Magyar Hírek, 1963 (16. évfolyam, 1-24. szám)
1963-03-15 / 6. szám
Ez a fénykép két esztendővel ezelőtt kétzölt: Bagorzky doktor, aki megoperálta Anna nénit »látás tanulás—órát tart Bognár Anna képeskönyvet néz Szoó Istvánné, a szociális otthon gondozónője Írni tanítja »Talán a szemnek éppen úgy meg kell tanulnia látni, mint a nyelvnek beszélni.« (Diderot) Két esztendővel ezelőtt, az 1961. február 15-i Magyar Hírekben, befejezetlenül maradt Bognár Anna története. Még találgatni vagy jövendölni sem igen tudtam volna, hogyan folytatódik Anna néni életútja, hiszen a Rókus kórházbeli szemószfőarvos sem tudta, hogy az Ötvenkét esztendő után látóvá operált ember hályogtól megszabadított szeme műt vesz észre a világból és mit nem. És ez különben sem csak a szemen múlik! Gondoljuk csak el! ötvenkét évet leélni a ceglédkörnyéki puszta kellős közepén, egyistenlhátaimögötti tanyán ... Vakon leélni ötvenkét esztendőt ott, ahol a látók is gyakran világtalanok, hiszen néha kevesebbet ismernek a világból, mint a városbeli vakok... ötvenkét esztendőt lepergetni ftégy fal és négy ember között, és ez utóbbiak — a két öccs, a sógornő és az unokaöocs — minden »•szeretetmegnyilvánulása- az, hogy enni adnak a vaknak, hogy megtűrik egész nap a. kemence és az ajtó között a sutban ... Igen, nemcsak a szemen múlik! Mert Bognár Annára a vakság sötétjén túl a szellem éjszakája is reá telepedett... És befejezetlen maradt a történet a családot illetően is. Hiszen mit tudtam és írtam meg annak idején, két esztendeje Anna néni öccséről. Bognár Istvánról? Azt, hogy három és fél holddal belépett a szövetkezetbe (ennék köszönhette Anna néni, hogy ötvenkét év után orvoshoz került és megoperálták); hogy a termelőszövetkezetben becsületesen munkálkodik, őrzi, gondozza a gulyát; de élete otthon olyan, mint régen: Pista bácsi magának élő és magának való ember maradt, nem jár hozzá újság, nincs rádiója, nem kerekedik fel. hogy családostul elmenjen a négy kilométerre levő moziba ... A házon belül bizony még az évtizedes, a megszokott, az öröklött sötétség uralkodik. Különös: Bognár Anna élete — születésétől 1961-ig — néhány sorban is elfért. Az utóbbi két esztendő története azonban már regényt is megtöltene. Íme. az elképzelt regény fejezetcímei: Bognár Anna kézjegye • a belépési nyilatkozaton. Az operáció sikerüli Először az orvosnál. A látóképesség — még nem látás. Anna nénit látni tanítják a budapesti Rókus kórházban ... Körülbelül eddig jutottam ed a Befejezetlen történetben. És azóta mi történt? A félelet ugyancsak címszavakban: Bognár Anna megtanult látni! Élet a túrái szociális otthonban. Anna néni televíziót néz. Egy nap odahaza, látogatóban. A három kívánság... Mit rejtegetnek ezefk a címek? Azt, hogy Anna néni a kórházban és az öregeik otthonában résztvevő, gondos emberek közé került. Hogy kitágult, szélesedett a világa, hogy nemcsak látta mindazt, amit régen a kezével tapinthatott csupán, hanem sokkal többet is láthatott, mint ami a tanya szűk világában a szeme elé tárulkozott. Látta a fővárosi fényeket. látott autókat és villamosokat, látott vízcsapot és könyvet, virágvázát és mosógépet ... És a televízió, ez a nekünk olyan megszokott készülék — neki az egész nagyvilágot jelenti. — Anna néni, mit szeret nézni a televízióban? — Az embereket meg az állatokat, meg mindent. — És mit csinálnak azok az emberek? — Tornáznak, táncolnak, jönnek-mennek, beszélgetnek. De legjobban azt szeretem, ha táncolnak. Azt nagyon szeretem nézni! De mindent szeretek nézni benne. A televízióban van az én legnagyobb örömöm... Emlékszem, amikor először találkoztam Anna nénivel, három kívánsága volt: enni jóllakásig, úgy élni, ahogyan a látók élnek és muzsikát hallgatni. A mesebeli három kívánság tehát már teljesült. De támadt helyettük kiét újabb nagy kívánság: olvasni és valami foglalkozást megtanulni lenne jó... Teljesülhet-e? Munkára megtanítják majd, de hogy olvasni megtanulhat-e? Nem tudom... ötvennégy esztendős Anna néni, és ha lát is, nem tökéletesen lát... És ha a szellem sötétsége oszladozöban van is körülötte, az ötvenkét év alatt mulasztottakat nem egykönnyen lehet két-három, de még