Magyar Hírek, 1963 (16. évfolyam, 1-24. szám)
1963-01-01 / 1. szám
Joszip Broz Tito, a Jugoszláv Szövetségi Népköztársaság elnöke és felesége, úton a Szovjetunió felé, kíséretével átutazott Magyarországon. Tiszteletűkre Dobi István éf felesége vacsorát adott. A képen: Tito elnök, Dobi István, az Elnöki Tanács elnöke és Kádár János, a M inisztertanács elnöke, a fogadáson. A jobboldali képen: Tito elnök és felesége búcsút vesznek Péter János külügyminisztertől a Nyugati pályaudvaron * $0 0$* Mikor Grácból elindultam, azt hittem, csak a havaa-síkos meredek Ries szerpentin« kapaszkodóin s lejtőm keflü a pesti kis Moszkviccsal átvergődnöm; azontúl már, ha a gráci hegyen szerencsésen túl vagyok, simán elgurulok hazáig, Budapestig, zsebemben azzal a százforintossal, s benzinrevalóval, amit a határtól való hazajutásra tartalékoltam, amikor augusztusvégi kánikulában a háromhónapos külföldi útra elindultam. Hát tévedtem. Tehetni, nem én tehetek róla, hanem a hirtelen megbolondult időjárás; mert hisz’ ki az ördög számított volna januári-februári hófúvásra november végén? Tévedni, tévedtem tehát, de ezért nem fizettem rá.. Épp ezt szeretném elmondani. Hát a Ries kaptatóján csakugyan szerencsésen túljutottam, elmaradt mögöttem Gleisdorf, Hz, Fürstenfeld, meresztgettem is a volánnál a szemem, mert mind sűrűbben szakadt már a hó, s mire az osztrák határsorompóhoz értem, töretlen, szűz volt alattam már jó vastagon a fehér takaró. Mondta is az emberséges osztrák határőr, hogy jobban teszem, ha a faluba, Szentkeresztre, azaz Heiligenkreuzba, az utolsó burgenlandi községbe visszafordulok, hisz’ sötét este van már; jobb, ha meghálok ott, ne vágjak neki most itt tovább. Hát hiszen fordultam voína én, ha lett volna még a zsebemben egy megveszekedett schilling. De nem volt, Ilzben adtam ki öt liter benzinre az utolsó tizenhatot. Pedig, ami a hóviszonyokat illeti, példás volt az egyetértés, összebeszélés nélkül is az osztrák és a magyar határ őrsége között. Mert alig gurultam be szép hazámba, máris csóválták a fejüket derék határőreink s vámosaink, s nem igen biztattak vele, hogy legalább Körmendre bejutok, pedig csalk harminc kilométer odáig az út. (Én, boldogtalan, Pestre akartam befutni még az éjszaka!) Három kocsi jött előttem az imént a határon, azokkal is csak a jó ég tudhatja, mi lett. No, én azért megtudtam azt is hamarosan. Mert Körmendre, még csak bejutottam valahogy. Megálltunk a körmendi rendőrség előtt, oda nyitottam be, bánatomban először; ott csak tudják, mehetek-e tovább, milyen az út. Hát ahogy benyitottunk, nagy-örvendezve ezzel fogadtak ott: — Maguk azok a gráciák? Kiábrándító lehetett a válaszom, hogy jönni, ugyan Grácból jövünk, de azért «csak« pestiek vagyunk, mert hát őnekik Budapestről, a Gellértből telefonáltak, oda várták a szállodába az előttünk átkelt osztrák utasokat. Azok pedig — kiderült rövidesen —, valahol Körmend után feneklettek meg az árokszéli hóban, ahonnan vasutasok szabadították meg, s állítólag ökörfogattal húzták be őket Szombathelyre, az ezúttal óránként négy kilóméteres sebességre szorítkozó Jaguárt és két Mercedest. Jó, jó, de mivelünk mi lesz? Szabó József, rendőrfőtörzsőrmester vett gondjaiba, mert épp letelt a szolgálata. Szabó főtörzs először is kitett egy százast eübém: kölcsönadja, legyen pénzem legalább. Aztán eljött velünk, éjjeli szállást keríteni. Eközben ért utói az osztrák autósok sorsa: foglyul ejtett a havas árokpart. Térdig járt a hóban Szabó főtörzsőrmester, ásót szerzett, a vendéglőből öt embert is, úgy huppantunk fel az árokból megint. A szállás (nem ő tehetett róla), bizony gyenge volt. otlt voltunk reggel a rendőrségen újra. Bajszos kis őrmester ült a telefonnál (sajnálom, hogy nem tudom a nevét), ő kapcsolt össze újra meg újra Pesttel, ahonnan segítséget kértem. A feleségem közben a rendőrség melletti vendéglőben ült, ahol a kedves pdncércsalád máris meghívott bennünket éjjeli szállásra, ha ott kellene maradnunk még egy éjszakára. Én azonban addigra már Nagy István meghívását fogadtam el, a fiatal főtörzsőrmesterét — a pesti tanfolyamon bölcsészetet tanul —, meg elfogadtam a Séllei főtörzsőrmester kétszáz forintját is, aki éppen az utolsó vizsgájára indult Pestre vonaton (izgalmas telefonok után, hogy megy-e a vonat), de előbb biztonságban akart tudni bennünket Körmenden. Vacsorázni meg — újabb szíves meghívásra —, Szigeti főtör zsmes terüknél vacsoráztunk. Szigeti főtörzsőrmester magyarázta el nekem Körmend történelmi múltját; együtt töprengtünk azon, miért hívják