Magyar Hírek, 1963 (16. évfolyam, 1-24. szám)
1963-03-01 / 5. szám
Komlón 1200 (8 befogadására alkalma« munkásszálló épült. A műmárvány burkolatú központi fűtése« szállodában négyszemélyes szobák, Játéfcszoba, orvosi és betegszoba áll a bányászok rendelkezésére. A gépkocsltulajdonosok részére garázs Is épült.. A képen a munkásszálló előcsarnoka Az egyik legényszoba A hatalmas étterem, ahol egyszerre 400 szeméi}' ebédelhet. Alsó kép: Részlet a társalgóból — Tulajdoniképpen mi a főfoglalkozásod? író, újságíró, szerkesztő? Mit csinálsz »hivatalból« és mit magánemberként, saját kedvtelésedre? — Nem értem pontosain a kettő közti különbséget. Ugyanazt csinálom hivatalból, mint »privátim«, az irodalombén is megoldani szeretnék. Kis szatírákat íróik, meg esztétikai tanulmányokat; humoreszkeket meg kritikáikat, amik egyesek véleménye szerint fcüllönlböző műfajokat jelentenek. Ha mások szemével nézném magamat, azt kellene mondanom, hogy minden órában másnak érzem magam, aszerint, hogy cppen tanulmányt, vagy kritikát, vagy valami kis humoreszket írek. Nekem azonban más a véleményem. Én úgy érzem, hogy mindig egy műfajt próbálok csinálni: a logika műfaját. Azt hiszem, hogy az újságíró, és általában, az íróember számára a mai világban nem lehet fontosabb kötelésség, mint az, hogy igyekezzék logikusan eligazodni és másokait is eligazítani a világ jelenségéi közt. Azt hiszem, hogy a látszólag eltérő műfajok is azonosak annyiban, hogy művelésükhöz elsősorban logika keld. Hogy miért kell logika a humorhoz? A »Többet ésszel, mint anélkül« című kötetemben van egy írás, amelyben éppen ezt szerettem volna megmutatni. Gyakran járok ugyanis színházba — mint kritikus. Gyakran bosszantott az, hogy egyik-másik , új darabban a szereplők nem tudnak kimenni a színpadról, azaz szerzőik nem tudják őket logikusan — tehát indotoodtam a helyzethez illően, — kivinni a színpadról Ha ezt a jelenséget logikailag meghosszabbítom, akkor a következőt kell mondanom: ha a szereplő nem tud kimenni, akkor bent marad; ha bent marad, akkor ott áll a színpadon egy hét, vagy akár egy hónap múlva is, akkor is, amikor már a következő darabot játsszák. Nos tehát, írásom hőse abba őrül belé, hogy logikusan nézi azt, ami nem logikus, hogy állandóan úgy látja, mintha a korábbi darabok rosszul 'kihívott, tehát nem kihívott hősei ott állnak, csoportosulnak a színpadon. Az új szereplők átgyalogolnak rajtuk, rájuk díszleteznek, végül elárasztják az egész színházat. Ezt értem azon, hogy a humor is logika kérdése. Ha a jelenségeket meghosszabbítanánk ad abszurdum, akkor elérnénk ahhoz a véglethez, ahol a logika már teljes képtelenségükben mutatja és leplezi le a dcügokat. — Adott esetben ez a humor már — kritika is. — Igen. A különbség csak annyi, hogy egy kritikát a gyakorlatban mégsem lehet sajnos pusztán logikával írni, hanem előbb egy kicsit enyhíteni kedd rajtuk némi megértéssel és szerettei is. Különben agyonveri az ember a szerzőt és a szerzők vannak annyira mozgékonyak, hogy mielőtt meghalnak, agyonverjék a 'kritikust. — Mindez igaz. Csakhogy egy színdarab végső soron nem csupán logikából szövődik, hanem legalább annyi szenvedélyből, és más érzelemből, amelyeknek már kevés közük van a logikához. — Szerintem nagyon sok köze van. De most csak annyit szeretnék mondani, hogy kritikát nem lehet csak logikával írni, meg kedd alkudni a szerzővel is. A humorban viszont szabad a vásár. — Ebben egyetértünk. S mert szabad a vásár, engedj meg egy prózai kérdést: újabb szatirikus írásaidból osszegyűJt-e már egy következő kötetre való? — Körülbelül együtt van az anyag. De szeretnék megírni egyszer egy olyan kötetet, amelyet az én «műfaji anarchizmusom« szerint lehetne összeállítani, amelyben a tanulmánytól az aforizmáig mindenféle lehetne. Ezt azonban általában csak akkor szokták a kiadók megengedni, amikor már a szerző meghalt. Jelenleg az a