tíz-tizenöt év alatt sem behozni... De teljesülhetnek-e általában maradéktalanul a kívánságok?! Egy — nem nagy, hanem kicsiny kíván ságát azonban teljesíteni tudtam. A társalgóban (Gábor Viktor felvételei) — Haza szeretnék menni! — mondta Anna néni, amikor az ősszel meglátogattam Túrán. — Haza, valami kis időre. — Aztán miért? — Hát szeretném a Pistikét meglátogatni, az öcsémet. — De hiszen ők nem jöttek el ide, ők nem voltak kíváncsiak magára! — Én kíváncsi vagyok rájuk. — A sógornőjére is? Hiszen ő rossz volt magához?! — Hát őrá nem nagyon, de azért megnézném! Elhittem hát haza Anna nénit, a Cegléd környéki tanyára. Különös találkozás volt, két esztendő után. Váratlanul toppantunk be, öccse és sógornője csak akkor látták meg Annát, amikor már ott állt, mellettük. És az első ölelések után azonnal próbára tették: —- Látsz-e már? — kérdezte Pista bácsi. — Látod-e, mi van nálam? — Cigaretta! — És ez, mi ez a kezemben, Anni? — kérdezte a sógornő. — Zsebkendő! Különös... Mintha nem is örültek volna, hogy Anna néni valóban lát. Vagy talán nem is olyan különös... Hiszen na most lát, akkor láthatott volna már régebben is ... Megpróbálom követni Pista bácsi gondolatait: ha orvoshoz vittük volna mégis, már régen... De milyen drága pénzbe került volna az orvos ... De akkor látott volna, így meg egv életöltőt töltött vakon ... De ma már lát! És többet látott már. kiszabadulva a tanya világából, mint az itthonmaradtak. És Anna néni ezt tudta is. Tudta, és alig várta a kérdést, hogy ezt a több tudást fitogtassa: — És mit csinálsz ott Túrán? — kérdezte a találkozás második percében a sógornő. — Nézem a televíziót! — vágta rá Anna. — Az mii? — így az öccs. — Az? Van abban minden! Állatok meg emberek, színház, meg mozi, még fotballmecos is! — Olyan akkor, mint egy könyv — mondja a sógornő. — Miért nem hoztad el, hogy mi is lássuk? — Mert nehéz... Meg nagy... Meg villanyba kell kapcsolni, itt pedig... — Itt pedig — nincs villany... — mondta, inkább önmagának, mint néki az öccse, és még egyszer mondta: — Itt bizony nincs villany... Tulajdonképpen ekkor jöttem rá: Anna néni története nem is Anna néni története C9ak. Ez — a tanyavilág története. Nem egy ember története, hanem százezreké, hiszen százezrek élnek ma még Magyarországon a Bognár Istvánéhoz hasonló kis házakban, messze minden lakott településtől. Egyedül Jászkanajenő községnek — amihez Bognárék tanyája is tartozik — 11 000 holdas tanyavilága van, majd háromezer lélekkel. Igaz, fogynak a tanyák. Évenként 70—80 család költözik be Jászkara jenére, egyre többen jönnek közelebb a faluhoz, a villanyhoz, a kultúrotthorthoz, a mozihoz, az emberibb élethez. És Bognár István? ö azt mondja, tanyán marad. Ott született, ott élt, ott is akar meghalni. Megvan ő villany nélkül is, mozi nélkül is, újság nélkül is... De nem ez a történet befejezése. Ez még nem az. A nagy találkozás után fél évvel Ismét meglátogattam a tanyán Bognár Istvánt. Szívesen fogadott, talán mintha várt is volna, mintha valami meglepetést tartogatott volna számomra. Beinvitált a konyhába, hellyel kínált, aztán csak nézett, nézett és nevetett. Körülnéztem. És végre-végre észrevettem, amit észre akart vélem vétetni: az asztal fölött, egy falra erősített kis polcon — rádió állt. Telepes készülék, nem is akármilyen, hét lámpás, olyan 2000 forintos. — Hát ezt vettük, amióta Anna itt járt! — mondta Pista bácsi, és bekapcsolta a rádiót, A készülékből zene áradt szét, a kicsiny konyhát betöltötte Liszit Ferenc rapszódiája. — És hol marad: a televízió? — kérdeztem, persze csak tréfálkozva. — Azt majd a faluban veszünk, ha beköltözünk — felelte komolyan a tréfás kérdésre Bognár István. — Abból még nem árulnak telepes fajtát... És ezzel el is értem a befejezéshez. Hát nem különös? Anna néni versenyre hívta az otthonmaradottakat. Az ő látása, bontakozó értelme biztatja a tanyánélőket, hogy ölk is lássanak, ők is nyissák ki szemüket, értelmüket a világ csodáira ... GARAMI LÁSZLÓ Egy kis házimunka. Alsó kép: Ma már az sem mindegy, hogyan van megkötve az a kendó Az otthon udvarán. Jobb oldali kép: A televízió előtt: »Ilyen kőtélről látom a legjobban...«
