Magyar Hírek, 1963 (16. évfolyam, 1-24. szám)
1963-01-01 / 1. szám
Ez a kis selymes-fehérhajó, tétova nézésű öregember, Vizdóik Kálmán 76 éves iparossegéd, akit batyujával negyven esztendő előtt Fortuna (istenasszony a szekere rúd járói Párizs (kellős közepén öíepotyogtatott és ottfelejteti, nem szerzett milliókat, sem házat, sem műhelyt. A Rue de la Paix-n Perugia Andre műhelyében dolgozott, majd az utolsó évtizedben a Place de la Madelaine-n, Charles Jordan mesternél... ahol a cipőköltemények sikeréhez ő is hozzájárult. Párizs esti fényeit, elegáns éttermeit, ragyogó szállodáit, szórakozóhelyeit négy évtized alatt sem ismerte meg közelről, talán nem is érdekelték; munkás hétköznapjai egyhangúságát a szakszervezet és a magyar kolónia öszszejövetelei tették színessé, tartalmassá. A Kölcsönösen Segélyező Egyesület legrégibb tagja, mondja büszkén. * Gyakran járt itthon látogatóban, 1958-ban egy ízben súlyos betegen. Űtközben elpanaszolta a baját egy ismeretlennek, aki a lelkére kötötte: ha Pestre ér, azonnal operáltassa meg magát. Még fel is írta az orvos nevét és címét, ahhoz menjen, biztosan jó (kezekben lesz... Nos a bonyodalom akkor keletkezett, amidőn itthon élő leánya, Jeanette meghallotta, hogy édesapja kapott egy orvoscímet és ismeretlenül is bízik a sors-kínálta doktorban. A leánya meg egy általa ajánlott orvosra esküdött Végül is előkerült a cédula, rajta az orvos neve: dr. Zádor László, Urológiai Klinika. A további vita elmaradt, mivel a cédulára felírt doktor neve azonos volt Jeanette orvosának nevével. Zádor doktor azután megoperálta betegét, aki néhány hét múlva hazautazott Párizsba, a Rue Davy hatodik emelteti kis lakásába... Fél éve telepedett haza végleg Vizdákj Kálmán. Franciaországból érkező csepp nyugdíját a Népliget vidékén egy kis kertes házikóba kézbesíti a posta. Leányával él itt, Jeanette-al, aki még a harmincas években tért haza. Jeanette úgy őrzi, babusgatja édesapját, mint egy gyereket, főzi neki az ebédet vagy ételhordóban hordja haza munkahelyéről... — Ha a tél felenged, — mondja VSzdák bácsi — akkor a villamosmegálló is közelebb kerüli; szeretném újra látni a körúti forgatagot. Elmegyek majd Óbudára is, eddig csak hallottam róla, de még nem jártam a régi utcákon ... aztán kiülök valahol a ligetben egy padra, mintha csak a Bois de Boulogne fái alatt üldögélnék ... És szeretnék Bélapátfalvára, szülőfalumba ellátogatni, ahol a fiam nyugszik. 15 éves volt, amikor Párizsban a megszállás alatt egy német puska halálrasebezte ... Ot is előre küldtem, már vagy tíz éve... * — Jó dolog pihenni — mondom. Kálmán bácsi bólogalt —i De azért hiányzik a munka. Zádor doktor úrhoz inkább csak látogatóba járok, szemorvoshoz kellene moöt mennem, rosszul látok ... de ha egyszer a szemem is rendbe jön ... — Felnéz a szekrény tetejére, egy dobozra ... Ott pihen a snittvas meg a kneip, a dikics meg a kalapács, forgatja ő még ezeket a szerszámokat, úgy, ahogyan a párizsi cipészmestereknél annyi éven át... Meglátják még a pestiek... (hernádi) VizcUk Kálmán bácsi Or. Zádor László főorvossal az Urológiai Klinika ambulanciáján (Vámos László felvételei) Leányával Janette-tal Ä«3f3tteie3«iie3e3«aeaeje>fie; Néhány héttel ezelőtt az útlevél-hivatalban akadt dolgom. Az irodában, a tisztviselő