Magyar Hírek, 1963 (16. évfolyam, 1-24. szám)

1963-01-01 / 1. szám

Subolcit Bence köszöntőt mond

DÍSZHANGVERSENY AZ ERKEL SZÍNHÁZBAN, DEC. 9-ÉN

Az 1962. december 15-i számunkat teljes egészében Kodály Zoltán géniuszának szenteltük. Lapunkban a zene külföldön élő magyar mesterei is megszólaltak, elküldték üdvözlő és megemlékező soraikat. Doráti Antal lapzárta után érkezett levelét ez alkalommal közöljük.

Kodály Zoltán 80. születésnapja alkalmából Doráti Antal előadásit irt a nagy magyar zeneszerzőről az Angol Rádió számára. Ezt a BBC-ben elhangzott előadást ajánlotta fel Doráti Antal a Magyar Híreknek.

1962. december 16-án, Kodály Zoltán nyolcvanadik születésnapja nem meglepő téma. Alig hiszem, hogy volna ma kulturált ország, ahol erről az évfordulóról valamilyen módon meg ne emlékeznének és bizonyos, hogy minden magyarul beszélő,ajakról elhangzik erről egy-egy szó, még olyanok részéről! is, akik a művészettől távol állnak. Kodály Zoltán híveinek és tanítványainak nagy száma részint Magyarországon, részint az egész világon elszórva, szeretettel, hálával és hódolattal ünnepli ezt a napot Ha engem az a kitüntetés ért, hogy magyarül beszélhetek Kodály Zoltánról ezen az ünnepnapon, elsősorban őt magát akarom szeretettel üdvözölni. Szívből kívánom, hogy még sokáig maradjon olyan friss és fiatal, mint ahogy legutóbb ez év augusztusában láttam Salzburgban. Jellemző volt Kodályra, hogy akkori találkozásaink alkalmával, nem a múlt idők emlékeit idéztük fel, hanem a jelen zened és művészeti problémáiról diskuráltunk és még többet a jövő lehetőségeiről.

Hogy Kodály mit jelent Magyarországnak, azt nem keli ebben a pár rövid szóban elmondanom. De talán nem lesz érdektelen, ha elgondolkozom egy kicsit azon, mit jelentett és mit jelent Kodály Zoltán az utána következő generációnak, főleg pedig azoknak, akiket tanított — és hogy mit jelen* Kodály manapság szerte a világban.

Kodályról mint tanítóról, első személyben tudok beszélni, és ehhez őszintén hozzá teszem: hála Istennek. Nem tudom, Kodály tudja-e, de én neki kétszer voltam növendéke: először, amikor tanított és másodszor, amikor megértettem, hogy mire tanított. Talán még nagyon is fiatal gyerek voltam, amikor a Zeneakadémián az ő osztályára kerültem és ámbár külsőleg, technikailag minden munkát végre tudtam hajtani, utasításait követni, sőt fejlődni, haladni is, de tanításának igazi értelmét, filozófiáját csak akkor értettem meg, miután tanulmányaimat a keze alatt elvégeztem. Barátai tudják, hogy Kodály szűkszavú ember. Ilyen volt, mint tanító is, de kevés szóval igen sokat tudott mondani. Nagy kár, hogy lapidáris kijelentéseit valamelyikünk, tanítványai közül, nem jegyezte fel. Egyik legáltalánosabb és legszebb mondása a tanításról magáról ez volt: »Tulajdonképpen minden teória jó, de csak addig, amíg egy kérdéssel végződik.« Ebben a mondatban saját tanításának lényege is benne van. Az ő legjobb magyarázatai mind kérdések voltak. Az effajta tanításból magyarázható azután az is, hogy a növendékei úgy fejlődhettek, ahogy fejlődtek: mindmegannyi képes volt a saját speciális tehetségét munkával kiépíteni. Ez nagy szó, mert könnyen megtörténhetett volna, hogy egy olyan erős egyéniség, mint Kodály, saját súlyával agyonnyomja a rábízott tehetségeket, akiket művészeti produkcióra tanít, mégpedig olyan produkcióra, amelynek ő saját maga is mestere. De nem így történt. Kodály saját tehetségével támogatta növendékei talentumát, de nem nevelt epigonokat. Még azok a növendékei is, akik Kodály stílusától nem távolodtak messze, nem utánzók lettek, hanem szabadon fejlődhettek, fejleszthették tovább mesterük stílusát, amennyire ezt tehetségük engedte.

Fontos és emiítésreméltó az is, hogy Kodály iskolájából nem került ki nagy sereg csalódott komponista. Az ő iskolájában szerzett elméleti és praktikus tudással a zeneművészet bármely ágában szabadon mozoghattunk és közülünk igen sokan lettek teoretikusok, karmesterek, tanítók stb. De mindenki, mindig zenész maradt. Egyszer azt is mondta nekünk Kodály, hogy a mi művészetünk olyan, mint egy nagy épület, amelyet mindannyian építünk. Mindannyiunknak (kötelessége, hogy a magunk tégláját az épülethez hozzáadjuk, de

nem fontos, hogy hány darab téglát tud mindegyik szállítani.

