Magyar Hírek, 1963 (16. évfolyam, 1-24. szám)
1963-03-01 / 5. szám
Hónai Mihály Andráa: EMLEKSOROK Kárpáti Aurélról Kékes holdfényben, fenyegető szárnnyal Még vár a legutolsó szélmalom. Rám vár, Ijesztő csendben, mozdulatlan S remeg a dárda csontos vállamon. Hisz' ha beérjük, könnyes lesz az arcom, A törött dárdát leejti karom. És Don Quijote lebukik lováról: Nincs több mese, nincsen több szélmalom. Vers volt ez, Ajánlás helyett volt a címe, előhang gyanánt illesztette Kárpáti Aurél egy régi tanulmánykötete, A búsképű lovag elé. Vers, igen, szemérmes búcsú a lírától, annak az ifjú Kárpáti Aurélnak korán elfojtott költészeté“ tői, akinek Kiss József lapja, A Hét közölte volt első verseit, hogy költőjük aztán egy teljes életen át, kritikusként és esztétaként, mások költészetére — versesre, prózaira, drámaira — szeresse rá minden költészetét. De egy verset belőle a kritikai kötet élére odatűzött még, egy szál virágot a magáéból, kapujába a virágoskertnek, a másokénak, melynek kertésze volt. Idei Ijesztettem most magam is, két strófáját, mintegy sírfeliratnak, Akkor is, ha nem mond igazat. 'Mert lováról — a magyar Pegazusról, melynek táncos, lejtő járását, senki nem ismerte, nem igazította jobban — e drága Don Quijote lebukott ugyant de a szélmalmokkal győztesen megvívott, de a mese él s a dárda nem tört el soha. \ 1 ■ Február hetedikén ható meg, hetvenkilenc éves korában. Tollán még alig száradt meg a tinta. Negyveníokos lázban is tiszta fejjel, gondosan végigkorrigálta a nedves kefelevonatot. Még gondolkozott és dolgozott: élt. Itt volt közöttünk. mint kortárs, akiről — ha egyre ritkábban találkoztunk is véle személyesen — tudtuk, hogy van, és jó, hogy van. Úgy gondolhattunk rá, mint élő emberre, akit fölkereshetünk, akivel beszélgethetünk, aki elvonultságában is mindnyájunk tisztelettel övezett atyamestere. S egyetlen éjszaka lepergése alatt egyszerre drága múlttá lett ez a drága jelen. Kilépett kortársai közül. Úgy tűnt el hirtelen fátyolossá vált tekintetünk elől, mint valami jelenés . Nincs többé. Mennél távolabbi ködökbe halványul emberi alakja, annál közvetlenebbül érezzük, hogy iránta táplált tiszteletünket mennyire áthatotta a ragaszkodás és vonzódás, az őszinte szeretet melege. Küldetése volt, s ő ezt a küldetést munkás élete eredményével be is teljesítette. Csalhatatlan kritikai ösztöne, páratlan judíciuma ötven év kulturális termését rostálta át, különválasztva a termő magot a terméketlentől. Ezért őrzi meg kivételes rangját az utána jövők osztatlan tiszteletében is. Valóban vezető elme volt, útmutató és irányító. ]V! vn tettem idézőjelbe ezt a teljes fenti szakaszt, ezt a is február hetedikén szavakkal kezdődőt — nem tettem idézőjelbe, holott nem én írtam, hanem ő. Nem én írtam Kárpáti Aurélról; hanem Kárpáti Aurél írta — Ambrus Zoltánról, pontosan harmincegy évvel ezelőtt, mert februárban halt meg Ambrus is. Csak huszonnyolcadika helyett írtan; a szövegbe hetedikét, csak hetvenéves kor helyett hetvenkilenc éveset —, de különben a fenti szakasz minden mondata Kárpáti Aurél hűségesen idemásolt szövege. Nem tettem idézőjelbe, mert minden szavát — Ambrusról Kárpátira vonatkoztatva át — magaménak vállalom. Nem, nem tettem idézőjelbe a fenti tömör és teljes méltatást: Kárpáti Aurél klasszikus nekrológját — melyhez nincs képességem és erőm — vele magával. Kárpáti Auréllal írattam meg, Holott, s épp ami a nekrológ-írást illeti, megint csak tőle idézhetném, amit ő egyszer Kiss Józsefről és önmagáról írt. Hogy ott volt ö a mesterek között, akikről elmondhatom: • -Ha megtanultam írni — efelől sose biztos az ember —. ott tanultam meg, mellette.