dilemmám, hogy meghaljak-e, azért, hogy egy ilyen kötetem megjelenihessék, vagy pedig próbáljam meg még életemben kiharcolni. — A választás a te dolgod, de azokat az írókat semmi esetre se kövesd, akik abba haltak bele, hogy igazukért harcoltak a kiadókkal. — Akár hogyan is lesz, meggyőződésem, hogy a régi műfaji kategóriák egyre inkább elavulnak. Életünk, érzelmi világunk annyira összetett, az embert annyiféle bonyolult hatás éri — érzelmi és idegi hatás —, a külvilág részéről, hogy az irodalomban is feltétlenül új műfajokra van szükség. Olyan műfajókra, amelyek együtt tartalmazzák az örömet és a sírást, a fintort és fájdalmat; egyszóval olyan mű fajokra, amelyek az étet érzeln vonatkozásának minden elemé magukban foglalják és egyetle vezérfonalra fűződnek, fel — logika vezérfonalára. Az én mC fajomnak nehéz nevet taláír Olyan műfaj ez, amire az emfcx rek azt mondják: »Olvastam a izédet...« EZ az »izé« volna a új műfaj, amelyet az emberei másképpen nem tudnak kiíejezn Felvetődik a kérdés, hogy ír a humor ebben az »izé«-ben? £) azt hiszem, hogy amíg a világ amelyben élünk, eléggé illlogikui minden olyan írás, amely logiká val közeledik hozá, hurnoro lesz. — Ez bizonyos. Amellett arró is biztosít, hogy, ez az »izé-mű faj« tartós lesz. — Reméljük, hogy nem. A va lóság mégis csak fontosabb, min a műfaj. B. F Komló« János — Anyukám, nekem miért nincs apukám? — siránkozott a gyermek és földhöz csapta a mackóját. — Mindjárt lesz — morogta az asszony anélkül, hogy hátrafordult volna. Az ablaknál állt, mint rendesen, kidülledt szemmel fürkészte a bulvárt, ahol a délutáni csúcsforgalomban végtelenné duzzadt az autófolyam. — Tavaly is ezt mondtad — sivalkodott a fiúcska — mindig ezt mondod ... — Pszt! Talán most! — mintha felbukkant volna az elágazásban a kis Opel, a sárhányóján horpadás, az eleje enyhén jobbra húz... jaj, istenem... De mégsem! A volánnál egy néger ült. És bár Rebecca mind kevésbé emlékezett a férjére, biztosan tudta, hogy néger nem lehetett. Éppoly biztos volt ebben, mint Lou jellemében. Mert szentül hitte, hogy a férfi, akit három éve várt szüntelenül, betoppan egyszer. Talán még egy év, vagy kettő, vagy öt, de egyszer visszatér. Mert Lou nem iszákos és nem csapodár és bármit suttogjanak a szomszédok, tisztességes, derék férfi, nem néz más asszonyra imádja a gyerekét és mindene a családi fészek. Igen, Lou a háromévi kimaradás ellenére szolid ember. Otthonülő! Csak parkolóhelyet keres. A sötét szobában meg-megvillantak a bulvárokról felcikázó fények, a díványon mackóját átölelve szunnyadt niár a gyermek, lenn az úttesten egyetlen végtelen márkává nőttek össze a Chryslerek, a Fordok, a Mercedesek, a Renaultok és Rebecca az ablaknál állva emlékezett. * Hét éve kezdődött, egy nyári délután. Rebecca a szülői házban élt akkor, a város másik végén, alig tudott valamit is az életről, szinte semmit a szerelemről, pedig jártak hozzájuk udvarlók, kérő is akadt, nem is egy, be-berontottak egy-egy futó bókra, elhadartak egy-egy röpke vallomást és loholtak tovább. A nevüket nem tudta Rebecca, csak a márkát jegyezte meg. Egy szőke Chevroletbe forrón szerelmes lett, egyszerre csaknem megcsókolta őt a kékszemű Chevrolet, 6, hogy várta ezt a csókot, de bezörgött a rendőr és a nyurga Chevrolet elfutott a többiek után. Nem volt szabad parkolni már abban a körzetben. Az Opel mégis megtette. És a rendőr hiába böködte a »parkolni tilos« táblát, Lou a fejét vakargatta és a gőzölgő hűtőre mutatott. Felforrt a víz. így indult el Rebecca és Lou az életbe. Az esküvőig ritkán találkoztak. Rebecca a családjával bajlódott, Lou az önindítójával. Munka után rohant a javítóba, mert folyton beragadt neki. És ha megcsinálták és eljött olykor este, elcsigázva érkezett, mogorván és sántított is. Mert nem bírta a gyaloglást és messze volt a parkolóhely. Nem volt szabad parkolni már abban a városrészben. Nászúira