Magyar Hírek, 1963 (16. évfolyam, 1-24. szám)

1963-02-15 / 4. szám

Tímár István

A könyvkereskedésbe együtt léptem be egy kubai diákkal, aki valamilyen szakkönyvet keresett. Az eladó nem értette a spanyol szót, egy pillanatig tanácstalanul nézett a diákra, aztán felcsillant a szeme és bekiáltott a raktárba:

— Csaba, gyere csak!

Fiatal, bajuszos fiú lépett

ki az ajtón, meghallgatta a kubai diákot, és máris hozta a kívánt könyvet. A fiatal eladó felkeltette érdeklődésemet. Honnan tud spanyolul? Kérdésemre kissé zavartan válaszolt:

— Mexikóban tanultam.

Így ismerkedtem meg K er észté s Csabával. Űjabb kérdésekre akkor azonban nem futotta idő, mivel vevők érkeztek, és őt elszólította a kötelesség. De néhány nap múlva találkoztunk, és egy teljes délután beszélgettünk. Nagy érdeklődéssel hallgattam ennek a 22 éves legénynek kanyargós, tanulságos életútját.

Tizenhat esztendős volt, amikor 1956 novemberében itthagyta szüleit és a második gimnáziumot. Hajtotta a kalandvágy, a kiszakadó tömeg sodró ereje. És még valami: orvos akart lenni, de attól tartott, hogy származása miatt — édesapja magas rangú minisztériumi tisztviselő volt, akit 1948-ban B-listáztak — nem jut be az egyetemre. Feldkirch, Wiesenhof, Kammermatersee, Baad-Isesberg — ezek útjának első állomásai, ahol különféle segélyszervezetek iskolái fogadják be, hasonló korú társaival együtt,

— Az intemátusokat az osztrák állam a lakott helyektől távol létesítette — magyarázza — és így nem volt lehetőségünk, hogy német nyelvtudásunkat tökéletesítsük. Ez nagyon bántott és azon töprengtem, hogy mi lesz majd az egyetemen? Végül is másfél évi sikertelen kísérletezés után bejutottam egy osztrák középiskolába.

Itt érte Keresztes Csabát az első csalódás: az iskola nem ismerte el az internátus bizonyítványát, újra kellett járnia a hetedik gimnáziumot. Még ezt is vállalja, csakhogy németül tanulhasson. De azért beiratkozik magántanulónak egy magyar iskolába, hogy ugyanabban az évben érettségizhessen is. Minden erejét megfeszítve tanul, de idegei nem bírják a túlzott, kettős megterhelést, a lágeréletet, összeroppan, kimarad az osztrák iskolából, és betegsége miatt a magyar iskolában is csak az osztályvizsgán jut túl.

Az iskola egyéb szomorú tapasztalatokkal is szolgált a magyar diákoknak. Tanáraik — vagy velük egyidőben mentek el 1956-ban, vagy már régebben kint éltek — nehezen bírtak a fiúkkal. És az iskolákban a szellem is meglehetősen zűrzavaros volt.

A tanárok egy része érezte, hogy a történelem kerekét már soha többé nem lehet visszaforgatni, másik részük azonban ott folytatta »pedagógusi« tevékenységét, ahol 1945-ben abbahagyta.

— És hogyan került Amerikába?

— Mint minden disszidens, én is abban reménykedtem, hogy ott megcsinálom a szerencsémet.

Sok kilincselés után, 1959 decemberében Keresztes Csónak ugyan egy évvel hoszszabb a szolgálati ideje, de megválaszthatja a fegyvernemet, ahol szolgálni akar. Én felcsernek kértem magam.

A Fort Dix-i kiképzőtáborba került, ahol a legénység zöme bevándorolt fiatalokból és négerekből állt. Mint a vesztésre álló hazárdjátékosok, utolsó lehetőségként választották valamennyien a hadsereget. Keresztes Csabát itt ismét kek

W

JsW^

napos felmondást kaptam, s az igazsághoz tartozik, hogy még támogatták is egy torontói kis magánfilmcégnél történt elhelyezkedésemet. itt az első olyan, térhatású kanadai játékfilm vágója lettem, amelyre a kanadai filmesek nem fizettek rá. Ez egy rémfilm volt, végigjárta a világot New Yorktól Japánig. Nagy sikernek számított. De bennem erkölcsi csődöt keltett. Te jó isten, gondoltam magamban, térhatású rémfilmet vágok, ide jutottam? Az álmaim után?

2.

Azt a bonyolult, ellenőrök között vergődő, hallatlanul árnyalt, belső vívódással teljes, a lelkiismeret égő kérdéseit felvető, zaklatott folyamatot, amely ez után s részben már ez előtt játszódott le, elmondani nagyon nehéz. Legfeljebb felvillantani lehet. Mi sem megyünk túl a kérdés puszta érintésénél.