asztalánál idősebb házaspár ált. Kivándorlásuk ügyében jártak és azt bizonygatták — leveleiket, fényképeiket mutatták — hogy gyermekeik hívják őket: költözzenek hozzájuk DéL-Ameráka egyik nagy városába. A tisztviselő nem beszélte le őket. Tudta, hogy akiket megszáll a kivándorlás láza, azdkat nehéz visszatartani. Csupán néhány kérdést tett fel: »Meggondolták? ... Ismerik az ottani körülményeket, nyelvet, az éghajlatot? ... Bizonyos, hogy hozzátartozóik gondoskodnak majd Önökről? .. .« Minden kérdésre igenlő választ kapott. Amikor a házaspár eltávozott, a tisztviselő utánuk nézett és csendesen ennyit mondott: »Egy év múlva ...« Nem értettem, mire gondol. »Egy év múlva — válaszolta •kérdésiemre — a szomszédos irodában dolgozó kollegám új kérvényt fog iktatni. Ennek a házaspárnak a kérvényét. Tőlem azt kérték, hogy kivándorolhassanak, tőle, hogy azonnal visszajöhessenek. Egy év múlva itt lesz a levél.. .« Sok ezer visszatérést kérő levél, sok keserves emberi történet szomorú és végső kicsengéseként jósolta meg a tisztviselő az esztendei terminust. Néhány évvel ezelőtt nagy számban vándoroltak ki idős emberek. Szívük mélyén ugyan ott éüt a félelem az ismeretlen világtól, nyomasztó érzéssel gondoltak arra, hogy mi lesz velük idegen környezetben, ahol nem ismerik a nyelvet, az embereket, szdkásaikat. De elnyomták magukban ezt a riadalmat, hiszen kezükben ott voltak az őket hívó leve’ek. Azokra alapozták minden reményüket. A fiatalok dicsekedtek, anyagi sikereikről írtak — a távolság bizony nemegyszer megszépítette a valóságot — és nem volt levél, melyből hiányzott volna ez a mondat: »... Jó lenne, ha Ti is velünk élnétek, mi majd gondolkodunk rólatok...« Az öregek nekivágtak hát az útnak, bízták abban, hogy nekik sikerűi majd odakint gyökeret verniük, hogy éppen nekik nem lesz majd honvágyuk, mert mindent feledtetnek a gyerekek, az unokák, a velük váló együttlét. * Az idős kivándorlók többsége nem is csalódott gyerekeiben: szeretettel vették körül őket, gondoskodtak róluk. De mindez mégis legtöbbször kevésnek bizonyult. Tóbiás Tibor és felesége 1958 júliusában indultak útnak, hogy az Egyesült Államokban, Floridáiban élő lányukhoz költözzenek. Nagy volt az öröm, amikor megérkeztek. De egy évvel később, 1959. június 10-én keltezett levelében Tóbiás Tibomé már így panaszkodott: -Mi az itteni ótetkörühnényeket, különösen a trópusi éghajlatot megszokni nem tudjuk, ezt az orvos számomra életveszélyesnek is tartja...« Később azután minden testi betegségnél súlyosabb baj támadta meg őket. »Mindkettőnket nagyon gyötör a honvágy drága, szeretett hazánk utón...« Oly kínzó volt ez a lelki betegség, hogy az egykori postatiszt belepusztult. Tóbiás Tibomé pedig otthagyta leányát, unokáját, otthagyta a napfényes Floridáiban férje sírját és — hazajött ö is belepusztult volna, ha nem kap engedélyt a hazatérésre. Bizonyára vannak, akik azt kérdezik: Miért? Nem értik, hogy a honvágy betegség, mellyel sem a szülők, sem az őket kivándorlásra rábeszélő gyermekeik — sajnos — nem számolnak. A fiatalok önnön sorsuk alapján ítélnek — talán kissé könnyen felejtik, hogy számukra sem volt oly egyszerű a beleilleszkedós — és úgy gondolják, hagy az együttlét mindent feledtet. De erre a »betegségre- nem ír a családi