a hegyekbe készültek, de a síkságon kötöttek ki, egy poros faluban, mert vevő akadt a kocsira, és az új Opelt be kellett járatni. Viharos nászéjszakájuk volt, zaklatott és mohó. Kapkodva, fuldokolva keresték egymást. Az udvaron. Mert felváltva rohantak le túráztatni, ki ne hűljön a motor. Nappal bejárattak. Poros utakon álmos tehenek és csámpás libák közt küszködtek. rossz volt az akku. De egyszer egy durchdefektnél, kerékcsere közben, egymásra leltek az autó alatt. — Szép volt — súgta a férjenek, amikor véget értek a mézet hetek, és rátértek a 4-es műútra. —■ Hatezer van benne — dünnyögte a férfi és a meghatottságtól párás lett a szemüvege. Boldog, nyugodt házasságban éltek. A harmadik hónapban volt két olajcsere, egy tengelytörés a hatodikban, aztán eldugult a düzni, és egy év múlva jött a gyerek. A második évben kezdett kimaradozni Lou. Éjfél előtt ritkán tért haza, akkor is sárosán, rosszkedvűen. Nem beszélt, nem evett, csak végigdőlt az ágyon, égő szemmel, álmatlanul. Tones Tibor rajul Félt, hogy elfelejti, hol hagyta a kocsit a hegyekben. Nem volt szabad parkolni már a városban többet. Aztán el-elmaradt éjszakára is. Kint hált a Déli Nagy Folyónál, mert nem volt szabad parkolni már északon többet. Három éve nyoma veszett. De Rebeccának úgy rémlett olykor, mintha feltűnne a bulváron a kis Opel, a sárhányóján horpadás, az eleje enyhén jobbra húz, apró pont a végtelen áradatban, vágyódva lassít, sógáran a járda mellé fáról, de rámered a tábla és a rendőr sípolva integet és máris tovasodorja az áradat. Nem volt szabad parkolni már az országban többet. * Akkor is az ablaknál állt, amikor a postás csöngetett. A fiú az egyetemen volt éppen, igy hát Rebecca ment ki átvenni a levelet. Sápadtan szorította magához a piszkos, gyűrött borítékot. »Kedvesem — irta a férfi kúsza ákom-bákomokkal — éjszaka van, a volánnál ülök, menetközben írok neked, vonulok dél felé. Sok százezren vonulunk itt, Fordok, Fiatok, Mercedesek, akinek autója van, az mind délre megy most, mert Kanadába behajtani tilos és a kontinensen bevezették az egy irányú közlekedést. Tudom, hogy ezzel ismét messzebb kerülök tőled, de itt azt beszélik, hogy lenn a Hoorn-foknál van még egy parkolóhely! Ha sikerül beállnom, gyalog öt-hat év alatt otthon leszek. Ha a Hoorn-foknál nem menne, vagyunk itt északiak vagy ötvenezren, megpróbáljuk legalább Mexikóig rükkverccel, talán nem veszik észre. És akkor, ha leköltöznél Tampicóba (kb. négyezer kilométer), a járda széléről integethetnél nekem! Most kidobom a kocsiból a levelet, remélem felveszi és bedobja va'aki. Vigyázz magadra és a fiamra, nevelj belőle jó hazafit, tanulja meg tisztelni atyját, a magántulajdont és a gyalogos előnyt. Isten veled, kedvesem, örökké a te Loud.« Rebecca százszor is elolvasta, nem tudott betelni vele. A levél tizennégy évvel ezelőtt kelt. Régóta nem tudta már, merre sodorja az áradat. A városokat, amelyeken átzuhogtak, nem mutatta a régi autótérkép, mostanában nőttek fel, az utóbbi évtizedekben, miként az új fák is, amelyek kerek tJblát viseltek a lombjuk helyén: no park ng-erdőségek burjánoztak el a síkságon, a folyóvölgyekben és a hegyek lejtőin. Egy pillanatra arra gondolt, hogy megelőzi a kis Fiatot, amely mellette Ügyeskedett, de aztán eszébe jutott, hogy üzemanyag nélkül úgysem menne. Akkor már nem tankolhatott vagy tíz éve, csak a lendülete vitte tovább, az autóáradat elemi sodrása, meg a táblák, a rendórfütty, a tilalom ereje. Nem volt szabad parkolni már azon a földtekén többet. Hirtelen furcsa érzés hasított belé. Jobbra rántotta a kormányt és kiszökött az út szélére. Egy tábla mögül rendőr ugrott elő. — Defekt? Az aggastyán megrázta fejét. — Dugulás? — Meghalok — és hófehér szakállát szelíden lengette a szél. — No parking! — méltatlankodott a rendőr és a táblára mutatott. Az Opel szolgálatkészen befarolt, és a holttest folytatta útját.