Nem tudtam abba a világba beleilleszkedni. Más ott a munka puszta jellege is. Egymás mellett dolgoztunk, nem egymással. Az elkészült filmek megvitatása ismeretlen, Hiányzott a közös áram, az alkotás hazai légköre. Engem például a szociális kérdések izgatnak — azok, amelyek őket nem érdeklik. Írtam egy kis filmtörténetet is, egy kisember olasz emigránsról, akinek végül teljesedik a nagy állma, ablakmosó lesz egy ultramodern gyermekkórházban. Az orvosok nem tudnak segíteni, menthetetlennek tartanak egy idegbajos kislányt, akit itt ápolnak. Az ablakmosó nem mond le róla: egy kis örömet, egy kis fényt, a remény sugarát akarja a kislány romlandó életébe lopni. A madárfüttyöt utánozza az ablakon át, végül vesz egy szájharmonikát, azon játszik neki, de játék közben lezuhan és szörnyethal. A reményt, a jóságot, a másokért való örömkeltés boldogságát, az emberszeretetet akartam kifejezni. A forgatókönyv tetszett, csak nem csinálták meg. Elküldtem New Yorkba. Mint írásmű, jó, felelték, mint film azonban rossz, mert nem üzlet. Lassan aztán összeütközött bennem a kétféle szemlélet: az üzlet és a hivatás. Engem a pénz nem elégít ki. Én szeretnék mondani is valamit az embereknek. S ebben az üzleties világban nincs visszhang. Miért dolgozom?

Van az emigránsoknak egy másik fajtája is. Ezeket kielégíti az anyagi előrehaladás. Évenként lecserélni a kocsit, televíziót venni, házat, aztán kicserélni a házat, aztán új bútorokat venni. Az anyagi ellátottság ennél a rétegnél elaltatja a lélek lázongásait. Nálam nem altatta el. Elég jól beszélek angolul. Alkalmanként kanadai kollégáimmal beszélgettünk és vitatkoztunk a művészeti kérdésekről, késő éjszakáig. Beszélgettünk, de ... az árnyalt dolgok, finomságok, bonyolultságok kifejezésénél megakadtam. Mennyivel mélyebben, kerekebben tudtam volna ezt kibontani magyarul egyetlen óra alatti

Lassan érlelődött bennem a hazatérésünk gondolata. Bátyám már nem élt, Kanadában gyomorrákban halt meg szegény, ezért már csak hármunkról lehetett szó. Levelet írtam haza és az illetékes szervek kedvezően válaszoltak. 1962 nyarán elindultunk. Visszakaptam régi állásomat a- Budapest Filmstúdióban, e pillanatban a Kockajáték című rövidfilmemen dolgozom, amely a honvágyról beszél. Egy amerikai magyar család gyermeke kockajátékot kap ajándékul hazulról. A gyerek — Johnny — rögvest felhőkarcolót épít belőle, az apa pedig eltűnődik a »►felhőkarcolóba« »befalazott« (kockákon megörökített hazai tájak, pesti városképek felett. Talán az emigráns olasz ablakmosó történetét is megfilmesíthetem — itthon.

Barátaimnak azt üzenem: látogassanak haza, nézzenek itthon körül, a saját szemükkel vizsgálják meg a hazai életet.

Nem tudók mást mondani: van célom, munkámnak van visszhangja, tudok beszélgetni és vitázni még — árnyalt kérdésekről is. Ez tökéletesen kielégít.

Egyéni körülményeim? Fiam az általános iskola első osztályába jár és miután Kanadában már végzett egy osztályt angolul, össze tudom hasonlítani az iskolafüzeteit. Idehaza néhány hónap alatt többet és igényesebben tanul, mint ott kint esetleg éveken át. Kanadai autómat még ott kint adtam el, vettem helyette egy másik kocsit Párizsban, azzal végigjártuk Európát, hazajöttünk, a kocsit eladtam itthon és befizettem mint egy öröklakás első nagyobb részletét. Az öröklakásom a Széchenyi rakparton van, szemben a Halászbástyával. Torontóban van egy Magyar falu nevű vendéglő, a falain a pesti panoráma körképével. Én most a lakásom ablakából nem a festett Halászbástyát látom, hanem a valódit.

JtUFFY PÉTER

BELQA VADÁSZOK QEMENCEN

Egy vidám belga vadásztársaság négynapos vaddisznóvadászaton vett részt a gemenci erdőben. A vadászat eredményes volt, a

zsákmány nyolcvanegy vaddisznó.

Tímár István budapesti filmrendező, aki bátyjával, a feleségével és egyesztendős kisfiával disszidált Magyarországról 1956 novemberében és 1962 szeptemberében a feleségével és hétéves fiával tért haza, mesélte el a következő történetet.

Keresztes Csaba

ba New Yorkban kiszállt a repülőgépből. Először Leichesterben dolgozott, aztán egy barátjával együtt visszatért New Yorkba, hogy ott próbáljon szerencsét.

