarkítja ez a rovat, amely or­szágos népszerűségre tett szert. Pedig, néha még egy percig sem tart, amíg az ember el­olvassa, mégis órákig, napokig lehet tűnődni Tabi fanyar humorának, éles szemének és jel­legzetesen tömör szatírájának néha csípős, né­ha elnéző, de mindig elgondolkodásra késztető mondatain. Miközben Tahival beszélgetünk, ő csak né­ha, inkább zárójelben tesz egy-egy megjegy­zést, helyeselve, vagy magyarázva az elhang­zó tételeket. Szóba hozzuk például azt a tényt, hogy az előbb említett írásai terjede­lemben valóban rendkívül rövidek. (— A humort nehéz meghatározni, de az biztos, hogy rövid. Nincs többkötetes humoros írás. A humor nem családregény.) Tahinál elhihetjük ezt a tételt, mert igen erős kötelékek fűzik a humorhoz. A lap meg­indulása óta szerkeszti a Ludas Matyit, amely népszerű, szatirikus, humoros hetilapja az országnak és szinte mind az öt világrészben olvassák. (— A humor írásánál csak egy nehezebb fel­adat van: a humor szerkesztése!) Nem akarunk vitatkozni Tahival, de meg kell állapítanunk, hogy rendkívül szerte­ágazó tevékenységet folytat a Ludas Matyi szerkesztésén kívül is. Rendszeresen jelennek meg könyvei, minden esztendőben bemutatják egy-egy színdarabját, hol a rádióban, hol a tv-ben adják elő műveit, cikkeit a lapok közr lik, filmet ír... hogyan bírja mindezt? (— Keveset írok, s ezzel megóvom munka­erőmet!) A paradoxonok persze hozzátartoznak Tabi stílusához. És a közönség azért szereti az írá­sait, mert nem lebeg a fel legekben, nem bo­lyong a múltban, nem kalandoz a jövőben, a ma érdekli és szeret a földön járni, nem ba­rátja a sokat markolásnak. (— Vannak, akik a tengerben akarják meg­mutatni a cseppet és még az sem sikerül ne­kik. Én megelégszem azzal, hogy megpróbá­lom a cseppben ábrázolni a tengert, sőt, néha a cseppben a cseppet. Az emberek cseppnyi gondokkal foglalkoznak, apró dolgok teszik ki az életüket. Kevés embernek rontja el a nap­ját egy távoli csillagrobbanás, de ha a kö­zértben rosszul szolgálják ki, bizony jócskán bosszankodik.) Tabi ezzel a néhány mondattal érdeklődési körének fontos elemeit vázolta, öt valóban az emberek aprónak látszó, és vége red mén y-Tábi László ben nagy fontosságú gondjai érdeklik. Ír a kiszolgálásról, a közlekedésről, az áruellátás­ról, az apróhirdetésekről, a rádióműsorról, a telefonról, a horgászatról, az aprópénzről... (— És az emberről, akinek mindez az életé­hez tartozik. Mert az embert nemcsak menny­dörgő drámák közepette lehet ábrázolni, ha­nem virslievés vagy átszállójegykérés közben is) Tabi ilyenkor megfigyeli őket és észreveszi rejtett fogyatékosságaikat, gyengeségeiket, emberi esendőségeiket. Nem is titkolja el ezeket a jellemvonásokat, s nem titkolja el azokat a bírálnivalókat sem, amelyeket bírál­ni kell. Talán ez az oka annak, hogy humorá­tól sokan prüszkölnek, s úgy találják, hogy a negatívumokat emeli ki... (— Mint az orvos.... Csodálatos, hogy az or­vos sohasem az egészséges lábammal foglal­kozik, hanem a beteggel. A fogorvost sem ér­dekli az egészséges fogam, csak a beteg. Ál­talában az orvosok a hibáinkra, a fogyaté­kosságainkra, sebeinkre, negatívumainkra hívják fel a figyelmünket. És, vajon miért? Azért, hogy bosszantsanak, sértegessenek? Nem, hanem azért, hogy meggyógyítsanak minket. Ügy gondolom, hogy a szatírának is ez a célja, bár néha fáj, mint egy orvosi kezelés.) Tahiban, ebben a magas, szemüveges, 52 esztendős fiatalemberben, csakugyan van va­lami az orvosból. Az emberi gyarlóságokról