Magyar Hírek, 1963 (16. évfolyam, 1-24. szám)
1963-02-15 / 4. szám
i « Tél Rózsafán Fuchs Sándor sertésgondozó és családja (mint a legtöbb rózsa* fal szövetkezeti tag) újonnan berendezett, barátságos otthonban él... Gyöke Jenőné konyhája — akár az egykori -tlsztaszobák-Egymillió forintos bankjegy persze nem létezik ... A legnagyobb magyar papírpénzen is csak a százas számjegy díszeleg... No, azért ennek is van becsülete; a takarékos ember megőrzi, fiaztatja, a könnyelmű meg elveri, a nyakára hág, akárcsak ha millió forintos lenne ... De ez így van, gondolom, nálunk is, Magyarországon, másutt is, ahol emberek — takarékos és könnyelmű emberek —, élnek. A nyájas olvasó inkább arra kiváncsi, hogy miért egy nemlétező bankjegy lett az írásom címe? Hát csak azért, mert Mark Twain, a nagy amerikai humorista éppen egymilliós (igaz, nem forintos, hanem fontos) bankjegyet tett meg elbeszélése »hőséül«. És az én történetemnek »hőse« is egymillió forint... Itt az elnök — hol az elnök... Csakhogy ez az én történetem nem kitalált, hanem igaz történet, s így azzal kell kezdenem, hogy amit elmondandó vagyok, hol esett, mikor esett. Talán legjobb lesz, ha a nyájas olvasó felkerekedik és elindul velem — legalább gondolatban — Kincses Baranyában, annak is szigetvári járásába, egy kicsinyke, alig-alig hétszáz leiket számláló községébe, Rózsafára. Igaz, hogy tél van, amikor a falusi ember n négy fal között, a meleg kemence mellett csücsül, és reménykedve várja a tavaszit. Legalábbis mi ezt véljük. De, mihamar tapasztalhatjuk, hogy tévedtünk. A rózsafai termelőszövetkezet elnökét keresve bejárjuk szinte az egész falut, de még a határt, a majorokat is. Az irodán azt mondják: nézzük meg £ réten, ahol a vízlevezető árkokat ássák, talán ott lesz. De ott nincs, a serénykedő szövetkezeid tagok továbbirányítanak: nemrég járt ugyan náluk, de elment a kosárfonó asszonyokhoz. Az asszonyok: igaz, volt itt, csakhogy azóta már messze jár, feltehetően a sertésgondozókat ellenőrzi. A sertésgondozók a raktárba küldenek, a raktáros a tehénistállóhoz, a fejőgulyás meg vissza az irodára. Hát így győződhetünk meg arról, hogy ebben a szövetkezetben télvíz idején is, mindenki talált munkát, és arról is megbizonyosodhatunk, hogy könnyebb a szálmaikazalban a tűt meglelni, mint Háttá Józsefet, a rózsafai szövetkezet örökmozgó elnökét megtalálni. Mi a jómód titka? Azért csak meglett, igaz, késő este akadunk össze vele — odahaza. Mert vacsorázni azért csak kell, bár nem praktikus vacsora ez a mai. — Diót, meg mézet kéne ennem — szól a disznótoros mellől Háttá —, azt mondják az okosok, hogy az élesíti az elmét. No meg a feketekávé. — Arra gondol, hogy a szövetkezet eligazgatásához kellene dión, meg mézen köszörülnie az eszét? — Ami azt illeti, ahhoz sem kell kis tudomány, különösen most, hogy hozzánk csatlakozott a két szomszédos felu, Bánfa és Katádfa gyenge szövetkezete is, de mégsem erre gondoltam. Hanem, hogy holnap vizsgázom az egyetemen. Rég ismerem Háttá Józsefet, amióta elnök, sőt, ennek előtte is találkoztunk már. Jómódú középparaszt volt, mielőtt szövetkezetbe lépett, a sok rózsafai jó gazda, közül a legjobb, ezért tette meg a közakarat elnökké. Nem bánták meg. Nem egy család akad itt, amelynek jövedelme évi 100 000 forint fölött van, és nem egy szövetkezeti tag saját autóján robog be Szigetvárra, vagy Pécsre, ha kedve tartja. — Ha minden szövetkezet már itt tartana! — sóhajtom. — Majd itt tart! — vágja rá. — Mi se tegnap kezdtük, nekünk is volt elég bajunk. De összeszoktunk. És ebben az összeszokásban olyan erő van, hogy még... Lám, a két most csatlakozott községben eddig sehogyan se ment a munka. Most meg, hogy együtt vagyunk, a rózsafaiak példája szinte ragadós lett. A bánfaiak is, a katádfaiak is úgy dolgoznak, hogy öröm nézni. — És mi a jómód titka? — Nézze, mondhatnám, hogy a gép, a korszerű agrotechnika, a nemesített vetőmag, a nagyüzemi művelés... Ez mind igaz. De nem minden. Mondtam, hogy egyetemre járok. De nemcsak én tanulok, hanem az egész vezetőség, sőt, a tagság java emberei is. És kínálja a