boldogság sem. Erre idegenben nincs orvosság — ezt nem szabad elfelejtenie egyetlen levelet író fiatalnak sem . Sok idős kivándorlót nemcsak a honvágy gyötört meg mélységesen: csalódtak amikor az ígért nyugodt öregség helyett megnemértés fogadta óikéit. Bizony nem egy helyütt élvárták tőlük, hogy munkát keressenek. Különösen akkor vetették szemükre kiszolgáltatott helyzetüket, amikor a fiatalok keresete váratlanul megcsappant, és nyakukon a sok részletadósság mellett ott voltak a hirtelen nagyon terhessé vált szülők. De akadtak még ennél is szerencsétlenebb sorsúak. Egyes »jólelkű« fiatalok csak azért hívták magukhoz szüleiket, mert ingyencselédre volt szükségük, hogy ne kelljen néhány dollár órabért fizetniük a takarítónőnek. »Én február ötödikén jöttem ki a lányomhoz Amerikába, az ő állandó kívánságára. Minden szép és jó ígéretekkel volt hozzám, mindig azt írta minden levélben, hogy jöjjek, mert néki az anyai szeretet nagyon hiányzik. Hogy csak még egyszer láthatna és szívére szoríthatna. Én azt írtam, hogy félek Itt hagyni hazámat, elfog a honvágy. Ígért mindent, szépet és jót. Hogy ők nagy szeretettel vesznek körül... De sajnos szeretet hélyett gyűlölettel vesznek körül.: A lányom azt mondta, hogy én még tüdők gyárban dolgozná, mert itt minden pénzre megy... Akinek pénze nincs, az nem ember. Mikor ón azt mondtam, édes lányom, én már nem tudok dolgozni gyárban, akkor egyszerre megváltozott velem szemben és teher lettem. Mindig belém kötött és azt mondta, hogy sajnálja, hogy kihozatott. A férje is nagyon durva, goromba emiber, elkerül és nem is köszön ... Én már elmentem háztartásba is dolgozni, de a nyélvet nem értem és hatvanhét éves létemre már nem is bírom megtanulni...« Így fogalmazta levélbe szíve minden keserűségét négy hónappal New-Yorkba érkezése után 1960. június 16-án J. Jánosné. Ma ismét itthon Rákcsligeten él, másfél évi amerikai tartózkodás után, érkezett haza. Megtört beteg asszony. — Odakint megbetegedtem. Megbénulást kaptam — mondja halkan. -» A csalódás és a honvágy annyira meggyötört, hogy ágynak estem. Még ma sem heverte ki ennek a 18 hónapos »kirándulásnak« minden csalódását, szomorúságát. Nehezen mozog, ebben az esztendőben már kétszer kezelték kórházban. Sírva fakad. — Az állam jó volt hozzám. Nemcsak visszafogadott, de még a nyugdíjamat is visszakaptam. Most pedig, hogy kiengedtek a kórházból, szanatóriumiba alkarnak küldeni. Tóbiás Tibormé, J. Jánosné ha testileg és lelkileg is meggyötörve, de visszaérkeztek. És hány levélben jön a sok szülőnek a hívó szó, a bíztatás. Vajon tudják-e, akik a”, ilyen leveleket küldik, hogy az öreg fát nehéz átültetni?! Mennyivel helyesebb, ha a szülők csak látogatóba utaznak gyerekeikhez, így fenntarthatják idehaza lakásukat, melynek hiánya a visszavárnioriJás egyik legnagyobb akadálya. Hiszen nehéz olyan rokonokat, ismerősöket találni, akik megosztják a visszavándorilőkkal otthonukat. És a .konzuli útiévelek birtokában ma már a fiataloknak sem gond a hazalátogatás. Így nemcsak szüleikkel, rokonaikkal találkozhatnak, de a hazai élet fejlődő, változó szépségét is megismerhetik. Kovács István Budapesttől — Budapestig — Mi a foglalkozása, mihez akar itt kezdeni?... Ezt kérdezte tőle a tolmács, amikor végre — legalábbis akkor azt gondolta — révbe ért Utrechtben. — Géplakatos vagyok és diák — válaszolta. Es mint valami filmszalag szédületes sebességgel pergő kockái, úgy suhant végig emlékezetének vásznán az utolsó hét története. 