Kodály nem volt pártatlan növendékeivel szemben; kiáliott értük, ha arra szükség volt, a tantermen kívül is, — ha úgy látta, hogy a fiatalok az ő védelmére szorulnak. Magamról tudom, hogy mennyi bátorságot tudott adni egy nehéz pillanatban, jóval az iskolai évek után. Nem tudom, hogy Kodály Zoltán emlékszik-e egy levelére, amelyet nekem 1933-ban írt; — én emlékszem. Keveset ismerek az utánunk következő növendékei közül, de nálam valamivel idősebbekre és az én klorosztályombeliekre persze élénken emlékszem, hiszen legtöbbjével szoros barátságot tartóik fenn. Majdnem mindannyian különböző irányban fejlődtünk, de egy közös vonásunk van, az, hogy a mesterségünket jól tudjuk.

Most pedig megpróbálom megrajzolni, felvázolni Kodály helyzetét és általános jelentőségét. Elsősorban is: mindenütt ismerik. De itt mindjárt hozzá kell tennem, hogy valószínűleg sem Magyarországon, sem egyebütt nem ismerik eléggé, és ha ezt mondom, akkor Kodály alkotásának egy igen jelentős részére gondolok, mégpedig az o cappella — kíséret nélküli kórusműveire. Ezek a kórusművek egész kevés kivétellel mind magyar szövegre vannak írva és ezért természetesen Magyarországon inkább kerülnek előadásra, mint külföldön, de valószínűleg korántsem annyiszor, mint ahányszor a művek megérdemelnék. Egész bizonyos, hogy Magyarországon a kóruskultúra nagyot haladt az utóbbi években és ez így történt egyebütt is, legfőképpen pedig Amerikában, ahol a kóruséneklés most újból kivirágzik. A karéneklésnek ez új aranykora az egyetemek kórusainak köszönhető. A sok száz amerikai egyetem közül majd mindegyiknek igen nagy és igen kitűnő kórusa van és jó vezetésnek örvend. Ezek nagy számmal énekelnek Kodály-kórusokat manapság, ha talán még nem is annyit, mint amennyit én szeretném, hogy énekelnének. Mindenesetre ma már igen szép, elsőrendű angol nyelvű előadását lehet hallani nagyon gyakran a »Jézus és a kufárok« és egyéb Kodály-kórusoknak. A Psalmus Hungaricus ma ugyanolyan népszerű, mint 'amilyenné lett, közvetlenül a bemutatása után, — úgyszintén instrumentális művei is és csak azt sajnáljuk, hogy nincsen több belőlük. Talán a Psalmus Hungaricus-szal együtt Kodály Zoltán legtöbbször előadott műve a Háry János-szvit. "Teljes, színpadi formájában a »Háry János« még mindig zseniális fordítójára vár, illetve olyan tehetségre, aki nem lefordítaná, hanem átültetné a darabot idegen nyelvre. Már jó néhány verzió létezik; angol-, német- és olasz nyelvűekről tudok, de még egyik sem eléggé jó.

Kodály Zoltán zenéje nincs kitéve a divatdiktálta változásoknak, ennek magasan fölötte áll. Ezt teljesen hidegen, mán* tényt lehet ma már közölni. Ha elgondoljuk, hogy az »Énekszó« megjelenése óta már mennyi zenei divat jött és ment, mennyi új stílus, rendszer lett felkapva és elfelejtve — s azután meghallgatjuk Kodály Zoltán bölcs, finom zenéjét, amely jóbarátként kísér már két generációt, — akkor nem esik messze az a félismerés, hogy a sikeres revolúció az, amelyből az idő mindössze egy betűt hervaszt el: evolúciót, haladást csinál belőle. És talán a legszebb ünnepi üzenetet ebben a szellemben tudom küldeni Kodály Zoltánnak, aki — miközben maga is fejlődött — másokat fejlődéshez segített és napsütésben vagy viharban egyaránt, egymásután rakta tégláit a zeneművészet katedrálisához.

i. <A cí- Íí

Az Erkel Színház páholyában

(Vámos László felvételei)

A Magyar Tudományos Akadémia elnöksége az Akadémia dísztermében nyilvános ülésen emlékezett meg Kodály Zoltán 80. születésnapjáról.

Erdei Ferenc, az Akadémia főtitkára, gratulál Kodály Zoltánnak. Jobboldali képen: az ünnepelt meghajol az Akadémia elnöksége előtt (Vámos László felvételei)

A Magyar Zeneművészek Szövetsége baráti körben ünnepelte a születésnapot. Balról jobbra: Rösler Endre, az Állami Operaház magánénekese, Sárai Tibor, a Magyar Zeneművész Szövetség főtitkára, Szabó Ferenc Kossuth-díjas zeneszerző, a Zeneművészeti Főiskola igazgatója, Kodály Zoltán professzor és Aczél György, a művelődésügyi miniszter első helyettese