kimutatást: a 450 szövetkezeti tag közül harmincán középiskolába járnak, tucatnyian idén fejezik be az általános iskola nyolcadik osztályát, negyvenen pedig szakmunkásképző szövetkezeti akadémián okosodnak. Itt valami nem egyezik! — gondolom. Hiszen, amikor Szigetváron, a járási tanácsnál jártunk, a művelődési osztályon azt mondták nekünk, hogy: — Érdekes, ellentmondásos község ez a Rózsafa! A munka megy, mint a karikacsapás. Az emberek megelégedettek, jól keresnek. De a művelődés ügye bizony csehül áll! Talán sehol sem olyan elárvult a művelődési ház, táléin sehol sem olvasnak olyan kevesen, mint éppen ebben a gpzdag községben! »A kultúra is Jövedelmező befektetés« A négy autó közül az egyik Háttá Józsefé, a szövetkezet elnökéé Ellentmondásos község? Keressük csak ősz- I sze mindazt, amit az emberektől hallottunk, miközben az elnök utón nyomoztunk! Mi kerekedik vajon ki belőle? Való igaz: a tagság negyed-ötödrésze tanul, legfőképpen azonban a szakmai ismereteket szerzi meg, technikumon, vagy tsz-akadémián. E nélkül ma már nem lehet gazdálkodni. Ezt tudják is, mondják is. És azok, akik iskolába járnak, nemigen érnek rá egyébre, négy-öt esztendeig még moziba, színházba se járnak könyvet se igen olvasnak a kötelezőn kívül. No és a többiek? Akiknek telnék az időből? ök már elmennének, ha lenne hová. De hiszen 1960-ban felépült a művelődési ház! Azonban a kultúrotthon-igazgató, Sík Mihály tanító, ideje nagy részót a gyermekeknek szenteli, s csak félkézzel igazgathatja a művelődés szép, új hajlékát. És nemcsak igazgató kell egy ilyen művelődési házhoz, hanem takarítószemélyzet is, fűtőanyag is, felszerelés is. Igaz, működik két színjátszó-csoport, egy kézimunkaszakkör, kijár ide a pécsi színház együttese vendégszereplésre, van televízió. Mindehhez ad az állam évi 9000 forintot, a táncestek, előadások bevételéből is összejön ugyanennyi. De ez nem elég. <— Mondja csak, Háttá elvtárs, a szövetkezetnek, ügye van kulturális alapja? — Van. A szociális alappal együtt, évi 70 000 forint. — És ebből nem jut a művelődési háznak? — Eddig nem jutott, de már van róla határoaht, hogy ezután jut.- Mennyi? És itt lép be a riportba, a történet hőse: az egymillió forint! Mert Háttá József azt mondja: — Egy éven belül egymillió forintot fordítunk a művelődési házra! Felszereljük mindennel, ami csak belefér. — Nem sok ßz az egymillió? — Nem. Már elkészült a terv — és a mi terveink nem légvárak — hogy az idén tizenkét millió forinttal emeljük a termelést. És szerintünk a kultúra is van olyan jövedelmező befektetés, mint a gazdasági épület, a műtrágya vagy a gép... — És a tagság megszavazza-e a milliót? — Ahogyan én ismerem az embereket, megszavazzák. Ha a művelődési ház építésekor nem sajnálták az áldozatot, miért sajnálnák most, hiszen tulajdonképpen ezzel a millióval fejezzük csak be, amit elkezdtünk. Nem igaz? Ami tízszerte többet ér ... Azt hiszem, igaz. Hiszen jártunkban-keltünkben hallottuk, hogy az emberek klubot kívántak, meg műsoros esteket, meg dalárdát, meg autóbuszos színházlátogatást Pécsre, meg korrepetálást kértek az iskolábajárók, meg presszógépet a fiatalok, meg... Jó, jó, nem sorolom tovább. A népfürdőről sem beszélek, amelyet két év múlva akar felépíteni a szövetkezet; az útról sem, amelyet mihamarabb ki szeretnénk aszfaltozni. Mindez már nem érinti hősünket, az egymillió forintot, ez már más lapra és más forintokra tartozik. De akkor hogyan fejezzük be ennek az egymillió forintnak a történetét? Azt hiszem, legjobb lesz, ha felütöm Mark Twain könyvét, megnézem, hogyan zárta ő az egymillió fontos bankjegy történetét... »Igen, amint láthatják, ez egy egymillió fontos bankjegy. De csak egyszer vásároltak rajta, és akkor is olyan árut, amely tízszerte többet ér.« Lehetséges, hogy ez a befejezés ide illik a mi történetünk végére is? Garami László A téli jövedelem egyik forrása: a kosárfonás ... .‘gggjjgDp és a másik: a szőtteskészítés ◄ Jól működik a kézimunka-szakkör (Gábor Viktor felvételei) A könyvtár egyik legszorgalmasabb olvasója: Dani Rózsa szövetkezeti tag w is, Am &VX* 'Co /A "6*