«-Kelt Vácrátóton. 19C3. február 12-én. Kedves Ambru« bácsi! . . .« — Újvárosi Miklós levelet ír, a címzett: Szabó Ambrus Burllngtonban. fi QARAMf LÁSZLÓt Most vastag hó lepi a Tündérkertet, most nem állnak körbe-karikába a park füvén a kisgyermekek, most nem jönnek a látogatók. Szunynyadnak a föld alatt a magok, pihennek a gyökerek, telelnek a gumók — vagy talán már ébredeznek, nyújtózkodnak odalenn, hiszen a növények, állatok hamarabb megérzik a tavaszt, mint mi. emberek. Látszatra azonban alszik u vácrátóti botanikuskert. csak az üvegházakban virul az élet, gyümölcsöt érlel a banán, nyilik a trópusi orchidea. virít az afrikai ibolya. És természetesen nem alszanak téli álmot a kutatók, kertészek sem. ök voltaképpen a tavasz megbízott szálláscsinálci. Kezük teli munkával, egyik lábuk itt, a másik ott, és ezért kezdi általában az igazgató, dr. Újvárosi Miklós legtöbb levelét úgy. mint ezt a Kanadába szólót is: »Már majdnem szokásommá válik, hogy a munkák torlódása miatt késve Írok. Pedig igen nagy Őrömet okozott Ambrus bácsi, mert a: elmúlt héten megérkeztek a szép és értékes könyvek.. Aki az előzményeket nem ismeri, joggal hümmög: »Különös! Miért tr egy magyar növénytan-tudós ilyen nem hivatalos, sőt baráti levelet a távoli Kanadába? És ki az az Ambrus bácsi? És miféle könyvek érkeztek?« Hogy minden érthetővé váljon, próbáljuk vagy háromnegyed esztendővel visszaigazítani az idő óráját. Nemsokára egy éve lesz, hogy a kicsiny Pest megyei községben, Vácrátóton jártam, ahol olyannyira megragadott a közel száz esztendő után újjáéledt botanikuskert szépsége, hogy írtam róla a Magyar Hírekben. A riport június elsején jelent meg, és elolvasta a kanadai Burlingtonban élő idős hazánkfia, a virágok szerelmese. Szabó Ambrus is. És a rég kivándorolt magyar tollat fogott, levelet irt a tengeren túlra, az óhazába, Vácrálótra: >■Szeretnék hozzájárulni különleges gyűjteményük kiegészítéséhez...« Nem ez az első alkalom, hogy Ambrus bácsi virággal jelentkezett. Küldött már tavaly a szegedi botanikuskertnek afrikai ibolyát (a Vácrátóton most nyilóak is ezek közül valók; csere útján jutott hozzájuk Újvárosi Miklós), most pedig vadvirág-magvakat ígért, kaktuszféléket, különleges tuli-Az. ajándék-kaktusz gyűjtemény pánhagymákat, trópusi virágkülönlegességeket. Jöttek, mentek a levelek, sűrű egymásutánban Burlingtonból Vácrátótra, Vácrátótról Burlingtonba. És jöttek a küldemények is, Amerikából, Hollandiából, de bárhonnan is jöttek, a feladó ugyanaz volt: Szabó Ambrus. Egyik levelében azt irta: nem veti fel a jómód, nem tud sokat áldozni, de vagy kétszáz dollár értékű magot, virágot, kaktuszt, tudományos szakkönyvet útnak indít. Azóta már több mint háromszáz dollár értékű ajándék érkezett a Tündérkert címére, és a biztatás: tavasszal, ha megcsitulnak a szelek, ha engednek a fagyok, jön a folytatás. Nagy érték? Háromszorosan is az. Egy milliomosndk talán semmi az a háromszáz dollár, de egy egyszerű kertészkedő öregembernek?! Egy sereg tövises kaktusz, néhány láda tulipánhagyma, egy-két maréknyi virágmag mit jelent annak, aki nem szerelmese a kertnek, de mit annak, aki nemcsak kedveli a virágot, hanem az