félállított kiváló diagnózisaiért hivatalos el­ismerésben is részesült. Az elmúlt évben a József Attila-díj első fokozatával tüntették ki... (— Ami, humorróltlévén szó, nem kis dolog. A humor ugyanis nem az elismerést, hanem a megismerésit keresi.) Ezzel csak egyet lehet érteni, s valószínű, hogy az olvasó is egyetért ezzel a tétellel, ha elolvassa a cikkünk mellett italálható Tabi­­irásokat. Feleki László festetnek. — ... és még ő néz rám ki­hívón! Oldalba lök, hogy csaknem hanyatt esem, és még 6 néz rám kihívón! Is­meri az erős embereknek azt a prepotens tekintetét? — Hogyne ismerném. Ma­gam is szoktam úgy nézni. — Szóval néz az ipse. Én nem vagyok erőszakos, a bot­rányt pedig egyenest utálom. Sovány és alacsony vagyok, rám kihívón nézni nem jelent kockázatot. De ha feldühö­döm, van erőm. S ezúttal fel­dühödtem. — Nagyon is megértem. Felpofozta az illetőt? — Várjon. Odaállok elébe, s nézek rá vissza, én is ki­hívón. Így nézzük egymást néhány pillanatig. A többi utas kíváncsian várja, mi lesz. Melyikünk üt először. — Remélem, maga kezdte? — Igen. De nem ütöttem. Égészen higgadtan lehúztam a ■ kesztyűm, megmarkoltam az orrát és megcsavartam. Tudja, olyan jó nagy húsos orra volt, jól marokra lehe­tett fogni. Ügy megcsavar­tam, hogy a két orrlyuka föl­felé nézett. így tartottam egy pillanatig, aztán elengedtem. Az utasok úgy nevettek, hogy a hasukat fogták. — S az ipse? Ügy meg volt lepve, hogy nem tudta, mit csináljon, mi? — Persze. Végre magához tért, és felemelte az öklét, hogy az arcomba sújtson. Ak­kora ökle volt, mint egy két­éves gyermek feje. — Remélem, maga előbb ütött! — Nem ütöttem. Akkor már elhatároztam volt, hogy nevetségessé teszem. Amikor az ökle már egészen közel volt az arcomhoz, oldalt bil­lentettem a fejemet, és hamm, beleharaptam a csuk­lójába. — Maga ilyen találékony? — Ha feldühödöm. Az ip­se ordított egyet, az utasok dülöngéltek a röhögéstől, s most jön a csattanó. Amint ott állt előttem az a bölény teljesen tanácstalanul, ellen­állhatatlan vágyat éreztem, hogy másodszor is megcsa­varjam az orrát. — És tűrte? •— Haha! Hogy tűrte-e? Mint akit hipnotizáltak. Új­ra megmarkoltam hát az or­rát és megcsavartam, de most már nem úgy, mint először, hanem sokkal jobban. Any­­nyira, hogy a két orrlyuka megint lefelé nézett. Képzel­heti. — Képzelem. — A villamos közben a Baross utcához ért. Akkor elengedtem az orrát és le­szálltam. Az utasok persze megéljeneztek, egy fiatal lány — ha jól emlékszem, zöld sapka volt rajta — egy szál orgonát dobott utánam. Aztán hazamentem, és meg­írtam az egészet. Hát így ke­letkezett ez a humoreszk. — Hiába, az élet adja a legjobb témákat. — Természetesen. Étmény nélkül nincs írás. — És ki se színezte a dol­got? — Dehogy nem. Az élmény döntő, de nem minden. Él­mény, plusz képzelőerő — ez az írás. — Értem. És a szorosan vett élmény mi volt? — Megmondom. A villa­moson egy ronda fráter úgy oldalba lökött, hogy majd­nem hanyatt estem. — És aztán? — Aztán leszálltam, Tabi László Amikor az állatkerti Bar­lang Mozi műsorán mintegy fél évvel ezelőtt először láttam -A monguzok szigetén« cí­mű nagyon szép színes doku­­mentumfilmet, úgy jöttem ki a moziból, mint a monguzok törhetetlen híve és lelkes pártfogója. Eladdig azt sem tudtam, hogy ezek a belevaló kis nyestszerű állatok, akik oly ügyesen megölik a leg­­mérgesebb kígyókat is, szó­val, bogy ezek a monguzok egyáltalán a világon vannak. De mert egyrészt szeretem az állatokat, másrészt, mert ha­ragszom a