1956. december 8-án lépte át a határt MosonszentjánosnáJ. Elgyalogolt Andauig. Ott jegyet váltott, vonatra szállt és megérkezett Bécsbe. Nem volt senkije, nem volt semmije, nem ismert senkit. — Minek jött ki? Azt hiszi nem vagyunk már elegen? — ezzel fogadták a láger-lakók. Egész nap a városban ténfergett. Fázott. Éhes volt. Valahol a Burg környékén ült le egy padra. Bántó, nyilaid, éles fényre ébredt. Zseblámpa világa volt. A lámpást egy rendőr keze tartotta. Bekísérte. Elvették a nyakkendőjét, kifűzették a cipője madzagját, belökték egy cellába. Harmincad magával szorongott egy talpalatnyi helyen, de legalább melegben volt és enni kapott. Három napig volt a börtönben. Éppen idejében szabadult !ahhoz, hoffy helyet kapjon az utolsó holland transzportban. Azon a decemberi napon ötszáz magyar indult Hollandiába. Wachsman Lajos, a Kőbányai Gyógyszerárvgyár lokatosa — mert róla szól a történet — sorszáma 496-os volt. ... Utrecht... Géplakatos és diák ... Amikor kimondta, akkor jutott eszébe először az édesanyja. Látta a gyárat, ahol dolgozott, a Műszaki Egyetemet, ahová tanulni járt. — Szerencsét kell próbálni — szegte fel a fejét. Akkor már Dewenterben volt, az Ankerschmidt RT textilgyárában állt munkába, mint lakatos. A hollandok kedvesek voltak, előzékenyek. Nem Miért jött haza Hollandiából Waschmann Lajos ? Wachsmann Lajos és édesanyja budapesti otthonukban (Répás (elv.) kellett lemondania az egyetemről sem. Otthagyhatta a gyárat. Delftben elvégezte a háromhónapos előkészítő kurzust, augusztusban sikeresen letette a felvételi vizsgát és szeptembertől, mint ösztöndíjas végezte az egyetemet. Még arra is futotta az idejéből, hogy utazzék. Bejárta Franciaországot, Nyugat-Németországot, volt Svájcban. Mint sofőr tette meg az utat. Ö vezette kiránduló diáktársai kocsiját. Aztán... aztán 1957 karácsonyestén sírva borult az édesanyja nyakába... Nem bírta tovább, hazajött. Huszonöt esztendős volt, amikor elment, de nem egy esztendőt öregedett az egy év alatt. — Soha nem tudtam volna megszokni odakint — mondja. Soha életében nem felejti el azokat a pillanatokat, amikor hazafelé jött, Ezek a percek keservesebbek, fájóbbak voltak, mindennél. Jobban fázott, mint amikor Andau felé tartott, pedig akkor jeges szél süvöltött és gyalog ment, most pedig jól fűtött vasúti kocsiban ült... De nem tudott másra gondolni csak arra, mi vár rá otthon...? Ugyan mennyi időt kell börtönben töltenie a tiltott határátlépésért? Igaz, mondták, magyarázták már kint a követségen is, hogy nyugodtan hazamehet... Amikor azután visszakerült a gyárba, oda Kőbányára, a Gyömrői útra és újra lakatos lehetett itthon, már nem kellett magyarázni semmit. Megértett mindent. A társai ezzel fogadták: — Jól tetted, hogy hazajöttél... 1958-ban a műszaki osztályra került, mint üzemtechnikus. Szorgalmasan járt az egyetemre és tanult. 42 nap szabadság minden dolgozónak jár, aki tanul. Minden percét jól felhasználta. — Júniusban diplomás mérnök vagyok — mondja felcsillanó szemmel, az édesanyja pedig, aki mellette áll, megymogatja a fejét. (J.)