életét szánja reájuk? És végül: ugyan melyik anya számolgatja, hogy mit ér a csokor, amit gyermekétől kap? Márpedig az Ambrus bácsitói jött könyvek, magvak, hagymák, kaktuszok — tudjuk — nem mások, mint a gyermeki szeretet virágai, nem dr. Újvárost Miklóst, nem a botanikuskertet, nem Vácrátótot illetik, azaz őket is, de elsősorban mégiscsak — Magyarországot. A botanikuskert igazgatója bevezet az üvegházba, mutatja Ambrus bácsi ajándékait, aztán szobájában eló- i eszi a könyveket (be se tették a többi közé, a polcra, annyit bújják, mióta megérkeztek, előteregeti a leveieicet, tízet vagy még többet is talán. És beszél erről a bimbózó szép barátságról, a kertről, a kaktuszokról, a tavasszal majd nyíló tulipánokról, és közben talán észre se veszi (miért is kellene felfigyelnie rá, hisz a témához tartozik), a hazaszeretetről is szól: — Ha én elkerülnék innen, sehol sem találnám a helyem. Már sokszor gondol-) kodtam. mi hiányozhat leginkább a távol élő magyaroknak . .. Azt hiszem, és nemcsak azért hiszem„ mert botanikus vagyok, de azt hiszem, egy virágzó akácfa, egy égbe nyúló jegenyefa, egy zöldellő orgonabokor ... Persze, vannak ilyen fák másutt is, nemcsak nálunk, de nem úgy nőnek ki a tájból, nem úgy simulnak az A küldött szakkönyvek segítségével egyszerűbb lett az északamerikai növények azonosítása békák is szépen csacsognak, még a kígyó is szép lehet, amint siklik a kövek között.« Én azt hiszem, bekereteztetném és a kert kapájára akasztanám ezt a levelet, hogy mindenki lássa: egy távol élő magyar milyen áhítattal, milyen sóváran vágyakozik egy ilyen Tündérkert után, én kitenném a levelet a kapura, hogy lássák, olvassák például a vácrátótiak, akik közül csak az apróságok meg az iskolások járnak ide, a felnőttekből csak néhány, azok is leginkább akkor, ha Csehszlovákiából vagy Németországból rokonuk, ismerősük érkezik, hogy eldicsekedjenek a nevezetességgel. ... virítanak a virágok ... (Gábor Viktor felvételei) Kárpáti Aurél (Novotta Ferenc felvétele) Szerénytelen távlatokba állítkozom ezzel — de mikor igy volt! de miikor igaz! S a tanítványt a friss hant mellett megilleti, kötelezi is a hálás vallomás. Kegyetlen feliadat a nekrológ, kegyetlen pálya olykor a hírlapírói. Higgadtan összegez.ni egy pályát, torkunkon a könnyel! Olyankor elmondja az ember, ami elmondani való: hogy a távozó, hogy Kárpáti Aurél a magyar irodalmi, színházi és művészeti kritika legnagyobb mestereinek volt egyike, hogy mestere volit a beleélő, látomásos szépprózának maga is, hogy a századeleji irodalmi megújhodás harcaiban, 1918 ás 1919 forradalmaiban, a két háború közti évtizedek nehéz helytállásában, majd az újjáépítkező, a szocializmus felé induló s minden kísértéssel, támadással, meghasonlással megküzdő ország verejtékes, hatalmas célú munkájában mindvégig hűséggel s következetes meggyőződéssel volt tanítónk, s ki a Szépet azért ismerte mindenestül s tökéletesen, mert mindenestül s tökéletesen érezte az Igazat. A többi, ami e nagy vonalakon belül esik, ami az összegezést kívánó első percekben szétszökdös az elhomályosuló szem elöl — a többi már esszéistákra, utókort, hűvös elemzésekre marad. Drámabírálatai — köztük kivált Shakespearetanulmányaii — addig maiadnak érvényesek, amíg Magyarországon a nemzetnek színháza van; a külföld klasszikusait elemző esszéi, addig, amíg Magyarország Európa szívében él; Katona Józsefről, Madách Imréről, Kemény