vasvárinak a vasvári békét, mikor pedig Körmenden van az a híres vén platán, mely alatt állítólag a nevezetes békeszerződést aláírták valaha. Közben este már megszólalt Szombathelyről a telefon; azzal a szóval, hogy «menteni akarunk**. Meg is «mentettek«: reggel ott volt egy behemót hótoló teherautó — velük vergődtünk be azután Szombathelyre valahogy. Az is kész csuda, hogy odáig is, kétméteres hófalakon át, fel nem borultunk. Onnan már szabad volt az út Csornának Győrig, tovább pedig az egyes számú, a bécsi főút simán szaladt Budapestig, nem is volt fennakadás. És hát — ennyit akartam csak elmondani, enynyi az egész. Csak? Dehogyis «csak«! Mert ez nem kevés. Hiszen érkeztem én haza már úgy is (Párizsból például, Horthyék alatt), hogy a határon egészen másként fogadott az államhatalom Létényén, meg Kanizsán akkor a rendőr nemhogy adott volna valamit, hanem először is az útlevelemet vette el, a nyomozó nemhogy a lakását osztotta volna meg velem, hanem az én lakásomra jött el reggel Pesten, hogy hát Párizsban hogy’ is volt ez, meg az. Ezeknek a körmendi rendőröknek én nem voltam senkijük, nem is igen kérdezgettek, ki vagyok, mi fán termek; bemutatkozásra is voltaképp már csak akkor került sor, mikor éjszakára fedél alá kerültünk. És (rosszul mondtam az imént) mégsem voltam éppen «senkijük«. Volt két minőségem, s ennek a kettőnek köszönhettem minden emberségüket. Egyszerűen ember voltam, bajbajutott ember. Egy napot és két éjszakát töltöttem el Körmenden ; tudom, sóik ott még a tennivaló, hog - Körmenden az oly fontos első impresszió, a Magyarországra Dél- és Délnyugait-Európából autón érkező külföldié, igazán kedvező lehessen (mint amily kedvező lehet például azé, aki Béc® felől, Hegyeshalomnak érkezik); Körmendre például mindenek előtt szálloda kellene. Lesz is, hogyne lenne. Épp az ne lenne ott, ahol — középiskolák, egészségügyi intézmények, ipari üzemek — annyi minden lett, pár rövid esztendő alatt? Van hát tennivaló Körmenden — csak a rendőrségen nincs ilyen forma tennivaló. Aki autón Magyarországra érkezik, jó és hiteles információban részesül afelől, hogy milyen a magyar ember, s milyen az állam, melynek uniformisát viseli: magyar emberek emberséges országa. Adósuk vagyok a körmendi rendőröknek; adósuk vagyak — többel, mint háromszáz forinttal. Adósuk azzal a megállapítással vagyok, hogy országnak, városnak igazi értéke nem a köveiben van, hanem az embereiben. Felépül rajtuk minden, ezer év történetét bírták meg ők szolgaságban is — és amióta görnyedt megalázottságukból fölegyenesedtek, határtalan a magyar jövő. Lucretla Weft, a világhírű amerikai dalénekesnő Ismét Budapesten vendégszerepei Az elmúlt hetekben a Budapesten folytatott tárgyalások eredményeként újabb magyar—görög három évre szőlő kereskedelmi megállapodás született. A képen Georges Papadakls, meghatalmazott miniszter, a Görög Külügyminisztérium Igazgatója és Török István, a Külkereskedelmi Minisztérium főosztályvezetője az egyezmény aláírása után Fiatal magyar írók antológiája jelenik meg jövőre Párizsban A Francia Pen Club küldöttsége a Magyar Pen Club vendégeként tíz napot töltött Magyarországon, találkozott a magyar szellemi élet sok jelentős képviselőjével, meglátogatta a Magyar írók szövetségét ét részt vett a Magyar Pen Club közgyűlésén. A küldöttség vezetője, Yves Gandon író, a Francia Pest Club elnöke, elutazása előtt a következőket mondta: — Kellemeqgn lepett meg az az őszinte hang, a bírálat, a gondolat szabadsága, amely a magyar Írókkal és a magyar kulturális élet vezetőivel folytatott eszmecseréket jellemezte. A francia és a magyar kulturális kapcsolatok régiek és mélyek. Magyarország egyike annak a három európai országnak, ahol a legjobban Ismerik a francia irodalmat. — Élményeink — mondotta a továbbiakban — csak megerősítenek bennünket abban a tudatban: helyesen cselekedtünk, amikor UM. után nem a Magyar Fen Club kizárása, hanem ellenkezőleg: jogainak érintetlenül hagyása mellett emeltünk szót a nemzetközi szervezetben. Igazunkat azóta a magyarfrancia kulturális egyezmény több örvendetes eredménye bizonyltja. Alig jelenik meg Párizsban olyan világirodalmi gyűjtemény, amelyben ne lenne képviselve a magyar Irodalom is. A közeljövőben előkészítjük egy sntológia kiadását, amely a mai fiatal magyar Írók java termését foglalja magában — fejezte be nyilatkozatát Yves Gandon. * Képünk a Magyar Pen Club közgyűléséről készült, amelyen részt vett a Francia Pen Club elnöke és Jean Pollain, költő. Középen Köpeczl Béla, a Kiadói Főigazgatóság vese-