mérgeskígyókra, a monguzokat — mint említet­tem — a szívembe zártam. Még meséltem is mindenfelé, hogy láttam ám a monguzo­kat, leírtam külsejüket, di­csértem kecses fürgeségüket, szilaj bátorságukat, csillogó, értelmes szemecskéjüket. Ha azokban a napokban valaki nekem egy monguzt ajánlott volna megvételre, bizonyára megvettem volna, annak el­lenére Is, hogy lakásomban keresztes viperával még el­vétve sem találkozom. Meg­vettem volna, hogy időnként gyönyörködjem benne, elját­szadozzam vele, s tejben-vaj­­ban fürösztöttem volna, hogy megháláljam, amiért át tudja harapni annak a ronda kí­gyónak a torkát. Néhány héttel később el­mentem egy másik moziba, hogy megnézzek egy művészi hatású argentin filmet. Be­ülök a helyemre, hát mit kez­denek játszani? A monguzo­kat. Nagyon örültem, hogy ismét láthatom őket, amint egyik kígyót a másik után küldik a másvilágra, s bár még mindig csodáltam bátor­ságukat, úgy találtam, hogy módszereik meglehetősen egy­hangúak, nem is olyan szép kis állatok, bár kétségkívül kecsesek, s egy kissé untam is, hogy szüntelenül kígyót ölnek. De hát — gondoltam a szünetben, cigarettázás köz­ben — a monguzoknak Is kell lenniük. Ha ezekben a napok­ban valaki monguzt kínált volna nekem megvételre, egy fityinget sem adtam volna ér­te, de lehet, hogy ingyen még elfogadtam volna egyet, át­menetileg, a hecc kedvéért, miért ne? Eltelvén újabb néhány hét, megint elmentem egy moziba, hogy megtekintsek egy spa­nyol filmkölteményt a sze­relmes asszon yszívről. Be­ülök a helyemre, lemén a hír­adó, de nem az asszonyszív jön utána, hanem a mongu­zok. Ejnyecsak — mondtam már ekkor —, miért kell ne­kem olyan sokszor végignéz­nem, hogy ölik meg ezek a dögök a kígyókat? Hiszen szép hazánkban sem mongu­zok, sem óriáskígyók nincse­nek, s ha volnának Is, akkor is már harmadszor nézem a monguzokat, már kívülről tu­dom, mit fognak csinálni, honnan fognak előmászni ezek a nyavalyás, nyamvadt monguzok. Meglehetősen csú­nyácskák, mert túl hosszú a testük, és szemükben az ér­telem legkisebb szikrája sem fénylik. Igaz, hogy megölik a kígyókat, de nem azért ölik meg, mert a kígyók megmar­ják az embert, hanem azért, mert ez nekik passzió. Egyál­talán nem értem, miért kel­lene hasra esnem a mongu­zok előtt? Szórakoztatni akarván magam, azzal pró­báltam elbűvölni környezete­met, hogy előre bemondtam: melyik lyukból hány monguz fog előbújni. De lepisszegtek, s valaki még oda is szólt: "Azt hiszi, hogy mi nem tud­juk?« Hosszú ideig egyáltalán nem is jártam moziba, gon­doltam, a monguzok majd csak kimennek a divatból. A múlt héten azonban kedvem szottyant megtekinteni egy csehszlovák lélekdrámát, s ezért elmentem a Toldi Mo­ziba. Mindenesetre megnéz­tem kint, hogy mi a kísérő­­műsor, s csak ez volt kiír­va: Magyar Híradó. Beülök a helyemre, lemén a híradó, de nem a lélekdráma jön, ha­nem a monguzok. Hát nem! — határoztam el magamban dacosan —, negyedszer már semmi pénzért sem nézem végig ezeket a rusnya férge­ket. Fel is keltem a helyem­ről nyomban, még az első monguzt sem vártam meg, s kimentem a büfébe. Tizen-ti­­zenöten jöttek ki utánam, sorstársaim. Nem szóltunk egy szót sem, csak egymásra pillantottunk. Elszánt tekin­tetünkben ez volt: soha többé monguzokat! Tabi László A Katona József Színház be­mutatta Tabi László »A nagy mutatvány« című vígjátékát. Három jelenet a darabból. * Törőcsik Mari, Somogyi Erzsi, Rajz János Bálázz Samu, Törődik Mari, Dégl István Kun Tibor, Makay Margit, Pártot

Next

/
Thumbnails
Contents