Zstgmondról, Bródy Sándorról, Móricz Zsigmondról, Molnár Ferencről, Krúdy Gyuláról, Ignotusról, Ambrus Zoltánról, Szomory Dezsőről, Cholnoky Viktorról szóló magisztrális tanulmányainak megállapításainak minden kilátásuk megvan arra, hogy az irodalomtörténetbe vonuljanak át. Kit a Farkasréti temetőbe kikísértünk, nem marad el mellőlünk, ő is sírunkig kísér. Sez utóbbi mondatot kivált egy nemzedék nevében írtam le, mely személyes közelében s önmagája mérhette le. mit köszönhetett a harmincas években Kárpáti Aurél írópedagógiai munkájának például a Vajda János Társaságban, vagy 1934-ben, mikor e nemzedék költőit először foglalta lírai antológiába, s mutatta be az irodalomban így együttesen. Ez is munkájához tartozott, életműve nemcsak sajat betűiben él: része annak mindenki, kit megajándékozott azzal, hogy mestert lásson benne maga előtt. Míg élünk, toliunkon tudjuk figyelő tekintetét. ég hátteréhez, nem úgy keretezik a házakat... És aztán ismét Ambrus bácsiról beszél, aki úgy küldi ide a virágokat, mint lelkének egy-egy darabkáját, szinte maga helyett, szinte önmagáért. És elővesz egy levelet a sok közül, amit Tóth Imre kertmérnöknek irt Szabó Ambrus, és ujjával mutatja a szálkás betűkkel rótt sorokat: »Leveléből úgy vettem ész.re, hogy fiatal ember. Elképzelem, milyen szép kertet tervez a nép javára, új erővel, új ésszel. Szeretném én is látni egyik kertjét, két évvel az építés után ... Emlékszem, hányféle vadvirág van otthon, milyen szép lehet ezekkel egy egész kertet beültetni... Szeretnék látni egy ilyen kertet úgy május derekán, amikor a nap Vajon elhozza-e ide valaki Ambrus bácsit is? Nem, erre semmi szükség. Jön 6 magától is. Gyűjt már az útra a burlingtoni magyar, aki sok mindenre nem emlékszik, mi volt, hogyan volt és milyen volt itt fél évszázaddal ezelőtt (igaz, sok, nagyon sok minden meg is változott), de arra emlékezik, hogy a virágok hogyan pompáztak akkoriban: »Milyen szép lenne egy olyan kert — írja —, ahová a magyar vadvirágokat öszsze lehetne hordani! Csak én milyen szép virágokra emlékszem, amiket Mátészalkától Nyírbátorig járva láttam az erdőkben, a réteken és a patakpartokon! Akkor ugyan még gyerek voltam, a nevüket sem ismertem, de azt már akkor tudtam, hogy ennél szebb nincs a világon! És milyen szép lenne Budán, ahol sziklás a talaj, egy szép sziklakertet teremteni! Én nem ismerem Budát, de tudom azért, hogy ott vannak a fürdők, amelyeknek a vizeit a kertet diszítö patakokba, vízesésekbe, tavakba lehetne fogni, hadd gyönyörködjék a sok magyar gyerek és felnőttfa Ugye, milyen különös emlékezet ez? Múltba néző és a jövőbe látó; azt látja Ambrus bácsi is, amit a botanikus Újvárosi Miklós: százezres, milliós táborát a virágokban gyönyörködöknek, és nem kétséges — a levelek hangja erről beszél —, Ambrus bácsi nemcsak szó szerint érti ezt, hanem átvitt értelemben is: ő nemcsak a virágos, hanem a virágzó Magyarországot látja maga előtt. E kettő — egy kicsit egyugyanaz. És ezért olyan értékes az a 300 dollár értékű virág, mag, kaktusz és könyv, amelyet Szabó Ambrus burlingtoni hazánkfia útnak indított Vácrátót felé. Garami László emelkedik felfelé. Vigyáznám, hogyan fürdőnek ilyenkor a kicsiny patakokban a madarak. Mert a madarak éppúgy élvezik, ha a patak csobog, mint mi, emberek. Égy ilyen kertben a leveli Egy az ajándéknövények közül, amelyiket Ambrus bácsi nemesített és az ö nevét Is viseli