— Futószalag mellé kerültem, csengőre kezdtünk dolgozni, csengőjelzésre hagytuk abba. Délelőtt, délután mindössze 10—10 perc szünet volt. Csak az első nap után értettem meg igazán, miért nevezik a munkások az ilyen gyárat sweats h o p n a k, izzadság-üzemnek.

Aztán másik munkahelyet választott. Élt jobban/ és volt rosszabb viszonyok között és keresett jól, volt munkanélküli.

— El voltam keseredve, nem maradt más választásom, csak a hadsereg. — Nagyot sóhajt. — önként jelentkeztem. Tudtam, előbb vagy utóbb úgyis behívnak, mert ez egyik feltétele annak, hogy a fiatalok kivándorolhassanak az Egyesült Államokba. És még mindig nem tettem le arról, hogy orvos legyek. Aki pedig önként jelentkezik a hadseregbe, anserves csalódás érte. Bár megígérték, hogy szabadon választhat, mégsem küldték felcseriskolára, páncélos lövésznek osztották be. Tiltakozott, kérvényezett, nem sok eredménnyel. Így nem maradt más hátra: 1961. május 31-én az RA 128 686. számú közlegény — Keresztes Csaba — megszökött Fort Dixből.

— Tudtam, hogy ha elfognak, öt év börtönbüntetés vár rám. Mégis megtettem, mert ez időre már megfogalmazódott, megért bennem az elhatározás: hazajövök.

Kalandos módon Mexikóba szökött át. Két és félévi amerikai távoliét után 1962 októberében Rostock kikötőjében lépett ismét Európa földjére.

— És most?

— Dolgozom. Egyelőre a Vécsey utcai könyvesboltban. Ez persze nem végleges. Nem tettem le tervemről, hogy orvos legyek.

Koravén, csalódott, megfáradt ember benyomását kelti, de lassan, szinte észrevétlenül oldódik már a görcs.

Lengyel László

1944-ben érettségiztem. A felszabadulás után a Színművészeti Főiskola filmszakára kerültem, aztán pedig rendező-asszisztens lettem a Hunnia Játékfilmgyárban. 1948-ban Tiszaőrsön Bán Frigyes mellett dolgoztam a Talpalatnyi föld című világsikerű filmünk külső felvételeinél. 1950-ben kerültem a Híradó és Dokumentum Filmgyárba (a mai Budapest Filmstúdióhoz), ahol először rendezőasszisztensként, később önálló rendezőként dolgoztam. Rendeztem ipari, népszerű tudományos kisfilmeket, készítettem filmet bányászokról, martinászokról, a helsinki olimpiáról, a Magyar Állami Népi Együttes 1956-os londoni szerepléséről és London életéről. Londoni ripontfilmemet még lekevertem, de mér nem láttam (csak most, a hazatérésem után), mert közben bátyámmal és családommal elhagytam Magyarországot.

Távozásom nem egy logikailag felépített folyamat végső eseménye volt. Inkább pilla» natnyi döntés, amelyben főként hangulati elemek játszottak szerepet. Ezek mellett természetesen nyomasztóan esett a latba disszidálásunkban az 1956 előtti politikai légkör; a nagy megrázkódtatás, amelyen az ország átment. Egy ilyen út, elhatározás mögött ezernyi szál, szövevény fonódik egybe, az okok kibogozhatatlan sűrűsége.

Egy salzburgi amerikai táborba kerültünk, kivándorlásra jelentkeztünk az USÁ-ba; Az USA után Angliát kértük, karácsony este érkeztünk meg Londonba és annál a vendégszerető londoni ír családinál laktunk három hétig, amely a Londonról szóló riportfilmem egyik főszereplője volt. Hű akartam maradni a hivatásomhoz, de a filmszakszervezetnél én lettem a huszonötödik, elhé'yezkedésre váró munkanélküli vágó, és én várakozni nem tudtam, de nem is akartam. 1957 áprilisában megérkeztünk Kanadába, a torontói lágerba.

Magas, szemüveges, harminchét éves, piros szegélyű fekete pulóvert visel, kifejezései választékosak, az egész embert értelmi igényesség, intellektuális nyugtalanság jellemzi.

Sikerült a saját szakmámba elhelyezkednem, először vágó-asszisztens, később — két éven át — vágó lettem a Kanadai Állami Filmintézetnél, Montrealiban. Egyszer egy montreáli eszpresszóban összetalálkoztam egy disszidens pesti filmessel, aki arra kért, hogy vigyem be a filmgyárba. Elmentünk a gyár személyzeti osztályára, be is ajánlottam, ő pedig hálából feljelentett, hogy Pesten párttag voltam. Igazán nem durva, hanem udvarias formák közt elbocsátottak, három hó-Belga vadász ve tűié Künk az elejtett vaddisznókkal

Szarvasok a tisztáson

Szalonnasütés két hajtás közt